Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
1977. december 4. TífepÚJSÁG 11 Az élet szobra Ady képzőművészeti írásainak időszerűsége A JUBILEUM ürügyén szinte parttalanul áramlanak elő a nyomdagépekből a költővel foglalkozó cikkek, tanulmányok, monográfiák. Megjelent összes művei és különféle válogatások teszik hozzáférhetővé életműve kiapadhatatlan forrásként buzgó szellemi kincsét. Mintha Alföldy Jenő biztatását — „Száz Ady-könyvet, ezeret!” — hallották volna meg minden könyvkiadónknál, úgy szaporodnak, örömünkre az adósságtörlesztés igyekezetéből születő kiadványok. A Corvina Kiadó tisztelgő kötete — Művészet és elmélet sorozatában — az újságíró Ady képzőművészeti tárgyú cikkeit nyújtja át az olvasónak. Jelentős publicisztikai munkásságának elenyésző, ám annál izgalmasabb és fontosabb töredékét, a mintegy félszáz részletet és önálló írást Varga József, Ady monográfusa, foglalta kötetbe. Ö vállalkozott bevezetőjében arra is, hogy az életműbe elhelyezze a közéleti érdeklődéstől mindig feltüzelt költő e tárgyban született munkáit. Németh Lajos utószava a művészettörténet felől közelíti meg Ady alakját, tevékenységét. Frappáns dolgozatában elemzi az új szellemű művészet és a kritikus szerepet vállaló poéta viszonyát. Kitér arra is, miként látták őt a kortárs művészek, és felvet néhány tisztázásra váró kérdést: például az Ady-ikonog- ráfia problémáját. (A róla készült fényképek ikonográfiáját a napokban megjelent, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában készült tanulmánygyűjtemény adja közre!) A nyitó és záró írás bőségesen elemzi a közölt szövegeket. Hangsúlyt kap az Ady—iBölöni barátság, amelynek az érdeklődés felkeltésén túl az irány, a szemlélet meghatározásában is döntő szerep jutott. Szó esik a költő Rodin-áhítatáról, amelyet a Gondolkodó váltott ki. Ripp-Rónaival, Czi- gány Dezsővel, később Bartókkal és Berénnyel megesett találkozásai ugyancsak kellően feltárulnak. A recenzens hát lemond a részletek boncolgatásáról. Helyette — merészen — Ady-cikkeinek, kritikáinak ma is érvényes néhány megállapítását kiragadva keres párhuzamokat. Itt van mindjárt a szakértelem kérdése. Akkor is, ma is rengetegen írnak, írtak a művészetről, s mily kevesen értik valójában? Ki csak adatokat, időpontokat, „tényeket”, száraz elemzéseket közöl, míg mások kategóriák, izmusok, irányzatok szövevényében gondolkodnak. Kijelentenek, megállapítanak, ítélnek, holott egy kép, szobor lényegéről még sejtéseik sincsenek. S Ady? Tisztában van a szellemi és szakmai problémákkal, megállapításai legtöbbször kiállják az időt, igazságuk örök igazság marad késő századokig! Ki tagadná meg ezt Gauguin-portréjától, amelyből nemcsak az derül ki, hogy az igazi „a tahiti Gauguin”, hanem az is, hogy művészetének fő vonása: „Színt, új, sok színt és vonalat élesen együtt. Mondjuk: síkokban lát.” Rippl-Rónai szerepének felismerése is szinte rímel a kortárs kritikusok ítéleteivel. Szerinte „a leg- kiforrottabb poétája ma ő Magyarországnak”. Cikkeit olvasva, feltűnik az a kiélezett érdeklődés és robbanó reakciókészség, amely a szobrok kapcsán oly sokszor készteti szökimon- dásra. Eszménye Rodin, mindent hozzá viszonyít. Érthető hát, ha haragja lobban, amikor nem kap szobrot az arra érdemes (Dózsa, Vajda, Jókai). Tiltakozik. maró gúnnyal szól és elmarasztal, ha a szobrok mennyisége messze eluralkodik a minőség felett. (Magyarország: az új Hellász; Tekercses szobrok). Nem tagadja a köztéri szobrok funkcióját, de a bronz—kenyér kérdésben egyértelműen a kenyérre szavaz. Az elmaradottság kínzó valóságát tükröző szobrok ellen (a létrehozó társadalominál vitázva) szegülő dühe mögött a politikával elégedetlen író rejtőzik. A Kossuth-szobor kapcsán keményen kimondott szavainak aktualitása azonban ma, egy új, emberibb világ művészei számára is megszívlelendő útmutatás: „Ha a magyar művészek képtelenek... a nagy idők megfaragásához, csukják be a boltot azonnal...” Egyetlen, a művészeten ugyancsak túlmutató kérdés érintésére érzünk még kényszert Adyt olvasva. Az elmúlt majd száz esztendősem oldotta meg végképp a magyar tehetségek megtartásának, a tehetségük kiaknázásának gondját. A közélet, a politika, az irodalom, a művészet, a termelés száz példája magyarázza a mai lelkiismeret hánykolódását, amikor ezt olvassuk: „...annyi a nagy és nagyszerű talentumunk, hogy öt országot elláthatnánk velük. Öh, hogy miért is vagyunk oly süketek, nem látók és szegények.” .JHáborúk, viharok, nemzeti tragédiák segítettek hozzá, „hogy szülöttei e földnek szívesen kapcsolják magukat különb kultúrákhoz, ha tehetik”. Szegénységünk lassan elmúlóban, fiaink azonban nem öt országot, öt világrészt gazdagítanak tehetségükkel, s nem a haza javára.” ADYT kell olvasnunk sokszor és soha nem elégszer, megfogadva a tanácsát: „Térjünk végre is intenzívebben intellektuális életre, s munkára... mert elvész a mi népünk, mert... tudomány nélkül való.” E feladat ma is aktuális, tenni érte szent kötelesség. SALAMON NÁNDOR Végit János: Németalföld festészete a XV. században A későközépkori európai képzőművészet egyik nagyszerű korszakát, az Amerika felfedezését megelőző emberöltők németalföldi festészetét tárgyalja Végh János művészettörténész könyve, amelyet — 48 színes képtáblával — a Corvina Kiadó adott közre. Végh nemcsak a korai németalföldi piktúrát, de a XV. század politikai és társadalmi viszonyait, valamint teológiai irányzatait és vallási életét is kitűnően ismeri. Németalföld a nagyhatalmú burgund hercegség — e különböző tartományokat összefogó államalakulat — legfontosabb alkotóeleme volt a XV. században. A művészet egyrészt az uralkodó hercegnek és a legelőkelőbb főuraknak udvarában virágzott (ennek a — fejedelmek és arisztokraták szűk köre által élvezett — művészeti tevékenységnek legszebb emlékei a három Limbourg-testvér Jean de Berry herceg részére készített miniatúrái...), másrészt _ pedig a Brugge, Cent, Ypern, s a többi jelentős flamand város templomait oltárképekkel díszítő tehetős polgárok —, akik olykor már világi tárgyú festmények megfestésére is megbízást adtak (Jan van Eyck: „G. Arnolfini és felesége kettős portréja”) — voltak a festészet mecénásai. A feudális társadalmi struktúra még szilárdnak látszott, de a gazdasági életben már felbukkantak a tőkés fejlődés csírái, s repedezni kezdett a korábbi világkép, amelyet a skolasztikus filozófia foglalt rendszerbe. Misz- tikus-aszkétikus szekták, titokzatos eretnekmozgalmak, a hivatalos egyházi tanítással szembeforduló, föld alatti vallási közösségek alakultak ki... Számos művészettörténész felfogása szerint ezekkel a szakadár vallási csoportokkal állott — lazább vagy szorosabb — kapcsolatban Hieronymus Bosch, akiről egyébként a nagy, magyar származású műtörténész, Tolnay Károly (Charles de Tolnay) írta