Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
A KÉPÚJSÁG 1978. február 19. íji a portásfülkébe, vagy szobáról szobára forralja az „epéjét”, az biztosan magányos marad, és értelmetlenül pörögnek el a napjai. Én ettől nem félek — villant fel e"fey kis mosolyt, majd így folytatja: — Ne haragudjon, de sietek. Belebújik csuklyás divatkabátjába, és elviharzik. A lépcső első fordulójánál tart még, amikor rövid dudaszó hangzik az utca felől... * Néhány szoba, aztán végére ér az ember a folyosónak. Indulhatna visszafelé a má. sik oldalon — mert onnét is nyílnak szobák — de az az érzése nyolc-tíz itt lakót meghallgatva, hogy eltérőt azok se mondanának, akik a másik oldalon laknak. Lenn, a társalgóban zümmög a tv. Hárman kuporogDombóváron a kórházi nő. vérszállás földszinti társalgójának egyik vitrinjében köny. vek sorakoznak. A házikönyvtár legmegviseltebb, gyűröttre olvasott kötete Mo- raviától Az unalom ... * Negyvennyolcán laknak a nyolcvanhárom személyes, kétemeletes épületben. Néhány, vendégként itt lakó pedagógus kivételével ápolónők, altatósnővérek, műtősök, szülésznők. Az átlag életkor huszonöt év, az átlagfizetés kétezer- hatszáz forint. Átlagosan öt éve laknak itt, és napjuk felét töltik el a tíz négyzetméteres szobákban. * Nyolc éve, a kórházzal együtt épült a szálló, szociális létesítményként. Jelenleg 315 középkáder dolgozik a 450 ágyas kórházban. Induláskor talán tízen voltak szakképzettek. A létszámot már menet közben kellett feltölteni, a jelentkezőket kiképezni. Jöttek az azóta várossá vált település lányai, asszonyai érettségivel vagy anélkül. Jöttek a környező falvakból is'szerencsét próbálni ... A legtöbbjüknek csak elképzelésük volt arról, hogy mit jelent az egészségügyi szolgálat. De — szerencsére — jöttek, mert ez mégis — Mit akar hallani? Azt, hogy legtöbbünket a fehér köpeny bűvölete hozott ide, aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy odahaza álmodozott róla az ember, és maradtak körülöttünk ezek a falak, vagy azt, hogy ha „ki- kapcsolódásra” vágyunk, beülünk a Hotelbe — és ezzel kész? Higgye el, nem akart mindegyikünk orvosfeleség lenni, és ki-ki a maga mértéke szerint meg is állja a helyét. Csak valahogy az okos magánélet hiányzik. Huszonhat éves vagyok, de ha valami csoda nem történik, semmi sem ment meg a magamra maradástól. ♦ Egy szobával arrébb. Ugyanazok a bútorok, csak egy-két fali mütyür más. Vagy több is ennél? A csinos kislányt nehéz elképzelnem a műtőben, villogó műszerek között. Pedig ott dolgozik. — Jól érzem itt magam. Most fejezem be a műtőstan- folyamot. Igaz, hogy az itteni társasággal — mármint a szállóban nem lehet mit kezdeni, de unatkozni sem kell annak, aki nem akar. Persze, aki nem képes kimozdulni a falak közül, és napszámra itt benn kuporog, beül kötögetnak cigarettázva a fotelokban. • Amikor megnyílt a szálló, egy ideig próbálkoztak a közösségi élet megteremtésével, Aztár abbamaradt. Időnként voltak lakógyűlések. Több mint három éve már azok sincsenek. A kórházban két KISZ-alapszervezet is működik, de az ifjúsági parlamenten alig harminc nővér jelent meg. A szállólakók közül senki... A folyosóról nyíló kis szobákat arasznyi falak választják el egymástól. Ha a szomszédban a villa a tányérhoz koccan, hallani lehet. Mást nem hallani. Az unalom itt lábujjhegyen közlekedik, kar. öltve a magányossággal. Vajon miért érik be eny- nyivel? GYŐRI VARGA GYÖRGY Fotó: KOMÁROMI Z. Elszaladt néhány év, szakmát kaptak, amely — embere válogatja — hivatássá is válhat. Három műszak a betegágyak mellett, tanulás, új körülmények ... Az indulás egy-két éve ezzel a programmal telt. Aztán megszokták a fehérköpenyes világot, a szálló központi fűtését, a szobák típusheverőit. Azt is, hogy „köszönöm, nővérke”, azt