Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

4, Képújság 1977. december 25. A sok ráncú fekete szok­nya ütemesen ringatózik, a könnyű cipők hetykén sikla- nak a jéggel takaródzó jár­dán, a vastag berlinerkendő­be bugyolált arcból meleg pára és szíves útba igazító szavak tódulnak a napsütéses, de cudarul hideg levegőbe. — jöjjön csak velem, én is arrafelé megyek. Itt De­esen majdnem mindenki tud­ja, hogy a másik hol lakik, de még azt is, hogy ha be van zárva az ajtó, akkor ép­pen kinél járhat az illető. Látja ott a köz végén azt a deszkakerítést? Na, hát a sarkon forduljon be, s mind­járt megtalálja az Oláhnét. Mondja neki, hogy az Annus küldte magát. * A konyhában hatalmas, öreg szövőszék terpeszkedik, körülötte ketten szorgoskod­nak, az asszony meg a lánya. Az egyik mos, a másik var- rogat. — Éva néni, lát szemüveg nélkül?! — Látok én jól. — Még aprócska gyöngyöt ki is fűz édesanyám, pedig már se a nyolcvanhatodik évét ta- ja possa. S'. mes melegű konyhában, a lemezfelvétel, televíziós sze­replés, tánc- és énekfellépé­sek nemcsak izgalmas fejeze­tek Berekai Éva életében, de egyúttal ünnepi vetületei is a mindennapoknak, ö oly szorosan eggyé forrt a nép­művészettel, hogy a szemé­lyét, egyéniségét kiszakítani belőle — képtelenség volna. Alighanem ezért nyerhette el a mesteri címet. Számára a boldogságot a keze nyomán megszülető szőttes, abrosz, pokróc jelké­pezte, a torkából előzendülő dalok, a lépteiből kinyíló tán­cok jelentették. Amikor kis­lány korában a körbe tán­coló menyecskék kisujját megfoghatta — mindig a leg­díszesebb kötényű mellé som- fordált — aligha gondolhat­ta, hogy nyolcvan éven túl is bámész gyerekeket tanít majd a megtaníthatatlanra: a test minden porcikájában moz­gássá alakuló életörömre. A hajdani pillanatokat megsárgult fényképek mere­vítik ki az időből, hűséges őrizői a szépséges ruháknak is. A régiségekből alig maradt valami, a sok-sok párnás ágyat felváltotta a rekamié. A párnás ágy múzeumok, ké­peslapok főszereplője, Éva néninek az élet egy darabká­ja. Az emlékekből előfeslik az első világháború, a front­ra küldött férfiak, az árvál­kodó asszonyok, az élelmet kutató rekvirálók, és a gyö­nyörű párnák, amelyek jóté­konyan befogadták az elrej­tett lisztes zsákot... Lassan-lassan kibomlik egy hosszú és tartalmas élet, az örömöket váltó gondokkal, bajokkal: a paraszti munká­val, a két korán elhalt kis­gyerekkel, a sokáig ágyban fekvő, magatehetetlen férjjel, természeti csapásokkal, em­berek okozta sérelmekkel, amelyekre Éva néni már meglelte a feloldozó megbo­csátást... Órák teltek el, de a zöldre festett gyékényszék még min­dig vendégmarasztalón simul alám, s amikor útra kereke­dek, a gondolataimban egy örökre bevésődött, bár sem­— Azért érzem ám én a kort. Az este is, hogy olyan sokáig elfürödgettem, a ha­jam is megmostam, ma csak gyönge liba vagyok. Szaporán pereg a beszélge­tés, a két asszony természe­tes közvetlenséggel tárja fel magát, szinte családtagként invitálnak asztalhoz. Ezelőtt fél órával fogalmuk sem voltr arról, hogy létezem... Nem csoda, ha az motoszkál a fe­jemben: jó helyen járok. Oláh Istvánná, született Be­rekai Évában nem a népmű­vészet mesterét szeretném bemutatni, hanem az embert. Kisvártatva rájövök, hogy micsoda ostoba dolog is kü­lönválasztani a kettőt! Ko­dály Zoltán, Ortutay Gyula, Ilku Pál, Rábai Miklós, Bo­Kovócs Sándor: A népművé szét mindig él gár István neve magától ér­tetődően röpködnek a kelle­Igy