Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-29 / 74. szám
a Képújság 1978. március 29. IBogiban Közös bűn Másodszor készített mozifilmet Galgóczi Erzsébet által írt kisregényből Mi- hályfi Imre. Első közös alkotásukat, a Pókhálót nemrég tűzte műsorára a televízió. A hírek szerint harmadik filmjük is készülőben van. Galgóczi Kinek a törvénye? című kisregényét vitték filmre. Ezzel — a két alkotóművész egymásra találásával — új folyamat vette kezdetét napjaink filmgyártásában. A filmalkotók kezdik felismerni a falu, a falusi élet ábrázolásában rejlő lehetőségeket. Ezt a kezdeményezést pedig, félretéve az apróbb, nagyobb hiányosságokat, buktatókat, mindenképpen dicsérnünk kell. Mihályfi Imre alaposan átdolgozta a film alapjául szolgáló kisregényt. Megváltoztatta a történések sorrendjét, egyes részleteket elhagyott belőle. így a cselekmény szürkébb lett, elveszítette azt a drámaiságot, ami a kisregényben megvolt. Az igazi meglepetés a So- korai Imrét alakító Csák György alakítása. Ez az „aszfalton született” budapesti (hetedik kerületi) fiú el tudta hitetni a nézővel, hogy parasztgyerek. Mozgása, mozdulatai, ahogy lovagolt, ahogy az ekét felrakta a szekérre, a vidéken élő falusi fiú cselekvései voltak. Az utóbbi években nem került ki a színművészeti főiskoláról ilyen jó karakterszínész. Félő azonban, hogy ez Csák György skatulyáját is jelenti. Kitűnő volt a Horváth Sándor által formált idős Sokorai alakja is. Nála — rutinos színésznél — nem hatott olyan meglepetésszerűen, hogy jól alakította a befelé forduló, mogorva parasztembert. Éppúgy hiteles volt, mint a feleségét játszó Várnagy Katalin alakítása. Visszhang Feydeau-ügyben NEM ÉRTEM Csányi László cikkét, s ebben nem vagyok egyedül. Szabad legyen ezért néhány megjegyzést tennem Feydeau-ügyben. Nem értem, sőt: kifogásolom azt, hogy a cikk írójában fel sem merül a kérdés: érdemes-e most és így színre vinni egy ilyen „önfeledt komédiát”, szüksége van-e a közönségnek vagy szinházi életünknek a feydeaukra? Csányi László kérdésfeltevése nélkül is tudjuk: a közönségnek nincs, de a szekszárdi közönségnek igenis szüksége van rájuk. Mert ez az a közönség, amely végigbóbiskol egy komoly drámát, vagy két felvonás között „hazaszökik” (Illyés: Csak az igazat — november), ugyanakkor ez a közönség az is, amely örömujjongással fogadja, hogy láthatja a színpadon Bárány Frigyest egy éjjeliedénnyel a fején, amint egy fedetlen mellű „makrancos hölgyet” kerget. S miközben közönségünk nagy része még nem érti, nem szereti Illyést, addig a pécsiek színpadán szól a „tarara bruszlié”, az „ez ám a boldog kor”, a „csupa harmónia” slágere. Még Csányi László sem veszi észre, hogy Feydeau már itt nem lét jogosult: nem mond és nem ad semmit! S az a „három óra önfeledt neFeydeau SAMU ATTILA, a szekszárdi gimnázium tanulója fejemre olvassa bűneimet: nem ítéltem el Feydeau-t, sőt magam is jót nevettem bohóságain. Még tetszik is a hév és indulat, ahogy védi igazát, így van rendjén, ne dőljünk be az idősebbek véleményének, esztétikai kérdésekben semmiképp. Főleg, ha valakinek van véleménye. De én azért árnyaltabban fogalmaznék, mert Feydeau mester szekszárdi sikere nem a város lakóinak szellemi igénytelenségét bizonyítja, hisz ebben akkor osztoznék Pest is, ahol évek