is, hogy a főorvos úr egyik-másikuknak már István. Maradt a nyolc óra benn a kórházban az ágyak mellett, vagy a műtőkben, a szülőszobákban. Nyolc óra megfeszített felelősség. Hazamenni a szállólakónak annyi, hogy a kórház vaskerítése mellett százegynéhány lépést tesz meg a kétemeletes épületig. A szálló ablakaiból odalátni a kórház portájára, s ha szirénázó mentő kanyarodik be a kapun, aki már letette a szolgálatot, felemeli a fejét: — Szerencsére nem én vagyok benn ... lesz munkája a Zsuzsának ... * A hosszú hajú barna lány arcán fáradtság. Lehet, hogy a hatvanas villanyégő szórja rosszul a fényt, de jóval többnek látszik huszonhat évesnél. Az asztalon műanyagdobozban a vacsorára való, mellette hasra fektetve, nyitott könyv. könnyebbnek ígérkezett, mint valamelyik gyárban gép mellé állni, a tsz-kertészet üvegházában, vagy a vasúton-vo- naton keresni meg a kenyérre valót. Unalom lábujjhegyen... Hallgat a lemezjátszó Otthon Találkozási pont Könyvek „És a falakon a rostos terméskövek és eggyégyúrt jegek laza mozaikja sugarakat bocsát ki magából olykor sok mindent eláruló jeleket.”(Charles Dobzynski) REGGEL 8 ÓRA Nem félek, csak amikor a műtős felemel, szeretném kérni, ne tegyen le arra a nylonnal letakart asztalra. Gyöngéden letesz, gyöngéden lekötöz, először a lábam, aztán bőrszíj bilincseket csatol a csuklómra. — Csak pár tűszúrást fog érezni, drága — kiált be a főorvos a függöny mögül. (Bemosakszik.) A műtős sötét szeme velem van. — Fájni fog? — kérdezem. Pillája lecsukódik, biccent. 8 ÓRA 40 PERC — ölelje át a nyakam, ne azzal a kezével, a másikkal. ígyNem tudom, ki ez az ember, de szeretem, mert kiemelt az igazságot szolgáltató kés alól és idáig hozott. Az ágy menedék. A szeme eltávolodik, a gumikerekű kocsi átzökken a küszöbön, s engem lassan át meg átkötöz a csend, fehér gyolccsal, vattapuha álommal. 14 ÓRA Az ajtó hasadékán benéz az asszony. Nekem még nem mondta el, holott talán éppen én vagyok a legilletékesebb annak eldöntésében: életben marad vagy meghal. A szobatársai már mindent mondtak, amit csak tudtak, valahogy így: „Menjen már! Nem kell betojni. Átesik ezen a műtéten, átestem, én is. Nem kell félni, habár tudja...” —- Végbélrák, érti? Levágják az egészet és itt a hasamon kivezetik a maradék belemet. — Magyarázza hosz- szan, részletesen, ujjával kereszteket, köröket rajzol a pongyola virágmintáira. Szemét mintha piros ceruzával bekeretezték volna. — A kislányom négyéves. Már csak miatta akarok élni. Mit gondol? Latolgatom, mit gondolhatnék. — Az éjjel álmomban láttam a síromat — suttogja — nagy tócsák voltak a hant körül. Tócsák meg sár. — Hallgattunk. IPár perc után felcsuklik belőle a kétségbeesés. — Vigasztaljon már meg! — zokogja. — Élni fog — mondom hirtelen, és ő rám bámul a könnyei mögül. — A rosszindulatú daganatot eltávolítják. A műtétet föltétlenül vállalni kell. Azt onnan kivágják, érti? Kidobják és kész. Utána minden rendben lesz. Ez biztos. Hosszan fújja az orrát, a zsebkendőt a zsebébe dugja. — De mindig az a büdös- ség! Hogyan viselik el, akik körülöttem élnek? — Elképzeli magát olyan esetlen, rendhagyó állapotban, és kiutat keres. — Majd megtanulom a módját, majd kifigyelem, rendre szoktatom a testem, nem igaz? — Hát persze. Már mosolyog (milyen gyorsan vigasztalódik az ember, ha meg tud kapaszkodni erősen önmagában.) Ruganyos járással indul az ajtó felé. A lába karcsú, formás, a dereka vékony. Huszonöt éves. Mit keresnek vállán a hollók? Furcsa, mint ahogy furcsák itt kint a folyosón a kérkedőn kövér virágok. Annyi fájdalom és annyi halál között gazdagon sátrazik a filodendron. (Mondják — az egyik néni hallotta, amint énekelt a virág. Reggelre meghalt.) 16 ÓRA Kint esik az eső. Kicsit mintha összébb húzta volna magát a város. Az ablakomban ágaskodó templomtorony keresztjén két fekete madár. Mozdulatlanok. Lejjebb a háztetőn galambok vakaródz- nak. Érdekes, a galambok mindig együtt, sohasem egyedül. Bíbelődnek a tollúkkal, totyognak jobbra- balra, de mindig együtt. Süllyedek a párnába, megbillen alattam az ágy. Aludni fogok, legalább is szendereg- ni. Ajtóstól robban be a nővér. Lángolóan jókedvű. — Nem kíván valamit? Fájdalomcsillapítót, teát, citromot, egyebet? Vagy alszik? — Persze hogy alszom — mondom meggyőződéssel —, éppen azt álmodtam, hogy kenyérfából faragott kenuval lefelé csorgok a Mississippin. — Nem rossz — nevet a nővér és kimegy. 19 ÓRA iNem álmodtam semmit, azaz egy arc, egy tekintet sugárzott bennem, amíg aludtam. Jesszusom, csak nem a műtős? Ennyire meghatott volna a fájdalmat előre jelző őszinteség? Különös, ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derengenek a falak. Azt hiszem, álomtalan, fehér éjszaka vár rám. Nem lélegzik mellettem senki. A rádióban halkan, sejtelmesen felnevet a halál, aztán beszélni kezd. Galamb- szárnyalású kék hang. Dómján Edit-fényű nyújtott, lágy pianóit és fájdalmasan felcsapó fortisszimóit hallgatom. Zavaró közjáték az ajtón túl. Viszik a pléhtepsit. Valaki meghalt. — No és, ha meghalt? — búgja Edit nevetve —, ugyan kedvesem, nem olyan nagy dolog. — De igen. — Jaj, dehooogy. Kiégett belőle minden, elhulltak a csókjai, elfordultak tőle a fák, szemében az ezüstök megfeketedtek. Vese-tárnáiból a drágaköveket már rég kibányászták, a testében áramló piros patakok elapadtak, a tüdejében leesett a hó, hogyan is élt volna tovább, és ugyan minek? — Te csak hallgass, színésznő! Halott vagy. Gyáva halott. Nem bírtad kivárni a hóesést. — Én? Én vagyok gyáva? — gurgulázva nevet. — Jaj, te bolond. Bolond, bolond vagy... VASÁRNAP, 10 ÓRA A négy emeletet elöntik a látogatók. Vékony csókok, szűk szavak mellé tele kosarakat hoznak. Tejeskannában tyúklevest, dagadt üvegekben émelyítő kompót, violaszínű gyümölcshabok és puf- fadt tortaszeletek sorjáznak kifelé a szatyrok mélyéből. A beteg mosolyog, próbálja lenyelni a nyelve alá sűrűsödött csömört. Le-föl kószálok közöttük, jobbra-balra tekergő magamtaposta ösvényen. Jaj-villámok nyilainak át rajtam, homlokomig felpergő forgószelek. Nem menekülök, segítek magamon. Verset mormolok — imádság helyett —, észrevétlenül rájuk olvasom a bizakodó rímek áldásait... „ — csakugyan, változik-e a lét, ha záros sora van? és ha tennünk csupán egy óráig lehet még, tudunk-e tenni mást, mint ha tízezer évre volna garanciánk?” A zaj zsongássá olvad. Szólók villannak fel: — fölástad a kertet? A kerítés mellé ne feledd a két almafát! Majd segítek. — A végbélrákos fiatalasszony hangja a legszebb : — tavasszal tyúkot ültetek — mondja a férjének. — Hangjában legalább húsz sárga csibe ragyog. „Nem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni, így is úgy is rövid időnk szárnya alatt, munkánk mesterien végezni és szeretni, holnapban élni, mert a holnap...” — holnap gyere be megint és hozd be a hímzésemet, és vegyél hozzá piros fonalat, mert nem lesz elég. El ne felejtsd! — szólózik egy lágy nagymamahang. „Lényegét, ha kőbe költe- néd, ne testét mintázd — az életét, illatát, mely olyan illanó, mint kimondva elhaló a szó; azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy és ezerszeres, sorsát kell alakká öltsed itt, miként tölti be törvényeit, hogy micsoda zuho- gásban áll, míg kigyújtja s elfújja a nyár”. VASÁRNAP, 19 ÓRA Különös. Ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derengenek a falak. Az ablakon túl lélegzik a város. (A folyosón viszik a pléhtepsit, megint meghalt valaki.) Álomtalan fehér éjszaka vár, és hajnalban a ciklámenek. Magyar Katalin: Kórházi snittek
