Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

1918. március 26. '«ÉPÚJSÁG 11 lUöí portré lippai Tamás rajza Szekszárdra készül... Látogatás Remsey Jenő műtermében Sándor Kölesden GÖDÖLLŐ. Dombról lefutó mellékutca. A táblákon az egykori művésztelep-alapító neve: Körösfői—Kriesch utca. Kertes házak ülnek havas te­tők alatt. Régiek és újonnan épültek. Léckerítéses bozótos kert előtt állunk. Ajtaja fer­dén tárva kapaszkodik el­nyűtt sarkaiba. Alig legyúrt havas ösvény vezet a kert mélyére. Ropog a friss fehér­ség lábunk alatt. Elhanya­goltnak látszó emeletes villá­hoz érünk. A teraszon havas sílécek, öreg bútorok, lomok támasztják a falat. Felsorol- hatatlan nevű tárgyak töm­kelegé, képkeretek, papírok szekrények, mappák, üvegek, ruhadarabok halmozzák tele az előszobát is. A nappaliban patinás kokszkályha ontja vörös fényét, melegét. A fala­kon régi fegyverek, kis szob­rok, dobozok, az ablak előtt vén zongora. Egy polc tetején csipkebor forrdogál nagy üvegekben. Alig nézünk körül, amikor ajtó nyílik. Fiatalos lendület­tel ront a szobába vendéglá­tónk Remsey Jenő festőmű­vész, a hajdani művésztelep „utolsó mohikánja”, örül a váratlan látogatásnak. Kezet ráz, sorra ölel mindnyájun­kat, az ismeretleneket. Meg­szeppenünk! Roskatag aggas­tyánra számítottunk. A lexi­konokban ugyanis azt olvas­hatjuk: született 1885-ben. A műterembe vezet útunk. A kép itt is hasonló az előb­biekhez. Talán csak a mappa, papír és kép mennyisége lát­szik nagyobbnak. A falon ha­talmas, itt-ott megviselt kar­ton ; csatajelenetet ábrázol. Lándzsák, lovasok, sisakok, vértek kavargó foltjai. — Győr részére csináltam egy gobelint. Ez az eredeti kartonja. 1938-ban bízták rám a feladatot. A kész mun­ka — szívemet adtam bele! — mégsem jutott méltó he­lyére. Kivitték New Yorkba egy kiállításra. Sikeréről még hallottunk, de közben hadvi­selők lettünk. Lefoglalták sok műtárggyal együtt, s többé nem tudunk róla. Egy pillanatra megáll, el­mereng. Üjra, ki tudja há­nyadszor, mérlegeli a művet, aztán felsóhajt: — Meg lehetne újra szövet­ni! Ma sem tudnám másként elképzelni ezt a „győri csa­tát”. Helyet keresünk a tárgy­rengetegben, s pályafutásá­ról faggatjuk a mestert. — Még senkitől nem tanul­tam, amikor kiállították egy képemet a Nemzeti Szalon­ban. Az iparművészeti isko­lába jártam, később pedig találkoztam szeretett meste­remmel, Kriesch Aladárral. Megragadott egyénisége. Utá­na jöttem Gödöllőre, s vég­leg itt is maradtam. Egy ide­ig tagja voltam a KÉVÉ-nek. 1924-ben meg létrehoztuk a Spirituális Művészek Szövet­ségét, ennek én voltam az el­nöke. — Milyen szándékok vezet­ték éleiében, művészetében? — A gödöllői művésztelep tagjai, így én is, valami sajá­tos, a magyar népben gyö­kerező művészetet akartunk csinálni. Nemzeti művészetet, amely a népművészet szilárd alapján áll. Ismertük mi is a külföld eredményeit, de ezek követése nem elégített ki minket. Egyébként itt szere- tetben, szinte családi kötelék­ben éltünk, dolgoztunk. Es­ténként felolvasásokat tartot­tunk, zenét hallgattunk. Mindehhez az ideológiát — ahogy ma mondjátok — Rus- kin tanításaiból merítettük. Minden műfajban tevékeny­kedtünk. Jeletősnek a szövő­műhely munkáját, eredmé­nyeit