óta műsoron van, de fél Európa is, ahol reneszánszát éli. Azt írja Samu Attila, nekik — nyilván társai nevében is szól — inkább Brecht kell és Illyés, s ha már vígjáték, akkor legyen Moliere. Helyes, de ha a vígjátékszerzők közül egyedül Moherének irgalmazunk, jeles értékeket dobálunk el, bár éppenséggel időnként Moliere is súrolja a jó ízlés határát (A botcsinálta doktor), de ha ezt is kifogásolnánk, mit kellene mondanunk Plautusról, vagy a vígjáték atyjáról, Arisztofanészről? Hozzájuk képest Feydeau ártatlan falusi lányka. vetés” sem volt olyan önfeledt ... Van itt még valami. Nem értjük azt sem, hogy Csányi László mit ért azon, hogy „színházaink egyre komorab- bá (?) válnak”? Talán azt az örvendetes tényt kifogásolja, hogy jobb színházaink, sőt amatőrszínpadaink (!) egyre több klasszikust visznek színre? (Példa rá a Kísérleti Színpad „kísérlete”: Brecht- összeállítás, vagy a garaysok által színre vitt Moliére-drá- ma.) Mert tessék elhinni, hogy minket nem érdekelnek a kabarék, cigányszerelmek, csárdáskirálynők, liliomfik és makrancos hölgyek! Torkig vagyunk a piros bugyellári- sokkal, még ha jó színészek próbálják is eljátszani ezeket Nekünk így nem kell a „három óra önfeledt nevetés”! Az „önfeledt komédia”, amely „kissé pikáns” de azért „nem ízléstelen”! Nem kell Feydeau! Nem és nem! INKÁBB legyenek — ahogy Csányi László írná — „komorabbak színházaink”! Jöjjenek a komorak: ide nekünk Brechtet, Ibsent, Illyést, Sarkadit, Fejes Endrét! De ha mindenáron muszáj nevetni: legyen mondjuk Moliere... SAMU ATTILA Garay Gimnázium irodalmi színpada (II/A) ürügyén Újra elmondom régi rögeszmémet: el tudom képzelni, hogy munkás fiatalok szabad idejükben majd Hegelről vitatkoznak, ahelyett, hogy discóba járnának. S ebből következik, hogy Illyést szívesebben olvasom, mint Feydeau-t, de azért egy dologról ne feledkezzünk meg. Az irodalom nem sportpálya, ahol mindig van első. Csak a kispolgári értetlenség kérdezheti, hogy ki volt a világ legnagyobb költője, vagy ki nagyobb, Arany, vagy Petőfi? Ezek értelmetlen kérdések. Természetesen nem arról van szó, hogy Feydeau nélkül nem lehet színházat csinálni, de neki is helye van a színházban, egyébként a francia irodalomtörténetek sorra tévednének. S-MÉG valamiről ne feledkezzünk meg. Ne féljünk a jókedvtől, hisz az élet nemcsak patétikus tragédiákat tartogat számunkra, hanem önfeledt vidámságot is. Abban pedig nem látok semmi rosszat, hogy véleményeltérések vannak, legyenek is. Az élet nagyon unalmas lenne, ha mindenben hajszálnyira megegyeznék a véleményünk. De azért igazságtalanok se legyünk. CSÁNYI LÁSZLÓ Igaz történet — egy régi bűnügy — alapján írta Galgóczi Erzsébet Közös bűn című kisregényét. Bár a cselekmény több mint húsz évvel ezelőtt játszódik, mégis hordoz magában napjainkban is érvényes igazságokat, a mának szóló tanulságokat. Kár, hogy ezek egy része a filmre írás során kimaradt, de a Közös bűn című film így is figyelemre méltó alkotás. Galgóczi Erzsébet és Mihályfi Imre egymásra találását pedig örömmel kell üdvözölnünk, a további közös filmek, a mai falu életét ábrázoló alkotások reményében. TAMÁSI JÁNOS Következő heti filmjegyzetünket a K. O. című új magyar filmről írjuk Rádió Jók voltunk? Hétfőn este 21 óra 30 perckor a Kossuth Rádió és ezen belül