Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-20 / 298. szám
a Képújság 1977. december 20 Moziban így jöttem a gyermekkorból Mindannyiunknak többé- kevésbé jellemző gyermekkora volt. Még ha részleteiben eltérő is egy-egy „éntörténet”, a kor, az évtized jellemző jegyei fellelhetők benne. Szinte valamennyi alkotó művészben él a vágy, hogy felidézve gyermekkorát, általánosítson, megírja nemzedéke felnőtté érésének körülményeit. Erről beszél Jancsó is egyik korai filmjében, amikor főhőse megtisztulva a háború borzalmai, szenvedései után a film végén elénk áll a képernyőn. így jöttem — mondhatná — így, mint minden velem egykorú kamasz, akit a háború iszonytató hétköznapjai érleltek felnőtté. Erről a felnőtté válás felé megtett útról vall a francia író, rendező Michel Drach is A bál hegedűi című filmjében. Könnyű helyzetben van az író, költő ha valamit meg akar írni. Üres papírt elérhető áron akárhol lehet kapni. Aztán, ha íróasztalban marad az alkotás, akkor is „kiírta magából” mondandóját. Nem így a filmrendező. Neki szívós harcot kell folytatnia a producerekkel, hogy egyáltalán elkezdhesse a munkát. A szükséges alaptőke megléte sem biztosíték még arra, hogy azt csinálhatja, amit eltervezett, amit szeretne. A nyugati filmgyártás vezérelve ma is az üzlet. Eladható filmet kell gyártani. Michel Drach filmrendező hiába házal forgatókönyvével a stúdiókban, nem talál támogatót a gyermekkoráról — a negyvenes évek Franciaországáról — szóló filmhez. A film nem ígérkezik kasszasikernek. Végül a rendező családjával úgy dönt, mindenüket pénzzé teszik, hogy elkészülhessen az alkotás. Érdekes formai ötlettel, a film a filmben eszközével beszél Michel Drach a filmért folytatott harcáról és az egész életét meghatározó gyermekkori élményeiről. A felnőtt rendezőt ő maga és Jean- Louis Trintignant játssza. A rendező gyermekkorát — miként a filmbeli filmben — a valóságban is a filmrendező kisfia David Drach jeleníti meg Ebben a szép és őszinte lírai filmmesében talán az ő sokszor elcsodálkozó, kedvesen naiv és mégis okos világlátása nem eljátszott, hanem önmagát .adó alakítása a legemlékezetesebb. Ezzel nem csökkentjük azonban a rendező feleségét — illetve a filmbeli filmben az anyját — alakító Marie Jósé Nat érdemeit sem. TAMÁSI JÁNOS • Kórusmozgalmunk Csendes ünnepe volt megyénk közművelődésének az elmúlt vasárnap. Tíz kórus részvételével a szekszárdi tanítóképző főiskolán rendezték meg a már hagyományos Liszt Ferenc dalostalálkozót. Erről beszélgettünk Balázs Árpád Erkel-díjas zeneszerzővel. — Jó lenne egyszer már nem vendégként, hanem hazajönnöm Tolna megyébe — kezdte Balázs Árpád. — Igaz a meghívón most is úgy tüntettek fel, mint a találkozó vendégét, de én már régóta hazajövök Tolnába. Hazajövök, mégha nem is itt születtem. Évente átlag háromszor — az úttörők dalfesztiválján, a Liszt Ferenc dalostalálkozón és forradalmi dal- fesztiválon — itt vagyok. Ismerem a megye legtöbb kórusát, szinte születése pillanatától. — Ezért is kérjük, beszéljen arról, hogyan látja megyénk kórusmozgalmának helyzetét. — 'Nagyon szeretek Tolna megyébe jönni. Olyan csodálatos dalkultúrája van ősidők óta ennek a területnek, ami már magában is vonzó. Ugyanakkor itt sikerült a feldolgozott népdal — a műdal — népi alapokon nyugvó előadásmódját megtalálni. Valami egészen sajátos Tolna megyei előadásmóddal találkozhatunk