a legértékesebb monográfiát (Stuttgart, 1965). Bosch festményeinek sok célzását, utalását, jelképét, talányos mondanivalóinak egy részét ma már nem értjük (hiszen az az eretnek szekta, amelyhez a művész tartozott, nyom nélkül eltűnt, tanaik, hitelveik nem maradtak ránk...), de a mester kiapadhatatlan képzelőereje, döbbenetes víziói a mai emberre is mély hatást gyakorolnak — olyannyira, hogy a szürrealizmus egyik ősét, a freudizmus pedig példatárát éppen Hieronymus Boschban találta meg. (Végh különben kétségbevonja az egyház és Bosch konfliktusát; egyik érve Bosch eretnekvoltának cáfolatára —, hogy az egyház ellenségeivel szemben oly könyörtelen II. Fülöp spanyol király szerette és gyűjtötte Bosch munkáit.. . —, elgondolkoztató, de nem perdöntő.) Bosch azonban már a XV. század végén, a XV. és XVI. század fordulóján élt... Az előtte működött németalföldi mesterek közül napjainkig sugárzik a „Van der Paele kanonok Madonnájáét megfestő Jan van Eyck, az Utolsó ítéletet hatalmas erővel megjelenítő Rogier van der Weyden, a firenzei Uffiziben őrzött Por- tinari-oltárképet alkotó Hugo van der Goes, a Szt. Orsolya legendáját feldolgozó, oly gyengéd-bájos női figurákat teremtő Hans Memling és a fiatalon elhalt „Geertgen tot Sint Jans” (azaz „a kis Gellért, aki a johannitáknál lakott”) művészetének tiszta fénye. DÉVÉNYI IVÁN „Cifra szűröm szögre van akasztva...” Tudományos „daloskönyv” mindenkinek Tulipándíszes kétkötetes művet jelentetett meg az őszi könyvpiacra a Zeneműkiadó. Magyar népdaltípusok címmel a fiatalon elhunyt Járdányi Pál zeneszerző és nép- zenekutató tudományos rendszerbe foglalta az Ismert és kevéssé ismert magyar népdalokat. A könyvet a tudós vagy az egyszerű hallgató, a nóták kedvelője egyaránt megérti, s így öröme telhet a böngészésben. Járdányi Kodály Zoltánnak volt a tanítványa, egyben a budapesti tudományegyetem néprajz szakos hallgatója. Zeneakadémiai tanár, és az Akadémia népzenekutató csoportjának munkatársa, valamint a Magyar Népzene Tára egyik szerkesztője lett. Az eredeti munka 1961-ben látott napvilágot, de már régóta hiányzik a könyvesboltokból. Járdányi Pál öt munkatársával dolgozott a kötetek létrehozásán: Pál Máté, Osvai Imre, Rácz Ilona, Sárosi Bálint és Víg Rudolf a közreműködők. Kodály Zoltán előszót írt a Magyar Népdalciklusok című kötetekhez. Értékelte, hogy az éneklésre való anyag legjavát válogatták ki a tudományos munkatársak. Sok hibás dal is került forgalomba az utóbbi évtizedek nekibuzdult népdalkutatásában. Romlik, kopik a népdal természetes életében is. Falun is akad rossz énekes, félig vagy rosszul tud valamit, a felületes, nem eléggé szakavatott gyűjtő lépre megy, lerögzíti, esetleg nyomtatásba kerül, és így terjed. „Azt közöljük, amit minden magyarnak ismernie kell — írta a mester. — A nemzet kezd lassanként tudatára ébredni, milyen kincset bír a néphagyományban. Biztató jelek mutatkoznak már, de népünk zenéje még sokkal nagyobb hatással lehetne — és lesz — az egész magyar szellemi életre, mint volt eddig.” Most, hogy harmadszor indult a Röpülj páva-sorozat a televízióban, a magyar népdal kedvelői szívesen ismerkednek meg a magyar népdalciklusokkal. Járdányi bevezetőjében azt fejti ki, hogy a népzenékről alkotott kép szinte magától tisztul, lesz teljesebb és hitelesebb: „A nagy számok törvényei iga- zabbak, megbízhatóbbak. Sok dallamnak már száznál is több változatát