Petress István ismét remekelt. A húsvéti örömök utolsó részegei még ki sem józanodhattak, az ide látogatott külföldiek közül sokan el se érték a határt, amikor az „Ünnep és szabad idő” című félórás műsorban a riporter igyekezett megvonni a húsvét gyorsmérlegét. Segített a határőrség, a vámőrség, a rendőrség, a mentők és a tűzoltóság. Az első örömhír: úgy látszik, a sok-sok évi propaganda ezúttal nem bizonyult falra hányt borsónak. Az egész országban csak négy fiatalkorú részeget kellett a mentőknek kórházba szállí- taniok. (Akiket nem kellett, azokról persze nem szól a statisztika.) A határon 46 ezer 870 gépkocsin 121 437 látogató ömlött be, és 264 609 hazánkfia ugrott át látogatóba a szomszéd államokba. A nyilatkozó határőr tiszt szerint „Az a szenzáció, hogy nem volt szenzáció”. Mindössze két magyart kellett kizárni az utazásból, őket is csak úti okmányaik formai hibái miatt. A vámőrség hálóján egyetlen „nagy hal akadt fenn, egy lengyel, aki 33 ezer forint értékű „ajándékkal” igyekezett vidámabbá tenni a magyarok húsvét- ját. A rendőrség képviselői által festett kép színei már kevésbé vidámak. Volt 13 haBár a dunaföldváriak még nem találták ki a bérleti előadásokat, a művelődési házban szervezett színházi előadások a község lakosságának körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Az intézmény vezetői komoly munkakapcsolatot építettek ki több színházzal, így a Népszínházzal is. Több nagy sikerű előadásuk volt már Dunaföldváron a színház művészeinek. Felejthetetlen élményt adott a Macskajáték és a közelmúltban tartott Karinthy-összeál- lítás előadása is. Nemrég mutatták be a Bolond lány, és ifjúsági előadásban a Búbos vitéz című darabokat. Biztosítják, hogy a felnőtt színházlátogatók mellett a legkisebbek is megtalálhassák a nekik megfelelő előadásokat. Részükre már tartottak és a jövőben is rendszeresen rendeznek bábszínházi előadásokat. Elsősorban lálos kimenetelű baleset, találtak egy csecsemőhullát. Egy 6 éves kisfiú az édesanyja bekapcsolt elektromos hajszárítójától pusztult el a fürdőkád vizében. Rablás „csak” nyolc esetben fordult elő, 1 forint 60 fillértől 2000 forintig terjedő kárértékkel. Tetten értek 4 betörőt és egy gépkocsi tolvajt. Egy feltört gépkocsiból 55 ezer forint értékű tárgyakat emeltek el. A késelések száma szaporodott, még levágott kézfejet is sikerült találni. Borsodban öt verekedést regisztráltak, Szolnok városában huszonegyet. A mentőknek legtöbb dolgot a részegek adtak. Volt köztük, aki kiesett az első emeleti ablakból (majdnem semmi baja nem történt), mások gyógyszerfogyasztás után ittak, olyan hazánkfia is akadt, aki koponyaműtét után rúgott be. A tűzoltók 42 esetben vonultak ki. Legnagyobb kárt egy Borsod megyében eldobott cigaretta okozott. 185 ezer forint értékű fiatal fenyves pusztult el. Tolna megye volt az egyetlen a 19 közül, melyet a szakemberek jó példaként emeltek ki a friss, eleven és valóban pergő műsor folyamán. Valóban ennyire jók lettünk volna? (ordas) mesejátékokat és olyan műsorokat választanak ki a kicsiknek, amelyekkel közelebb kerülnek a színházhoz, megismerik, megszeretik azt, hogy felnőve színházat értő, szerető emberekké váljanak. Jelentős eseménynek ígérkezik a művelődési ház életében a március 29-i est, amikor Czakó Gábor