Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
1978. február 12. ^PÚJSÁG 11 DEVECSERIZOLTÁN Idézett sorok Nagy László halálakor Gyönyörű fehér lapom: nagy halottat vettél ezen a napon tudomásul. Legutóbb arról beszélt, alkotóházba vonul: finnugor gyermekjátékokat farag. Hány faragatlan falovacska, ostornyél némult el kezével együtt? Szófogadatlan agyunk csak sorokat idéz: „Ki viszi át ... a túlsó partra?” „Kiköplek méz, te dalosok gyilkos^...” „Ifjúság királya: Tűz!” 1977. október 19-én Bonyhádon járt, Szécsi Margittal, Koczkás Sándorral. Háromszázötven ember köszöntötte. Maga olvasta fel — akkor még meg nem jelent — Hószakadás a szívre című versét: Verssorok verssoraim ti lehetetlenbe kapaszkodók ti is akár a katonák A hazára szakad a hó----M ost az enged csak álmot mindannyiunknak, amit, mi Tőle üzenünk — Vele: Azt üzeni, hogy szeretni kell, s bűvölő szája el sose halkul. Őrizzük meg emberi arcunk: ennyit tehetett! Kerti Károly és Végvári I. János kiállítása Köiesd: Egy kiállítás — közerőből Kár volt mentegetőzni, mert Kerti Károly és Végvári I. János kiállításának létjogosultságát felesleges Tolna megyei kapcsolataikkal bizonygatni, hisz mindketten jó képességű művészek, s szekszárdi bemutatkozásuk mindenképpen szerencsésnek mondható. Kerti Károly elsősorban grafikus, tusrajzok, papírmetszetek, szitanyomat, linómetszet váltja egymást kollekció, jában, sőt két absztrakt festmény is, ami azonban kevésbé meggyőző. Legerősebb oldala az igazi grafika, amikor néhány vonallal fogja össze mondanivalóját, mint az ölelkezők című papírmetszeten, vagy a Ketten című tusrajzon, ami összefogottságában, rajzi kvalitásaiban hatásos és erőteljes. Ugyanezt mondhatjuk el Változatok és Torzók című rajzairól is, talán ezek engednek legtöbb bepillantást gazdag munkásságába. Kiforrott művész, akinek lapjai egyaránt sugározzák az elmélyült munkát és a biztos mesterségbeli tudást. Kerti Károly egységes világával szemben Végvári I. János színesebb, bár minden kvalitása mellett is problematikusabb. Néhány mesteri kép, mint az Érkező, a Krá. tér szélén, vagy a Hegytetőn, ami a kiállítás egyik legszebb darabja, föltűnik erős vonzódása az elődökhöz, s bármennyire föl is tud oldódni a hatásokban, néha túl közelinek érezzük a hatást. Az Olasz táj, minden nemes arisztikuma ellenére is Egryt idézi, másutt pedig (Emlékezés Michelangelóra, Sárga angyal) Kondort érezzük a képek mögött. Mégsem akarunk igazságtalanok lenni, Végvári I. János képeire mindez azért másodlagosan jellemző, mert legjobb képein le tudjuk mérni, hogyan építi saját világát, s mennyi szeretettel festi meg szívéből fakadó témáit. A két művész kiállítása jó színvonalat jelent, s csak örülhetünk, hogy Tatáról, illetve Esztergomból eljöttek, hogy a művelődési központ márványtermében bemutassák műveiket. 1 CSÁNYI L. Ritka élményben van része annak, aki ezekben a napokban Kölesdre vetődik. A Kossuth Művelődési Ház ódon épületének két emeleti termében életre kelt a múlt. Helytörténeti kiállításokban nem szűkölködünk (szerencsére), de az már ritka eset, amikor egy 2600 lelkes településnek szinte szó szerint „apraja-nagyja” összefog, ládafiába nyúl, régi családi fényképeket akaszt le a falról, bútorokat, használati tárgyakat ad kölcsön azért, hogy faluja életét a múlt század utolsó negyedétől napjainkig terjedő időben feleleveníthes. se. Amikor cikkek sorában panaszoljuk, hogy kincset érő régi népi értékek kerülnek üzérek kezére, akkor Kö- lesd bebizonytja, hogy él egészséges lokálpatriotizmus, hagyománytisztelet és élnek könyv-, kézirat, és műtárgyszerető, azokat megőrző és gyűjtő egyszerű emberek is. Sokukat említhetnénk, de a kiállítás „alkotóiból” csak néhányat ragadtunk ki. Hozzájuk dr. Kiszler Gyula kalauzolt el bennünket, akinél jobb kísérőre aligha akadhattunk volna. Felesége a honismereti szakkör vezetője, ő maga pedig lelkes tag, s mint állatorvos remekül ismeri a paraszti portákon fellelhető értékeket; az emberek pedig szívesen hajlanak a doktor úr szavára ___ A kárcsak Kokány András- néra, aki büszkén vallja magát kölesdinek és tanítónőnek: — Őszintén szólva, nem mertem remélni, hogy vállalkozásunk ilyen sikeres lesz, mert álmomban sem gondoltam, hogy ennyi népművészeti kincs lapul még a ládák alján és a padlásokon, no meg az emberek érdeklődése is felülmúlta a várakozásomat. Rendkívül jól esik, hogy a kiállítás sokak szívügye, boldogan hordták össze, és hoznák még most is a holmijukat. Lépten-nyomon megállítanak, hogy látták ám a kiállítást, tetszett nekik, s náluk is akad még régiség... — Sajnálatos, hogy ezek a tárgyak, dokumentumok a kiállítás zártával visszakerülnek gazdáikhoz, s tartunk tőle, hogy netán üzletelő műgyűjtők birtokába jutnak. — Kizárt dolog. Valameny- nyi kiállítási darabot gondosan leltárba vettünk, és meggyőződésem, hogy sem az el- kallódás, sem az eladás veszélye nem fenyegeti őket. Bi. zonyos, hogy a kiállításon való szereplés rangot ad nekik, féltve őrzik majd tovább. Ami az üzletelést illeti, nemrégiben hallottam valami árajánlat kapcsán, hogy „Nekem is megér annyit!” Én sem kótyavetyélem el se. mennyi pénzért sem mondjuk a 261 éves könyvet, a Cicero leveleit.... Ennek a ragaszkodásnak szép példáját találhatjuk Baranyai Józsi bácsiék házában is. A régi parasztbútorok között békésen pihen a televízió, s a gerendás mennyezetről csillár lóg alá. Az első szobában az ágyak fölött nem kép díszeleg, hanem a kö- lesdi szokás szerint keretbe foglalt menyasszonyi csokor és koszorú. Baranyai néni té- rül-fordul, s máris elénk rakja a hatalmas méretű fejre- valót és vállkendőket. A ropogósra vasalt, slingelt szélű, habfehér zsebkendőkről bizony senki sem mondaná meg, hogy lassan száz esztendőt számlálnak. Az irdatlan szélességű gatyáról is nehezen képzelhető el, hogy mindennapos használatra szánták valaha. A kiállításra vitt és a házban fellelhető fényképek nemcsak helytörténeti jelentőségűek, de egyúttal a magyar parasztság történelmé# nek egy-egy szakasza is kiolvasható belőlük. A hajdani fényképész a katonaruhás felvétel fölé piciny, ovális keretbe Ferenc József arcmását illesztette, de a fényképpel szemközti falról Kossuth apánk tekint le ránk. Cirkal- mazott emléklap hirdeti a „dicsőséges” 1914—15 évi hadjáratot, a következő tabló viszont a tizenhárom aradi vértanút mutatja ___ B aranyaiéktól elköszönve felkeressük Benedek nénit, aki egy, harmincas években készült fotón fiatalasszonyként viseli azt a kölesdi öltözetet, amely akkor már ténylegesen rég a ládafiába került. A múlt emlékeiből maradt is, nem is. Benedek néni azt a faliórát fájlalja, amit édesanyja adott el valakinek, s azt is szeretné tudni, hogy hova lett az 1600-as évekből származó biblia, ahol sok-sok bejegyzést olvasott születésről, halálozásról, jégverésről és bő termésről. Felemlegeti azt a két paksi mérnököt is, akik nemrég két régi lámpát könyörögtek el tőle, neki úgysem kell, hisz villany világít... A kiállítás hátterét vizsgál- gató utunkat Hegedűs Feren- céknél fejezzük be. Ahogy a dr. Kiszler Gyulával folytatott beszélgetésüket hallgatjuk, az motoszkál bennünk, hogy jövünk mi még Kölesdre valamilyen kiállítást megnézni! KM — OI Fotó: KZ ka volt, a részletekről a tam- bovi eltársak bizonyára rendelkeznek dokumentumokkal. .. Papírlap kerül az asztalra. A Hadtörténeti Múzeum parancsnoka hivatalosan igazolja Kiss Zoltán ottani szereplését. 1920 óta párttag. — Egy rajztanár-jelöltnek maradtak ebből az időből vázlatai ? — Nyeregben nem lehet rajzolni. Karabéllyal a hátunkon, pisztollyal, nehéz lovassági karddal az oldalunkon tulajdonképpen háromnegyed évig ültünk nyeregben. Tambov, az akkori kormányzósági székhely, a mi kezünkbe volt, de a környező falvak többnyire csak addig, amíg ott voltunk. Én az időm többségét a 350 magyar huszár között töltöttem. Mi voltunk a „gyorsan mozgó” alakulat. Volt falu, ahol körülzárták az egyik szakaszunkat és mire felmentettük őket, 23 elvtársunkat találtuk átvágott torokkal... Mi mégis ejtettünk foglyokat! Ellentétben Antonovékkal, akik sosem. — Tambov akkoriban frontváros volt az ország közepén. Nagyon szeretném ismét látni, de már aligha jutok el oda... (Biztos ?) Egy művész emlékei esetleg évtizedekkel később öltik műalkotás formáját. A Nemzeti Galéria őrzi Olcsai-Kiss Zoltán egyik művét, a Bu- gyonnij-sapkás vöröskatonát, aki szuronyával földhöz szeg- zi