találkozik a tegnap és a ma miféle noteszba fel nem jegy­zett találkozás kavarog. * A téli esték hamarisága űzi a délutánt, de az alkonyban még tisztán kivehető a déli napsütésben fürkészett ház — Éva néniéktől néhány ut­cával arrébb — amelyiknek homlokzata a ma divatját tükrözi, a fehér oszlopos gang viszont a letűnt kort idézi. Eszembe jutnak Kovács Sándor tanácselnök szavai ar­ról, hogy milyen is a Sárköz fővárosa akkor, amikor ép­pen nincsen lakodalom, ha nem zajlik az európai hírű rendezvény, a sárközi lako­dalmas.... A hétköznapok gondjai, örömei megegyeznek bár­mely más községével, de a népművészet mindig él. A műsorfüzetekre, meghívókra decsi motívumot nyomtatnak, lám a (Bíborvég utca is a szőttesről kapta a nevét, a szőttesről, amely a háziipari szövetkezetben több ember megélhetését jelenti, s amely természetesen illeszkedik bele a modern lakások díszítésé­be is. A népi együttes, a pe­dagógus énekkar szintén nem az újabban kétévente meg­rendezett lakodalmas kedvé­ért alakult. Decsről rengeteget írtak már. Szakemberek térképez­ték fel a múltját, a jelenét, a jövőjét, sok szemlélő örökí­tette meg a lakodalmas nyüzsgést. Engem a község hétköznapi arca érdekelt, amikor puf aj kában, szőrmés kabátban, bundában, vagy elvétve berlinerkendőben jön­nek szembe az emberek, akik nem fukarkodnak a szóval, s akik ráköszönnek az utcán ténfergő idegenre... KOVÁCS MÁRIA Fotó: Komáromi Zoltán Tinka kikászálódott az ágyból és a kemencéhez futott. — Már melegszik! — jelentette Évának, aki csak nem akart tudomást venni arról, hogy elkezdődött az új nap. A konyhában már zörögtek az edények, anyjuk ügyködött a tűzhely körül, éppen két kövér bejglit csavart a tepsibe. Megállíthatatlan gyorsasággal áradt a nap az este felé. Úgy tűnt, semmire sincs idő. Délután négy órára díszben állt a fa és vadonatúj rongyszőnyeg tarkállott a fehérre sikált padlón, öt óra után megérkezett Hajni is, a legidősebb nővér, aki a városban tanult és kollégiumban lakott. Az asszony az ajtóban állt és nézte lányait. Bágyadt volt kissé, a lábon kihordott influenza elgyöngítette. A konyhában minden elő volt készítve a vacsorához, s közelgett lassan a gyertyagyújtás ideje. Az asszony leült a padkára, hátát a kemencének döntötte. Fiatal volt, mindössze 36 éves és néha úgy vélte, az a szerencséje, hogy nincs ideje sorsán töprenge­ni. így jó minden, ahogy van. Megfeszített munka, örök ké­szenlét, rohanás a védőbe, az MiNDSZ-be és a szülésekhez. Milyen különös, hogy az anyák zöme éjjel hozza világra a gyermekét, legfeljebb hajnalban. Alig emlékszik olyanra, hogy nappal kopogtattak volna az ajtaján. Amikor abroszt bontott az asztal fölött, eszébe jutott a férje. Látta, amint odalép a fa elé és meggyújtja a hegyében ágaskodó csillagszórót. Vajon mit csinál most? Két éve, hogy elváltak. Soványan, tüskésen érkezett meg a fogolytáborból és nem találta helyét. Budapestre utazott, ott fölszedett va­lami nőt, és utána már ment minden egycsapásra. A váló­peren megkérdezték tőle: — „Asszonyom, nem akar békülni?” Nem szólt semmit. .Mit mondhatott volna, hiszen össze sem vesztek. Mielőtt elment, estéken át magyarázkodott, ő meg csak fél füllel hallgatta. Hogyan is figyelhetett volna egészen rá, amikor fontosabb gondjai voltak? Hogy meg­vegye-e két szentképért azt a hatvankilós malacot, meg az, hogy tavasszal mit ültessen a kertbe, csak burgonyát, vagy a széleken salátát is? Végül is élni kellett. Felnevelni a három