Disznójáték című művét mutatja be a dunaújvárosi Bemutató Színpad. Az előadás után a műsor nézői „irodalmi presszó” keretében találkozhatnak az előadás szereplőivel és írójával. Elbeszélgethetnek az előadásról, annak témájáról vitatkozhatnak és kérdezhetnek az alkotótól és a szereplőktől. A művelődési ház vezetői sokat várnak ettől az estétől, mert ha sikere lesz, ha beválik az „irodalmi presszó”, mint kezdeményezés, akkor a jövőben rendszeresen szeretnének ehhez hasonló esteket szervezni. TV-NAPLÓ Jámborság és középszer A címet Berzsenyitől kölcsönöztük, bár az ünnepi műsor nélkülözte az ismert vers nemes pátoszát, mert bizony nem lépett túl a jámbor középszeren, s a műsor- szerkesztés megmaradt a jól bevált sémáknál: egy kis krimi, egy kis látványosság, s valami a komoly zenéből is, hogy ne érje szó a ház elejét. A tetthelyet ezúttal nem volt könnyű követni, s aki egy kicsit többet ivott a húsvét örömére, valószínűleg eltévedt az NSZK- sorozat rejtelmeiben, a Mortadella című film viszont túl olcsó volt, s Sophia Loren minden bizonnyal ennél többre képes. Jobb filmet is lehetett volna választani, ahogy jobb zenés szatírát is, mint „A Tv a zene otthona” című játékot, amit egy kitűnő színész (Haumann Péter) mesteri játéka sem tudott kiemelni a közép- szerűségből. Ezzel szemben a valóban látványos cirkuszfilmből megtudtuk, hogyan kell oroszlánt idomítani, amit indokolt esetben nem árt tudni... Hétfőn este a színházi világnapot ünnepeltük, s Örkény István okos és elegáns szavai után G. B. Shaw sokat játszott darabját láthattuk, a Warrenné mesterségét. Shaw nagy író, színművei ma is elevenek, mégis szívesebben vettünk volna magyar darabot, de a tv biztonságra való törekvése ezúttal is győzött: maradjunk csak a világsikernél. Shaw drámatörténeti helyét ma már elég világosan lehet látni: nem éri el Ibsen mélységét, szinte kozmikus drámaiságát, de jobb mint Wilde, mert nem csak szellemes, hanem olyan erőteljes társadalombírálat is jellemzi darabjait, ami a kapitalista erkölcsnek ma is sajátja. De mintha megkopott volna, hisz a mai kapitalizmus módszeréhez képest Warrenné szolid kezdő, akinek „kétes híre” a mai viszonyok között aligha tűnik fel. Shaw darabja inkább látlelet: ilyen volt Anglia a századforduló körüli években, amelyekre az is jellemző, hogy a Warrennét nem engedték bemutatni. Ma már valószínűleg az angolok is mosolyognak rajta, hogy milyen erkölcsi aggályok vezették az elődöket... A Madách Színház előadása egyébként jól illet a húsvéti középszer keretébe, korrekt volt, de alig valamivel több. Cs. L. Könyv Leonyid Sinkarfov: Szibéria Valljuk be őszintén, Szibériával kapcsolatos ismereteink ez ideig meglehetősen fogyatékosak voltak. Sokaknál esetleg Verne Gyula nem éppen históriai pontosságú Strogoff Mihályával kezdődött, aztán folytatódott valamiféle ködös képpel a „szent” Rajkáiról, a szibériai száműzöttekről és hadifogoly- táborokról. Végül, a legújabb korban, csodálatos építkezésekről szereztünk tudomást és mérhetetlen ásványi kincsekről. Az Angara, Bratszk, legújabban főleg Uszty-Ilimszk és a BAM valahogy elraktározódott emlékezetünkben, de átfogó, teljes képet kevesen őrizhetnek magukban. Kivéve azokat, akik elolvasták Leonyid Sinkarjov Szibéria — múlt, jelen és jövő című 450 