ítélem. Ma e hagyo­mány újra éledőben van. — A szakma felfigyelt az elhanyagolt „magyar szecesz- szió”-ra. Mivel magyarázható e szokatlan buzgalom? — Talán a fehérvári kiállí­tás sikere, majd az új sze­cessziós hullám váltotta ki. Feltűnő visszhangja volt a Párizsban bemutatott magyar anyagnak. Magam is tapasz­taltam ,hogy igen érdeklőd­tek efféle munkáim iránt a Szajna-parti városban. — S itthon? — Legutóbb 1976-ban állí­tottam ki képeimet. Most járt itt a zsűri. A tavaszon Szekszárdon lesz tárlatom. Már most meghívlak benne­teket. — Köszönjük a meghívást. Egyetlen kérdést engedjen meg, kedves mester, de ez nem a művészetre vonatko­zik: Meglepett friss lendüle­te, - fürge észjárása, kitűnő erőnléte. Jó lenne tudni en­nek titkát? — Ookosan kell élni — mo- solyodik el. — Munka, egész­séges életmód, sok mozgás, jó levegő. Ennyi az egész! VALÓBAN egyszerű. Távo­zóban megértettük a sílécek, síbakancsok szerepét 93 éves gazdájuk már túl jutott reg­geli sítúráján. Várja az áll­vány, a vászon, festék és az ecsetek. Mint minden nap — nyolc évtizede. SALAMON NÁNDOR Vecsési Hadd ne kezdjem — jól­lehet megrögzött szokásaink ezt diktálnák — Vecsési Sán­dor sikereinek, díjainak és kitüntető címeinek felsorolá­sával. Hosszú lenne a lista, mégis keveset mondana a festőről. Inkább a képeket ^nézzük. Ne szugeráljuk magunkat az élmény előtt és helyett az­zal, hogy hivatalosan „ga­rantált” művészi minőséggel, rangos teljesítménnyel lesz találkozásunk. Ha valóban rangos egy- egy művészi teljesítmény, úgy is megépül azokban, akiknek van szemük a látás­ra, a „nekem is mondott va­lami fontosat, olyat, amilyet senki eddig” csöndes elisme­rése. Az önhibájukon kívül vakoknak és a magukat szem­ellenzővel csökkent látásúvá tevőknek pedig úgyis hiába­való a kivívott rangra való hivatkozás. Ők jobban tud­ják. Úgy viselkednek, mintha jobban tudnák. Nézzük a képeket. De ne az „ábrákat”: ne a vedlett falú házakat, ne a mesebeli, S mégis valóságos (hiszen du­nántúli vagy Duna-melléki) tájat, ne a valakinek (konk­rét emberi létezőnek) arc­képét, mozdulatait. Ne azt mérlegeljük, hogy a házak­ról, az emberekről, a tájról bennünk élő „ábra” azonos-e azzal, amit a művész elénk állít. Arra figyeljünk, hogy mit mondanak ezek a közismert, általunk figyelemre sem mél­tatott, hétköznapian: sem­mitmondó „ábrák”. Mert mit tehet a festő? Rá­talál a természeti vagy em­beri környezet egv-egy da­rabjára, s megkísérli: hátha megteremtheti ebből a da­rabkából a maga világát. Vi­lágot akar teremteni a ma­ga kénére és hasonlatosságá­ra, felizzítja tehát a hétköz­napian semmitmondó „ábrá­ban” világnagy indulatát, ön­pusztító magavallatását, csön­des szemlélődése közben fel­Olaszországban évente kö­zel tízezer műtárgyat és ré­giséget rabolnak el. A legtöbb érték az Egyesült Államok­ba és Japánba vándorol. A rablók előszeretettel foszto­gatják Pompeit, amely álla­mi természetvédelmi terület. Tizenöt őr védi az értékeket, de nem állnak helyzetük ma­gaslatán. Még a télen, egv éjszakán begördült Pompeibe egy te­felszakadó, de szemérmesen titkolt férfizokogását. Fel­izzítja az örömét, mert az is világteremtően nagy erő, ha valaki örülni tud egy vedlett házfalnak, a naponta