gyereket. Apró- cseprő ügyeken töprengett napról napra, s miután a férje végérvényesen elköltözött, berendezte a kamrát műhelynek és spárgatalpú cipőket varrt. Valóságos divatot teremtett a falu­ban. Nagy zsákvarró tűvel dolgozott és vastag bőrkesztyűben, nehogy megkérgesedjék a tenyere, nehogy eldurvuljanak az ujjai, nehogy a születendő gyerekek felsikoltsanak az érinté­sétől. Hajni hozta be a levest, utána Tinka jött hangos ének­szóval, fülénél markolva a lábost, ami tele volt mákos tésztá­val. Harmadiknak Éva lépett be egy tepsi hurkával. Lerakták az asztalra a vacsorát, aztán Hajni szólalt meg: — Anya, gyújtsd meg a gyertyákat. Az asszony a fához lépett, s abban a pillanatban, ahogy fellobbant ujjai között a láng, megszólalt kint az ajtó. Három halk, majd két erősebb koppanás. Tinka megdermedt, szája lefelé görbült. Éva sóhajtva zöttyent le egyik székre, Hajnal­ka pedig rémülten nézett a húgaira. Az asszony kiment, aztán visszajött és halkan közölte: — El kell mennem. — Tudtam! — csattant fel Tinka. — És pont most! — Hova? — rebegte Éva. — Feketeszélre. — Oda a csodába? Olyan messzire? — szisszent föl Hajni. — És mivel? Szekérrel jöttek érted? — Nincs azoknak szekerük. Magyar Katalin: Gyermek született — Csak nem akarsz kerékpárral menni? — jajdult fel Éva. — Gyalog sosem érnék ki — mondta az asszony és mo­solygott. Fölvette kopott ’irhabundáját, az anyjától örökölt füles szőrsapkáját a fejére tette, a szekrény aljából kivette a bába­táskát és ment. A kerékpár gumija sziszegett, surrogott az úttestre fa­gyott havon, s ahogy elhagyta a falut, úgy érezte, irdatlan sö­tétségbe hajt bele. A kabát gombjára akasztott zseblámpa fénye furcsa kísértetként hintázott előtte. Végre föltűnt a kopasz olajfák gyűrűjébe zárt tanya. A pajta árnyéka or­mótlan feketén dőlt a hóra. Két öreg ember nézett vele farkasszemet a konyhában. A gyűrt képű öregasszony elpityeredett, a villogó tekintetű férfi pedig fellökte homlokán a kalapot. — Hol van Mária? — kérdezte a bábaasszony. — Az az ő dolga — morrant fel az öreg és indulatosan le­kapta az asztal sarkáról a demizsont. Az asszony föltépte a szobaajtót, de nem volt bent egy lélek sem. — Hol van? — kiáltotta magából kikelve. — Kiűzte innen — nyüszített a vénasszony és trombitál­va belefújta az orrát a köténye sarkába. — Azonnal megmondja, hova lett a lánya, vagy szólok a rendőröknek — lépett az öreg elé, és véreres szemét az ar­cába meresztette. — Mit tudom én! Nem megmondtam, hogy elkergetem innen a szégyentelen ribancát!? Nekem ugyan nem szül zabi- gyereket! — Ember maga? — lendült felé a bábaasszony és kikap­ta a demizsont a kezéből. — Na, csak vigyázzon! Maga itt nekem nem parancsol­gat — mozdult felé sötéten az öreg. — Megfagy az istenadta! Hova is mehetett volna innen? Hiszen nincs ház a környéken — rimánkodott az öregasszony. A bába nem szólt, fogta a táskáját és kilendült az ajtón. Körülnézett az udvaron és ösztöneire hagyatkozva, vaktában elindult az istálló felé. Hóbuckákon át futott. Elesett, fölállt. — Az istenit! — clsúszott ki a száján, aztán hirtelen fel- üvöltött: — Mária! Hol vagy? Belökte az istálló ajtaját, zihálva megállt. Hallgatózott. Valahonnan a jászol alól visszafojtott nyöszörgés szűrődött felé. Zseblámpája fényével kereste a szalmában verejtékező nőt. Négykézláb kúszott felé a két tehén között. Az állatok jámboran álltak, orrlyukaikból meleg gőz áramlott a föld felé. — Mária, hát itt .vagy?! Hogy vagy kislányom? Mióta