itt. Kicsiktől a felnőttekig, úttörők és nyugdíjasok egyazon lelkesedéssel énekelnek a kórusokban. Évek óta egyre magasabb színvonalon adják elő az ország és a szűkebb haza dalkincsét. A kórusok önmagukban is jelentős munkája mellett ugyanakkor húzóerőt is fejtenek ki. Egyre-másra alakulnak az új éneklő közösségek. Ez az egymást „fertőző” éneklés, a sajátságos népi előadásmód volt azt hiszem Kodály és Bartók álma. Az ő népi nyelvre és dallamkincsre épülő feldolgozásaik itt Tolna megyében találkoznak legjobban az előadókkal, itt ahol ez társul az előadásmódban jelentkező népi sti- láris elemekkel. — Ismerve az ország többi megyéjének kórusmozgalmát, Tolna megyét hova rangsorolná? — Az én szempontjaim szerint mindenképpen Tolna megye áll az első helyen. Elsősorban a már elmondottak miatt, de hozzátenném, hogy itt a fenntartó szervektől is olyan jelentős támogatást kapnak a kórusok, ami — sajnos — még nem jellemző az ország minden megyéjére. Másutt egyre-másra sorvadnak el — az érdektelenség, a ünnepe támogatás hiánya miatt — a kórusok, itt Tolnában pedig egy folytonos megújhodás tanúi lehetünk. Az énekkarok itt fejlődésében látják és láttatni tudják a magyar zenét, a dalkultúrát. A teveliek, a bonyhádiak, a dombóvári fiatalok, de folytathatnám a sort akármelyik kórussál, jelentős közművelő munkát végeznek. A saját és környező községekben a rendszeres fellépéseiken olyan dalokat, kórusműveket adnak elő, amellyel a falusi emberek csak ezeken a hangversenyeken találkozhatnak. Ezt pedig fontosabbnak tartom minden csillogó fesztiváldíjnál. — A tömegmozgalmi jellegen túl, az előadások színvonaláról is ilyen kedvező véleménye van? — Tény, hogy az országban van sok, magasabb színvonalon éneklő kórus. Veszprémben vagy Szombathelyen határainkon túl is ismert kórusok dolgoznak, de azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom, hogy nemsokára a Tolna megyei kórusok legjobbai is — a pedagóguskórus, vagy a madrigál — eljutnak oda, hogy nemzetközi szinten, nemcsak bemutatkozva, hanem a versenyeken hazánkat képviselve is megállják a helyüket. T. J. A forradalom múzeuma Leningrádban A Forradalom terén áll a Nagy Októberi Szocialista Forradalom Állami Múzeuma, amelynek 36 termében 7000 kiállítási tárgy ad hű képet a forradalom előkészítéséről és győzelméről. Képünkön: V. Vinogradov, a Szocialista Munka Hőse, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom résztvevője, aki 1916 óta tagja a pártnak, forradalmi élményeiről mesél a múzeum fiatal látogatóinak. Rádió 57288 órából 168 unalmas? Az elmúlt szombaton 341- ik adásával búcsúzott a hallgatóktól, meg az idei évtől a rádió kitűnő műsora, a 168 óra. Alighanem az év végi fáradtság jegyében. A kör- kapcsolásnak nagyon sokszor van értelme, de ilyen formában, ahogyan most elhangzott — nincs sok. Ipper Pál és társai egy álló esztendőn keresztül, és korábban is, mindent megtettek, hogy a maguk eszközeivel gyarapítsák a hallgatók politikai ismereteit. Ide értve a külpolitikaiakat is. Csak az összes műsor írott tartalomjegyzékének birtokában tudnánk felsorolni valamennyi érvet, mely e mellett szól és ami felesleges lenne. Legalább annyira, mint amilyen felesleges volt megkérdezni a moszkvai, bonni, párizsi és washingtoni tudósítókat arról, hogy működésük színhelyén miként vélekednek az elmúlt évről. Ezt ugyanis tudósítások, hírek, információk, interjúk és riportok özönében már úgyis közölték, amellett így és ilyen rövid idő alatt egyáltalán nem lehet összefoglalni. Nem is sikerült. Még olyan, szókészség híjával egyáltalán nem vádolható tudósítók, mint Szepesi György is, izzadtak, a hallgatók pedig vagy unatkoztak, vagy — és ez az udvariasabb fogalmazás — nem lettek okosabbak. Az arány persze a 341-szer 168 órához viszonyítva így sem rossz, de ez nem vigasz, hiszen a hallgató nem szorozni szokott, hanem a műsort szereti élvezni. Aminek az elejét ebben az esetben sikerült alaposan elrontani. O. I. Könyvespolc Esztétikai ABC A Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg az Esztétikai ABC, amelyet Csibra István és Szerdahelyi István írt és szerkesztett. A körülbelül négyezer címszót tartalmazó kötet olyan hiányt pótol, amelyet tulajdonképpen alig érzékelhetünk. Aki olvasás, tv-nézés, színház, film közben olyan kifejezéssel, fogalommal találkozott, amelynek értelme nem egészen világos számára, többnyire-a szövegkörnyezetből adódó megfejtéssel is beérte. Jobb esetben fellapoztuk az Idegen szavak szótárát, esetleg az Esztétikai kislexikont. Előbbi túl kevés, utóbbi talán sok. A kettő között foglal helyet a most megjelent Esztétikai ABC. —g TV-NAPLÓ Folytatások Legjobb magával Balzac-kal kezdeni, aki így vezette be az Emberi színjátékot: „A társadalom történetét és bírálatát, s egyben bajainak analízisét és elvei taglalását felölelő terv nagysága úgy hiszem, feljogosít, hogy művemnek azt a címet adjam, mely alatt íme megjelenik: La Comédie humaine. Túlontúl fennhéjázó? Avagy indokolt? Ezt a nagy nyilvánosság döntse el, mihelyt befejeztem művem.” A „nagy nyilvánosság” már régen eldöntötte, s az Emberi színjáték nemcsak remekmű — hanem ember- feletti vállalkozás is, s talán az a legnagyobb csoda benne, hogy Balzac, bár élete válságok között bukdácsolt, meg tudott valósítani egy állandó színvonalat — világszínvonalat —, melyből a roppant lélegzetű sorozat egyes darabjaiban alig enged. Tulajdonképpen az egész Comédie filmre kívánkozik, s valószínűleg csak a csiklandó cím (Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága) választatta ezt a rendezővel. A regény a Jelenetek a párizsi életből című sorozat egyik darabja, semmivel sem gyengébb, mint a többi, s közvetlen mellette olyan remeklés áll, mint a César Birotteau. Udvariatlanság lenne, ha elmondanánk, hogy milyen véget érnek a kurtizánok, aki nem olvasta, majd megtudja. Legföljebb annyit árulunk el, hogy rossz lánynak lenni a múlt század derekán sem volt nehéz, bár az alkalmi örömökért meg kellett fizetni. A francia tv-film méltóságteljesen hömpölyögteti az eseményeket, lassan és ünnepélyesen, miközben kitűnő színészek vonulnak fel kitűnő szerepekben. A jelek szerint a folytatások (van vagy nyolc belőlük), nem fognak csalódást okozni senkinek. Balzacénál sokkal bonyolultabb a Bulgakov-kérdés. öt a magyar olvasó elsősorban a Mester és Margarita című regénye alapján ismeri, bár néhány darabját is játszották. Bulgakov az elmúlt évtizedek legnagyobb irodalmi meglepetése, valóban remekiró, akit halála után kellett felfedezni. De ez is csak félig igaz. Ugyanis Bulgakovot tulajdonképpen állandóan játszották, bár soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. A Turbin család napjai Sztálin kedvenc darabja volt, amint feljegyezték, tizenötször nézte meg, ugyanakkor Bulgakov ezt írta Sztálinnak: „Ha elemzem azt az albumot, amelybe a rólam szóló újságkivágásokat ragasztottam: 301 cikket találok a szovjet sajtóból. Ezek közül 3 dicsérő, 298 pedig ellenséges-szidalmazó.” Ez az ellentmondás végigkíséri pályáját, s ez magyarázza, hogy olyan remeket lehetett kiemelni a hagyatékából, mint a Mester és Margarita, de ez magyarázza azt is, hogy ma is vannak kiadatlan művei. Az életmű csúcsán egy csodálatos dráma áll, a Turbin család napjai, mely az ellenforradalmárok oldaláról nézi a forradalmat, s egy család tragédiáján keresztül mutatja be az új születését. „A mai este: egy új történelmi színmű prológusa” — mondja a darab végén a dráma egyik szereplője, mire a másik így felel: „Kinek prológus, kinek epilógus.” A korabeli kritika megoszlott, volt aki Csehov méltó utódát látta Bulgakovban, mások azzal vádolták, hogy a régi rendet siratja el. Ma már tudjuk, hogy a Turbin család napjai a forradalom drámája, mely szuggesztivitásával, konfliktusaival Október győzelmének állított emléket. Vlagyimir Bászov rendezése csonkítatlanul hagyja a drámát, amit hozzátesz épp annyi, amennyi a jobb megértéshez kell, s így igen szép film lett Bulgakov drámájából, amit kitűnő színészek segítenek. A szereplők már megjelenésükkel légkört tudnak teremteni, s a Turbin család napjai így igazi tv-élménnyé válik. CSÁNYI L. Esti mese Minden pirulás nélkül bevallom, hogy a tévé esti meséje összcsaládi időtöltéseink közé tartozik. Bízom benne, hogy nem korai szenilitásunk miatt, hanem mert van olyan korú családtagunk is, akinek a mese természetes igénye. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a mese: „Csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött elbeszélés”, illetve „gyermekek szórakoztatására való hasonló (tréfás, tanulságos stb.) történet.” Nos, ami a naivitást illeti, az esti meséket aligha érheti vád. Olyannyira nem, hogy kora szerint legilletékesebb kritikusunk szájából nem egyszer hallottuk azt a sommás értékítéletet, mely szerint: „Ez butaság!” Amennyire visszaemlékeznem sikerül, a világirodalom nem szűkölködik olyan mesékben, melyek éppúgy tréfásak, mint ahogy tanulságosak is. Kezdve Aesopus- tól, a Grimm-meséken, Benedek Eleken és a magyar népmeséken át egészen Janikovszky Éváig. Valami különös véletlen folytán ezeket úgy látszik senkinek se jutott eszébe idáig rajzos formában megörökíteni. Bár- gyúbbnál bárgyúbbakat annál inkább. Az elmúlt kedden például arról értesülhetett az ifjonti lelkű néző (A rigó és a cserebogárban), hogy a rigó kotta nélkül nem tud fütyülni. Ilyesmihez a virágzó cseresznyefa levelein juthat, majd énekelni tanítja a — véletlenül hangya formájú — cserebogarat, de az inkább kottát eszik. Erre a rigó (az énekes madarak hasznát tételesen cáfolva) szelíden fejbe koppintja, amit a cseresznyefa egy szem terméssel honorál. Ezek csak tartalmi kifogások, de ahogy a fentihez hasonlót többet is sorolhatnánk, nem nehéz formaiakat emlegetni. A rajz primitivitását — ami persze nem azonos a stilizálással —, nehézkességét, összegezve az egész esti mesekincs gyengeségét. Egy-egy Bolka-Lolka, Varázsceruza, netán még a Frakk-sorozat (mely egyenesen az ebtenyésztő szívek megdobogtatására született) szinte üdítő kivétel. Éppen ezért ritka is.-s. -n. Következő heti filmjegyzetün két a Dulszka asszony erkölcse című lengyel filmről írj uk