újra látott tájrészletnek a dömsödi Kis-Duna partján, az ócska komódnak, egy cserép virág­nak. Arra figyeljünk: mit mond Vecsési Sándor. Aki az ősök­ben megszenvedett múlt őr­zésének, megtartásának fele­lősségére figyelmeztet. Nincsenek nosztalgiái: nem sirat és nem temet. Ha azt érzi, hogy fáj a vakolat­nak, mert hullania kell; fáj az öreg háznak, hogy kulisz- szává kell silányulnia, pedig a zajló élet melegére vágyna — nem sirat. Csak indulatos. Mert: tudja, érzi, hogy nem tudunk szépen temetni. Tob­zódunk az ősökben megszen­vedett múltunk látványos­kegyetlen megtagadásában. Annak örülünk, ha pusztít­hatunk, s azzal áltatjuk ma­gunkat, hogy szebbet terem­tünk a réginél, mert soha nem teremtettünk ilyen sokat. herautó, amely kővágó fűré­szekkel és csörlőkkel felsze­relt rablóbandát hozott. Az egyik ókori palotát díszítő freskók közül tizenkettőt ki­vágtak. A rablók több szob­rot is elvittek. Az esetről a párizsi Figaro így ír: egy évvel ezelőtt 3 milliárd lírát utaltak ki Pom- pei védelmére, de úgy látszik, csak papíron. Vigyázzatok — mondja Ve­csési Sándor — mindenre, ami emberi! Mert az szép is. Arra figyeljünk: mit mond Vecsési Sándor. Aki az ősök szemével nézi azt a tájat, melyet a világatlaszokban halványzöld, melegbarna folt és kék csík jelöl. Neki az otthonosságot, mert az otthont: a mindenütt je- lenlevést, az élet egyetlen le­hetséges terepét jelenti. Ezért tudja, hogy nem halványzöld vagy melegbarna a táj, de bíborban izzó, kéken szikrá­zó, téli fehérben felsejlő, mint a mesében. Mesebéli, s mégis ismerősen testközeli? Csak annak mutatja meg a táj ezt az arcát, aki közel hajol hozzá, és magához emeli. Aki tudja — Tamási Áron Amerikát járt Ábelével együtt — „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Nézzük tehát a képeket, és figyeljünk az emberire, szóra! SZILÁGYI MIKLÓS (Elhangzott a kiállítás meg­nyitóján.) A könyvtárosok szakkife­jezésével kisnyomtatvány­tárnak nevezik a régi és újabb nyomdai termékeknek azt a kétmilliós gyűjtemé­nyét, amely a valóban kis ex librisek mellett öles pla­kátok ezreit is magában fog­lalja. Az Országos Széchenyi Könyvtár kisnyomtatvány- és plakátgyűjteménye hét­szeri (!) költözés után most a Régifóti úton található, s várja méltó elhelyezését a Várban most alakuló végle­ges otthonában. Arra a kér­désre, hogy mikorra várható a költözés, a tár vezetője, dr. Wittek Lászlóné így fe­lel: — Az utóbbi években sok­szor feltettük ezt a kérdést, a válasz mindenkor az volt: majd két év múlva... A sokrétű gyűjteményben van szöveges és grafikus, te­hát nyomdai szedés útján és művész által alkotott plakát, politikai röplap, gyászjelen­tés, emléklap, metszet, ex libris, levelezőlap, számoló­cédula és annak idején ponyváról árult rémtörténet. A plakátok divatból ki­ment kistestvérei a számoló­cédulák. Az óriási tömegből említsük meg a Franck ká­vé dicsőségét hirdető („Száll az ének szájról szájra, Franck kávénak nincsen párja”); a Dreher baksörét, amely ágaskodó kecskebakot ábrázol, hátán egy ifjú faunnal; a mosolygó fejet a „Tudja ön már, mi a Lyso- form?” szöveggel; a Hunyadi János keserűvíz számoló­céduláját, amelynek a há­tán 10.40-et számolt ki a pincér és rá van nyomtat­va, hogy ebből két fillér adomány a mentők részére; a híres Törley-plakát kicsi­nyített mását, (plakát for­májában fontos funkciója volt a Befejezetlen mondat című Déry-regényből készült film jelképrendszerében), valamint az Unicum-reklá- mot, amelynek nagyobb for­Zenei krónika Hiisek Rezső zongoraestje Az Országos Filharmónia bérleti sorozatában legutóbb Husek Rezső zongoraművész estjét hallottuk, aki gazdag műsorát két Scarlatti-szoná- tával kezdte, majd Mozarttal és Beethovennel folytatta. Mozart török indulós A-dúr szonátája méltán népszerű, de az előadót mindig komoly feladat elé állítja. Husek Re­zső eőladásában mindenek­előtt a variációs első tétel tetszett, s természetesen a bravúros induló. Az est kö­zéppontjában Beethoven Esz- dúr zongoraszonátája állt (Op. 81/A), közismert, de pontatlan melléknevén Les Adieux, ami ellen már Bee­thoven tiltakozott, mondván, hogy ő a „Lebewohl” szót ír­ta a ieligeszerű nyitótéma fölé. Az Esz-dúr szonáta programzene a javából: Ru­dolf főherceg elutazását és visszatértét mondja el. Há­rom tétele, a Búcsúvétel, Tá­voliét, Viszontlátás — mint magyarázói kiemelik — nem formai, hanem harmóniai szempontból fontos. Husek Rezső pontosan és hatásosan értelmezi a szonátát, s töké­letesen ura hangszerének, mely kivételes szépségeket közvetített a szonátában. Cs. L. mátumáról most készült ha­sonmás-lenyomat. A levelezőlapok közül azok a legérdekesebbek, amelyek egy-egy városrész­let régi állapotát őrzik. A Nyugati pályaudvart ábrá­zoló régi lapon még látszik az Ilkovics-büfé és a Banán­torony, a Keleti előtt ott áll a Baross-szobor, a Kálvin téren a díszkút és a lebom­bázott négyemeletes ház, az egykor volt gyógyszertárral. Látható a Nemzeti Színház legrégibb, Múzeum körúti épülete, mellette a vendég- fogadó a Griffhez, valamint egyetlen konflis azon az úton, ahol most kétszer két oszlopban tolakszanak az autók. Az egykori vásári ponyva jellemzésére elég a címekét sorolni: „A bűnbánó, vagy a sziklához lánczolt Gergely; régi, valódi, krónikák után, 6 képpel”, „A titokteljes vár­rom, vagy bátran és híven; igen szép, érdekes, tanulsá­gos és lelket nemesítő tör­ténet”, „A Szép és a Szörny, tündéries és tanulságos tör­ténet”. Van a 6000 ponyva közt szép számmal olyan is, amelynek alapja irodalmi mű, vagy amelyből irodalmi mű született. Landererék ad­ták ki Budán 1789-ben a „Belgrád várának szerentsés megvételé”t, 1869-ben je­lent meg Pesten a „Lúdas Matyi élete és kalandjai; tündéries szép história 12 részben, 12 képpel”. Pesten adták ki a „Dunaföldvári vőfélyek köszöntése lakodal­makon” című munkát, Deb­recenben nyomták az „Ár- girus és Tündér Ilona” cí­met viselő füzetet, mégpedig „gyönyörű tündéres történet nyomán meg jobbítva”, s megjelent a „Bűvös vadász: tanulságos elbeszélés ifjú­nak, öregnek”. Ponyváról árusítottak olyan kiváló mű­veket is abban az időben, mint a Robinson Crusoe. Cs. B. Ötvenéves a szentendrei művésztelep Ötvenéves a szentendrei miívésztelep címen kiállítás nyílt a Szentendrei Szalonban. Képünkön Czóbel Béla Rózsaszínű har­mónia című festménye a kiállításról. Vecsési Sándor festménye a kötesd! kiállításon Fosztogatják Pompeit A várra várva

Next

/
Oldalképek
Tartalom