ismerjük különféle helyekről. A legtipikusabb alak a legszebb is. A nemzedékről nemzedékre szálló népdalt százezrek, milliók alakítják, csiszolják, tökéletesítik.” A két kötet az általánosságban elterjedt népdalokon kívül dél-alföldi, palóc, észak-dunántúli, székely, mezőségi, északkeleti, dél-dunántúli, kelet-alföldi és más vidékek változatos énekelni- valóját közli. íme, egy dal az alföldi, illetve mezőségi gyűjtésből: „Cifra szűröm szögre van akasztva, / Gyere, rózsám, akaszd a nyakamba! / Úgy is tudod, ott annak a helye, / Még az éjjel betakarlak vele. / Ráncos csizmám szögre van akasztva, / Gyere, rózsám, húzd fel a lábamra! / Így is úgy is ott annak a helye, / Még az éjjel csárdást járok benne.” És ugyanaz a dallam más szövegváltozattal : „Letörött a bécsi torony gombja, / Ihatnék a Garibaldi lova. / Eriggy, kislány, húzzál neki vizet, / Garibaldi a csatába siet! / Garibaldi csárdás kis- kalapja, / Nemzetiszín szalag lobog rajta, / Nemzeti szín szalag lobog rajta, / Kossuth Lajos neve ragyog rajta.” A csaknem ötszáz oldalas két kötet függelékében azok a dalok szerepelnek, amelyek félig még népdalok, de félig már népies műdalok. A könyv arra tanít, hogy terjeszteni nem kell őket. Sok ilyen példát sorol fel, így köztük van a Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta, vagy Százados úr sejhaj, százados úr ha felül a lovára. A szép kiállítású daloskönyv valamennyi dalának közreadják a kottáját. Az olvasó figyelmét felhívják benne: ha vidéki tanító, tanár vagy kórusvezető használja, akkor minden dalt terjesszen, tanítson, ne csak falujának, vidékének dallamait. KRISTÓF KÁROLY Dévényi Iván halálára Rippl-Rónairól szóló írását már nem láthatta, a váratlan halál alkotó ereje teljében ragadta el negyvennyolc éves korában. Elsősorban mint műgyűjtőt ismerték, a XX. század magyar művészetét átfogó gyűjteménye, amit a nyáron a győri múzeum mutatott be, rendkívül jelentős. A kiállítást ismertetve, azt írtam róla, a maradan- dóság biztos ismérve, hogy bekerül-e valaki Dévényi Iván gyűjteményébe. Finom, minden árnyalatra érzékeny ízlés és biztos ítélet jellemezte, s egyben példát adott arra is, hogy szerény tanári fizetésből is létre lehet hozni gazdag, évszázadunkat reprezentáló gyűjteményt. A gyűjtő mellett a második Dévényi a biztos ítéletű kritikus, a roppant tájékozottságú művészeti író, akinek tulajdonképpen most kellett volna megírnia mindazt, amihez évtizedeken át gyűjtötte a tapasztalatot és tudást. S akik ismertük, nem tudjuk elfeledni személyes varázsát, szeretetteljes egyéniségét, melyből sugárzott a művészet iránti szeretet, a szépség előtti hódolat. Mert szinte hasonult a remekművekhez, amelyek között élt, s a barátság is az emberi kapcsolatok művészetévé magasztosult benne. Jó volt tudnunk megértő szeretetét, s azt is, hogy minden érdekelte, ami barátai keze közül került ki, s mindenhez volt jó szava. Ez a szó most elnémult, mindörökre, s mi csak azt érezzük, hogy hiányzik, nagyon hiányzik valamennyiünknek, akik közel álltunk hozzá. S milyen sokan álltunk közel hozzá! Lapunknak hosszú időn át rendszeres munkatársa volt, néhány írása még közlésre is vár, s a művészet iránt érdeklődő olvasó nyugodtan bízhatta magát ítéletére, akár könyvekről írt, akár kiállításokról számolt be. Halála a magyar művészettörténet súlyos vesztesége. CSÁNYI LÁSZLÓ PETROVICH EK UDVARA Ujváry Lajos festménye