oldalas, album formátumú könyvét, mely tavaly került a boltokba a Kossuth és a Kárpáti Kiadó közös összefogásának jóvoltából. Jó lenne tudni, hogy a Szovjetunióban létezik-e a nálunk közkedvelt sorozathoz hasonló, „A Szovjetunió felfedezése” gyűjtemény? Ha igen, ez a könyv mindenesetre díszhelyet foglalhatna el benne. Szociográfia a javából és szerzője minden tiszteletet megérdemlő újságírói felkészültséggel rendelkezik. Ezenkívül — és ezt egy cseppet sem tagadja — beleszeretett Szibériába. Nem hamarkodta el szeretetének bemutatását. A kötet 11 fejezete ugyanennyi évig készült, hatalmas munkával, amit nemcsak a felsorakoztatott helyszíni élmények bizonyítanak, hanem a könyv végén található terjedelmes jegyzet- és forrásmunka-gyűjtemény is. Sinkarjov elvezeti olvasóját Szibéria népeinek hőskorába. Személyes ismerősünk lesz az a hősökből és haramiákból összeverődött maroknyi csapat, mely a máig rejtélyes életű Jermak Ti- mofejev vezetésével egy fél világrésznyi terület kapuit nyitotta meg. Sinkarjov éppúgy idéz tudósokat és felfedezőket, mint véres kezű ellenforradalmárokat. Ez utóbbiak közül Kolcsak tengernagy kihallgatásának jegyzőkönyv dokumentumai a legérdekesebbek. Lélegzetállító a II. világháború Szibériájának bemutatása és az azt követő nagy építkezések koráé. Sinkarjov kitűnő stiliszta. Néhány odavetett mondattal találóan jellemez. Példa Bratszkbólj mely „az egyetlen nagy szovjet építkezés, ahol nem változott az építés- vezető és a főmérnök.” A. M. Gingyin főmérnök, megunva egy végtelenbe nyúló tanácskozást, megkérdi: „Ki kap több pénzt: a munkás vagy a főmérnök? — A főmérnök! — Hát akkor takarékoskodjunk az idejével!” Aki 11 évet szentelt az életéből Szibéria megörökítésének, az sok mindennel békéden. Azzal is, hogy valahol egy ősi sziklarajzokkal ékes falat felrobbantanak, hogy követ nyerjenek. De azzal is, hogy a várostervezés sokszor egyhangú, a típus-panelházak unalmasak, nem illeszkednek a tájba. Mindenre odafigyel, a nanáj vadász visszaemlékezéseire, a Bajkál víztisztaságára, vagy arra, hogy miért Bratszkban legmagasabb a szovjetunióbeli népszaporodási és válási ráta? Eközben azonban sosem vész el a részletek közt, eleven és olvasmányos tud maradni, ami a magyar fordítás esetében bizonyára Gadó Györgynek is érdeme. Könyvéből csak egy részletes térkép hiányzik. De az nagyon. A befejezés Oriana Fallacit juttatja eszünkbe. Az olasz riporternő „Ha meghal a Nap” című művében megemlékezik az amerikaiaknak a föld majdani „kiürítésével” kapcsolatos (hosszú távon valószínű, hogy nem irreális) terveivel. A szovjet riporter földibb, ha úgy tetszik emberibb léptékkel mér. P. M. Boriszov mérnöknek a Be- ring-szoros gátjával kapcsolatos tervei zárják kötetét, egy óriási méretű éghajlatváltoztató terv. Ennél már sokkal valószerűtlenebb dolgokat is megoldott földön és űrben az ember. Sinkarjov azonban szerény. Ezek kitűnő könyvének utolsó mondatai : „Hozzád fordulok eljövendő korok Szibériájának embere... Talán kezedbe kerül mikrofilmen ez a könyv, és míg a képernyőn a régi lapokat olvasod, mosolyogsz majd ősöd tudatlanságán és a jövőről alkotott naív elképzelésein. Nos, mosolyogj csak, tégy neki szemrehányást, csóváld a fejed. Csak azt kívánom, legyen jó életed.” ORDAS IVÁN 'Mád esték MiMváiw j