tart? — Kérdezte gyorsan, s a lány csuromvíz haját kisimítot­ta a homlokából. Mária felordított és megfeszült. A bába kétségbeesetten vette tudomásul, hogy az utolsó pillanatban érkezett. Letépte magáról a bundát, a szalmára terítette, aztán minden erejét összeszedve felemelte a nőt és ráfektette. — Egy pillanat! — mondta —, csak egy pillanat! Még a küszöbig sem ért, máris kiáltozni kezdett. — Vizet! Forró, tiszta vizet ide! örzse nézi, hozzon vizet, azonnal! Az öregasszony meredt szemmel nézett rá. — Nem hallja!? Süket maga? Tiszta, forró vizet hozzon, és a tűzhelyre is tegyen föl egy fazékkal, de azonnal. Érti?! örzse néni, mintha hipnotizálták volna, kapkodva moz­dult a vödröhöz. Föltette a vizet, s a tűzhely szélén párolgó másik fazekat a bába kezébe nyomta. — Lámpát, meg lepedőt is, gyorsan. Lepedőt is! — sür­gette a bába, majd meg sem várva, hogy mozduljon, maga rontott a szobába, és letépte az ágyterítőt. Egy párnát a hóna alá kapott és rohant vissza az istállóba. Mária csöndesen jaj­gatott és sírt. — Nincs semmi baj, ne félj. (Nincs semmi baj! — mondta és a zseblámpa világánál idegesen matatott a táskájába rej­tett csipeszek, ollók között. Két perc sem telt belé, az öreg­asszony megjelent az ajtóban és magasra tartotta a petró­leumlámpát. Éppen akkor született meg a fiú, és éles sikol­tással jelezte, hogy egészséges. Ott kapálózott véresen, lucs- kosan a bábaasszony irhabundáján, az anyatest védelmében. — Hozott lepedőt? — kérdezte az öregasszonyt. — Azt nem — rebegte örzse néni—, azt nem. — Persze, az eszük az soha nincs a helyén! — mérgelő­dött a bába. Szakértő ujjakkal rendbe tette a gyereket, aztán az ágyterítőbe burkolta és a nagyanyja kezébe nyomta. — Vigye be, meg kell fürdetni, föl kell öltöztetni. Nyom­ban megyek én is. Gyorsan vigye, óvatosan, el ne essen vele. Szorítsa magához, nehogy megfázzon. Na, vigye már! — ripa- kodott rá, és az öregasszony, mint egy alva járó, tette, amit parancsoltak neki. A bába — már amennyire lehetett — le­mosdatta az anyát. Még szerencse, hogy sima szülés volt — sóhajtotta. Aztán beburkolta a bundájába és talpra állította az asszonyt. Úgy érezte, kiszakad a szíve, amíg átvonszolta a havas udvaron. A konyhai priccsre fektette, amíg a szobában megágyazott. — Fűtse be a kemencét! — kiáltott ki az öregembernek, aki elbutult tekintettel nézett maga elé. — Nem hallotta, mit mondtam!? — csattant fel erélyesebben, s egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét. Megkönnyebbülten észlelte, hogy a csizma csosszanva indul kifelé. A fiúnak nem volt kelengyéje. Lepedőkből, párnahuzatok­ból hasítottak neki pólyát, pelenkát, és végre bevitték a tiszta­szobába, ahol szótlanul, szomorúan feküdt Mária. Melegen duruzsolt a kemencében a láng, s kint az istálló­ban a tehenek békésen lógatták fejüket... Reggel, amikor hazaért a bába, a lányai csodálkozó szem­mel bújtak ki a dunnák alól: — Milyen kabát van rajtad? — kérdezte Éva. Az asszony elmosolyodott és levetette örzse asszony fol- tos-nyűtt kabátját. — Hol az irhád? — bámult Tinka és máris sírásra gör­bült a szája. !Ha nem tudnátok, Betlehemben jártam és világra segítet­tem a megváltót. Öt takartam be a bundámmal — próbált tréfálkozni a bába, de az arca komoly volt és szürke a fáradt­ságtól. 1947-et írtak akkor. Mária fia egy szép tavaszi napon el­indult. Amikor nincsen lakodalom... Berekai Éva: Egy hosszú és tartalmas élet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom