Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

1978. február 5. fféPÚJSAG 11 Látogatás a Zeneakadémián Hazánk kulturális életének központja, a Zeneakadémia, világszerte híres, pódiumán időről időre neves előadóművé­szek fordulnak meg, s számtalan emlékezetes előadás öreg­bítette az akadémia nevét. A Zeneakadémia épületében kapott helyet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, amelynek híre ugyancsak túljutott az ország határain. A főiskola évről évre kiváló zenészek sorát neveli, s a nagyszerű pedagógusgárda, s a magyar zeneoktatás sok külföldi hallgatót is vonz. A Zeneakadémia díszterme (1. számú kép) délelőttönként a hallgatók gyakorlásának színhelye. Egy pedagógus a leg­kiválóbbak közül: Petrovics Emil zeneszerző órát ad (2. számú kép). 3. számú kép: A főiskola könyvtárában minden szakiro­dalmat megtalálnak a hallgatók. 4. számú kép: A hangszer­javító műhely nagy segítséget ad az oktatáshoz. (MTI-fotó — Pólya Zoltán felvételei — KS) Csők István albuma Székely András bevezetője és képválogatása csak az intuitív 1------2------- művészetben t udok hinni, mely belső szük­ségszerűséggel tör elő, erup­tív erővel, mint az Etna” — írja az „életöröm festője” egy 1926-os nyilatkozatában. De valljuk meg, vulkánkitörésre sem a „derűs realizmust” a fontolva haladással összebé- kítő mester, sem pedig hívei nem számíthattak a hosszú életpálya során. A szecessziós vagy impresszionisztikus kí­sérletek mögött többnyire a békességre alapozott és siker­re hangolt bölcs szándék la­pult. " A tiziani életkorra szinte predesztinált „Csók-jelenség” nemcsak a magyar képzőmű­vészet utóbb eltelt évszáza­dára jellemző (bár többen vannak a kivételek), de min­denképpen jelentős és elgon­dolkodtató. Székely András a magyar festőket bemutató reprezentatív albumsorozat új kötetének bevezetőjében (inkább csak sejtetőn) hasonló gondolatokkal küszködik, az életpálya szükségszerűen el­nagyolt ívét rajzolja meg. Az árnyasabb oldalon a festő szelíden modern, kelle- mekben és színpompákban gazdag, szembesímuló piktú- rája, a sokat emlegetett, szí­vet melengető „müncheni”, „iBastien Lepage”-i modor, amelyet Fülep Lajos már egy 1907-es tárlatbeszámolóban szinte a teljes pályára érvé­nyes mondattal meghatáro­zott: „Csók ístván virág­csöndélete eleven, tempera­mentumos, csupa öröm és ujjongás”. Nos, hasonlókban továbbra sem volt hiány, az állítmányok remekül illenek Csók más tematikájú és ké­sőbbi festményeire is. Emel­lett a külhoni és hazai elis­merésekre, érmekre és dí­jakra, a polgári jólét szalon- igényeire kontemplírozott, mérsékelten újszerű festői hi­vatástudat, amely ugyanak­kor nagy kompozíciókra tör, kitágult szemmel (talán re- zignációval is) tekint a me­részebb pályatársak küzdel­meire és eredményeire, mint Toldi a nádor lovasaira. De malomkődobásra, a nádasban való elbujdosásra, szükség­képpen farkaskalandra sor sohasem került. Igaz, még ezt a rácsodálko- zást is kaviccsal és kővel, vesszővel honorálják olykor, előfordultak hasonlók Csók István életében is. Bár a tel­jes pályát követve mégsem tekinthetjük jellemzőnek a keserű tapasztalatokat. In­kább a korszellemet bélyeg­zik, amely elvakult szokat­lan-gyűlöletében nehezen tű­ri akár a szelíden renitens je­lenségeket is. Bizonnyal így kerülhetett sor Csók István esetében olykor egy-két re­mélt díj vagy jutalom elma­radására, a főiskoláról való kényszernyugdíjazásra. Bár a művek jórésze így is köz- gyűjteményekbe