a sárkányt, amely sárkány egyformán viselhetné Kol- csak, vagy Antonov nevét. MOSZKVÁTÓL—PÁRIZSIG — Tambovból Moszkvába vezényeltek. Az ott működő Magyar—Szovjet másodtitkára lettem. Hozzánk tartozó feladat volt, sok más munka mellett a túszul visszatartott tisztek kicserélése a magyar népbiztosokért. — Amiről alighanem Magyarországon is tudtak... — Magyarországon mindent tudtak. Horthyékhoz a régi rendszer szellemében nevelkedett tisztek ezrei tértek haza. így hát nem szűkölködtek információkban. Amikor Kiss Zoltán a párttól azt az utasítást kapta, hogy térjen haza, elvtársai már Bécsben figyelmeztették, hogy a csóti szűrőtábort mindenhogyan kerülje el, mert menthetetlenül agyonverik. Csehszlovákia, Győr, majd ismét Csehszlovákia, aztán Bécs volt a folytatás. Csótot krimibe kívánkozó módon kerülte el, mi azonban most nem krimit írunk, hanem egy szobrászművész életútjával szeretnénk megismertetni az olvasót. Aki ebben a pillanatban még festőnek érezte magát. .. — Bécsben Ék Sanyi hozott össze egy iparművésszel. Beleszerettem az elefánt- csontba, melynél ugyan az anyag határt szab méreteknek és lehetőségeknek, de ezen belül, tömörítve és sűrítve, szinte minden megoldható. Talán nagy iskolámmal, Párizzsal és Franciaországgal folytathatnám. Ausztriában csak két évet töltöttem, aztán huszonhármat Franciaországban. Huszonhármat. Részlet „A dal” sorozatból — Lehet példaképről beszélni? — Feltétlenül. Aristide Maillolra gondolok, aki még a Rodin nyitotta úton is tovább tudott menni legalább egy lépéssel. De még őnála is sokkalta inkább a gótika volt a mesterem. — A gótika N nem éppen modern... — Mi a „modern”? Azért, mert valami új, szokatlan, még egyáltalán nem biztos, hogy érték. A modernnek nem szabad elszakadnia a világtól, a valóságtól, amit egyébként a gótika névtelen művészei sose tettek meg. — Hogyan élt meg egy magyar művész Franciaroszág- ban? — Sok munka és némi szorgalom árán elfogadhatóan. Általában a Zacc-Galéria adott otthont a kiállításaimnak. Párizsban 18 lakásom volt. Sokat jártam a Párizs környéki munkáskerületekben, az olyan — már akkor is — „vörös” városokban, mint Bezons és St. Denis. Itteni tevékenységét a megszállás idején a németek kétszeri internálással „jutalmazták”. ÚJRA ITTHON — A felszabadulás után az első lehetséges vonattal hazajöttem. Azt hiszem, gyalog is hazajöttem volna. Előbb a XII. kerületi Munkás Képző- művészeti Szabadiskolát vezettem, majd tanítottam az óvónőképzőben és két évig az iparművészeti Főiskolán is. — Meglehetősen eltérő jellegű beosztások... — Gondolja? Nem hiszem! A rajz, a művészet megértése éppúgy nélkülözhetetlen része az ember kiteljesedő életének, mint a zene. Beszélgetés közben már a tágas műtermet járjuk. A zene sokáig foglalkoztathatta a művészt, mert egy lantot pengető (Boccacciótól ismert) baráttól kezdődően sok bájos kis szoborban, sorozatban dolgozta fel. Bennünket a gyermekének éneklő anya alakja ragadott meg legjobban. És Don Quijote... — Ez a szobor Barcelonába kerül, a spanyolok magukénak érzik. Én meg az enyémnek. Éppen ezért formáltam meg a bús képű lovagot letörtnek, de más változatban jövőbe tekintőnek is. Rokonlelkek vagyunk ? Ki tudja... Olcsai-Kiss Zoltán Kossuth- díjat kapott alkotásának képe tavaly már megjelent lapunkban. Az ő műve a munkásmozgalom nagyjainak Pantheonja, a Kerepesi-te- metőben. Szobra áll a győri pártbizottság előtt és a Népstadion mellett. Az elefánt- csont és a jade-kő, a finom kis formák mestere a nagyméretű alkotásokkal is sikerrel birkózott. „Birkózott” — ez az újságíró rossz kifejezése. Nagyokat alkotott. És a jövő? A szomrászművészet nehéz fizikai munka is. — Múlnak az évek. Azt hiszem, visszatérek a piktúrá- hoz. Az emberiség sorskérdéseit, a soha ilyen aktuálissá nem vált „lenni vagy nem lenni” problémáját, az atom-, vagy ha úgy tetszik a neutronbomba-halál vízióját szeretném megörökíteni. Felrázni az embert, mert a művészet amióta világ-világ, mindig felrázni, ébreszteni akart. Nem az alkotó neve a fontos, hanem amit tenni próbált és tudott a közösségért... ORDAS IVÁN Fotó: Komáromi Zoltán Részlet a kiállításból — Az a fontos, amit az ember tenni próbált a közösségért