került. A másik oldalon ott fény­lik a hosszú festői pálya jó néhány remekműve (Csók István oeuvre-jében megíté­lésünk szerint többek között az Űrvacsora, a Felesége arc­képe, a Thámár, a Tulipános láda, a Wlassics-portré és nem kevés aktkép, virág­csendélet, utóbb tájkép ilyen; az album szerkesztője biztos és gyengéd kézzel válogatott), mindaz tehát, amit Fülep már 1907-ben a teljesre érvénye­sen meghatározott. Genthon István pedig 1932-ben Hippi- Rónai útja mellett a „fran­cia igazodás” másik lehetsé­ges ösvényének ítélt. A biz­tonságosabbnak talán. „Vér­beli festőnek, a szép látvány ihletett tolmácsolójának” tartja Csók Istvánt Németh Lajos, és ez még dicséretnek sem kevés. És ott található még az erőteljesen a festő javára vá­ló oldalon az egykori tanít­ványok ma is eleven lelkese­dése „Csók Pista bácsi” iránt, a Mesterrel közös szép emlé­kek lelkes idézgetésének az Amerikában élő Kepes György és a Budapesten élő Korniss Dezső egyik szent­endrei beszélgetése alkalmá­val a recenzens fültanúja volt. Csók és Vaszary János „kitűnő mesterek voltak ab­ban az értelemben, hogy nö­vendékeiket szabadon en­gedték festeni, az volt a tö­rekvésük, hogy önálló művé­szeket neveljenek; a francia festészet legújabb törekvé­seit ... könyvek, folyóiratok, személyes élményeik alapján ismerték” — írja Korniss De­zső egy önéletrajzában. „Min­ket a harmincas évek legele­jén Csók Pista bácsi a szép­be vetett gyermekien egy­szerű és derűs hite vezetett és biztatott, de Kassák Lajos jö­vő időt éneklő, harcos sorai eresztettek útnak” — emléke­zik Kornissal egybehangzón Kepes György egy kiadás előtt álló hazai tanulmány- gyűjteményben. És kettejük közös jó emlékei (mellettük a többieké) módfelett elegen­dőek ahhoz, hogy végül is kellemes békét teremtsenek, igazolják a „Csók-jelenség” történelmi hasznosságát, ha nem lenne elegendő a sok szép festmény, az a termé­szetes és állandó humánum, az a művészi magabiztosság, amelyeket pédig az életmű nagy állomásai igazolnak. Csók István albuma így ---------------------- szervesen il­leszkedik a sorozatba, Szé­kely tanulmánya árnyaltan és higgadtan, az ilyenkor csá­bos rajongások nélkül követi az életpályát, elemzi és kö­zelíti meg a műveket. A kö­tet ugyanakkor adósságtör­lesztés is, hiszen a legutóbbi Csók-monográfia (Farkas Zoltáné) húsz esztendeje je­lent meg, a festő a közönség kedvencei közé tartozik, az 1957-es album pedig már se­hol sem kapható. De a teljes életmű mélyebb elemzése, a Csók-jelenség értelmezése ez­úttal is adósság maradt, nem is a most megjelenthez ha­sonló reprezentáció feladata. Bár csírái a tanulmányban mégis megtalálhatók. A be­vezető csak az ajtókat nyit­ja meg; végtére is dönteni a reprodukciókat lapozgató- nak l°nne feladata. B ODRI FERENC Színház és közönség NE HIGGYÜK, hogy a színház és a közönség egy­másra találása lényegében azonos az irodalom és az ol­vasóközönség egymásra talá­lásával. Az élő színház ugyan­is nem pusztán a drámaíróé, hanem legalább annyira a rendezőé, a színészeké, és a közönségé is, teljesen más hatásmechanizmussal hozza létre a semmi egyébhez nem hasonlítható atmoszférát, a szemünk láttára, fülünk hal­latára élővé váló mű és a közönség együttes szándéká­ból megszülető esztétikai él­ményt. Az írott dráma jelle­mei a színpadon szerepekké válnak, a szereplők életet le­helnek beléjük, méghozzá tet­tekkel és tett értékű szavak­kal, s e szavakat és tetteket a közönség reakciói sokkal na­gyobb mértékben módosítják, semmint gondolná az ember. Egy jó színházi este vala­mennyiünk közös alkotása. Mindenütt akadnak üres székek, széksorok egy-egy bérleti előadáson. Pesten és a vidéki városok színházai­ban, azokban a városokban, ahol nincsen kőszínház, csak „tájolás”. Magától értetődik, hogy a „közönség” általában nem lé­tezik. Gyakran előfordulhat, hogy ugyanazt a produkciót egyik este lelkesedéssel, a másikon tartózkodó hűvös­séggel fogadják. A színész nagyon jól tudja, hogy min­den egyes előadáson meg kell küzdenie a közönségért, és ez hol sikerül, hol nem. A baj ott kezdődik, ha nincsen kö­zönség, illetve ha a kétszáz, háromszáz, négyszáz férőhe­lyes színházterem (kultúrte­rem, csűr, pajta — teljesen mindegy ebből a szempont­ból) húsz, harminc, negyven nézővel pironkodik a színpad előtt. És, hogy ez, ha nem is általános, de nagyon gyakori jelenség, azt az ország min­den színháza, városi és köz­ségi művelődési házainak igazgatói bizonyíthatják. Vajon miért van ez így? VILÁGOS, hogy ez az első kérdés: kell-e egyáltalában a színház. Ha az ember az üre­sen tátongó széksorokat nézi, akkor hajlamos nemet mon­dani, s mindjárt hozzátenni: „Hát ennyire gazdagok azért nem vagyunk; mert igaz ugyan, hogy szocialista társa­dalmunkban a kultúra nem áru, s ha csak százan nézik meg az előadást, már az is hasznos, node... Az állam minden színházjegy eladási árához hozzáteszi a kétszere­sét, hogy egyáltalában legyen, lehessen színház. Megér-e húsz-harminc ember tudat­gyarapodása, élményszerzése ennyi pénzt? Nem lenne oko­sabb a kultúra más terüle­tein, hasznosabban felhasz­nálni ezeket az anyagi lehe­tőségeket? Hát ha nem kell a színház, akkor...” Mire azonban idáig jutunk a gon­dolattal, halljuk a művelődé­si ház vezetőjének megnyug­tató szavát: „Minden jegyet eladtunk, anyagi szempont­ból teljesen rendben van a dolog”, ám azután csendes kétségbeeséssel hozzáteszi: „Csakhogy azért ez nagyon- nagyon elkeserítő. Én nem értem...” EL KELL fogadnunk azt a tényt, ha anyagi értékek bir­tokába akarok jutni, azért meg kell dolgozni. De a szel­lemi kincsek birtoklását sem adják ingyen — a színház­jegy árán túl tehát szellemi energiát kell befektetni egy- egy színházi előadás végigné- zéséhez. Nos, az emberek ma­napság már nem sajnálják azt a húsz-harminc forintot, ha a közönségszervezőt, a brigádvezetőt, a szakszerve­zeti kultúrost a szó szoros ér­telmében „le akarják rázni magukról”; megveszik a je­gyet, és ámen. Hogy még el is menjenek? Túl sokat kí­vánnak tőlük! Ök megtették a magukét, pénzt áldoztak a kultúra oltárán. Még inkább így van ez ott, ahol kam­pányszerűen indítanak „telt­ház-akciót”, s egy egész üzem vagy üzemrész megvásárol száz, százötven, kétszáz je­gyet, jutalomként kiosztja a dolgozók között, s az előadá­son ott vannak tízen-húszan. Azt hiszem, nem tévedek: az ilyen tömeges szervezés, az ilyen kampányszerű agitá­ció helyett ezerszer többet érne az egyedi jegyeladás, két-négy-hat jegv eladásá­nak megszervezése és a köz­vetett agitáció, vagy beszél­jünk magyarul: az emberek gyengéjének felhasználása. Ha a gazdasági*, közigazgatá­si, politikai vezető ott van egy értekezleten, egy fóru­mon, egy gyűlésen, akkor mindenki kötelességének ér­zi, hogy ott legyen. Biztos vagyok benne, hogy ha egy városban vagy községben a tanácselnök, a gyárigazgató, a tsz-elnök, a párttitkár, az or­vos, az állatorvos, az agronó- mus elmegy — s előre meg­mondja, hogy elmegy! — az előadásra, akkor minden egyéb szervezés nélkül telt ház lesz. ELSŐSORBAN a vezetők­nek kell tehát megérteniük a példamutatás fontosságát ezen a területen is, tudomá­sul kell venniük, hogy a szín­ház fontos politikai eszköz is, mert hihetelten mértékben tágítja az emberek tudatát, látókörét. Ahogyan Gábor Miklós írta Tollal című köny­vében : „A dráma hősét... az teszi érdekessé, hogy én, a néző, rajta keresztül a vilá­got látom”. (kemény) MŰVÉSZÉT Simon Béla- gyiíjtemény Siklóson Uj helytörténeti múzeum, benne új életműgaléria kör­vonalai bontakoznak ki Ba­ranyában. A Pécsett élő, Er­délyből kiszakadt, a Dráva mentén új hazát lelt Simon Béla Munkácsy-díjas festő­művész alkotásait öleli ma­gához Siklós városa. Szerző­désük a közelmúltban szüle­tett meg. A művész képeit ajánlotta fel, s ajándékozta a köznek. Simon Béla Fogarason szü­letett. Kolozsvárott, majd Budapesten tanult. Mestere Szőnyi István volt. Pálya- indulásába beleszólt a hábo­rú. A vihar elvonultával, 1951-ben került Dél-Bara­nyába. Alsószentmárltonban tanított. Sok feladata, ,^min­denes” volta sem akadályoz­ta meg, hogy a különös, szí­nes világ élményeit képpé fogalmazza, hosszú éjszaká­kon. Olykor látványos, de alapjában nehéz élet hul­lámzott körülötte. Munkái — az ott készülitek és a későb­biék — híven tükrözik e nem­zetiségeket nemzetté forrasz­tó „kis Közép-Európa” vajú­dását. A közel kétszáz aján- dékkép egy része ezt — az 1961-ig tartó — korszakot képviseli. Velük, általuk má­sodik otthonába tért meg a festő. Oda, ahová élete egy darabja, „egy sír, egy kis présház, pár sor szőlő” és az emberek, barátok, témák láncolják igazában harminc esztendeje. „Egy festő hazatalált” — mondhatnánk. Joggal, mert Simon Béla életét szinte a kezdettől a folytonos vándor_ lásók — székelysors! — jel­lemzik, színesítik. Példának okáért évente vonzza magá­hoz a szülőföld, a havasok, fenyvesek, eszternák, a szal­makucsmák alatt megbúvó falucskák valósága. Rajzai hosszú sora, festmények jel­zik e találkozások terméke­nyítő jóságát. Kucsmás kis- bojtárok, székely, szász, ro­mán babonák, szénagyűjtők, a „szülőföld virágai” népe­sítik be így született képeit. Kiemelkedő darabjai majd a siklósi gyűjteményben hirde­tik egy jelentős művész val­lomását a múltba tűnő gyer­mekkori táj szépségéről. Festőnk turistaként azon­ban egész kontinensünket is beutazta az évtizedek során. Az Ibér-félszigettől a Balti­tengerig, Varsótól Rómáig járta az elődök nyomát, ke­reste a festő ősök titkait, is­merkedett a tájakkal, embe­rekkel. Számos külhoni és hazai művésztelepet keresett fel, mindig nyitott szívvel- szemmel, barátkereső szán­dékkal érkezett, gazdagodva távozott. A nyomok eltérő mélységűek, a győri művész­telep „színesítő” hatása azon_ ban korszakosnak ítélhető. Ä „győri képeken” a sajátos kék-vörös színpárt egy heve­sebb ecsetkezeléssel párosult színesebb, a barokk építészet­től sugallt felfogás váltotta fel. A siklósi Simon Béla- gyűj teményt — sok hasonló kísérlettel szemben — értel­mes, . hasznos kezdeménynek látjuk, Nem importált élet­mű, hanem a táj leikéből fa­kadt és kivirágzott, oda kö­tődő, mégis egyetemes érté­kű művészet termékei kérnek bebocsátást. Büszkén vallhat- ja magáénak értékeit a kö­zösség: belőlük született, ró­luk, értük szól, az ő számuk­ra van elsősorban mondani­valója. Ez pedig lényeges szempont a múzeumalapítás­ban. SALAMON NÁNDOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom