Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
1977. december 18. Képújság 11 Semmiből egy új, más világ 175 éve született Bolyai János Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első — olvashatjuk a haláláról szóló anyakönyvi bejegyzésben. Bolyai Jánost, a sokoldalú matematikust és természettudóst, a zenekedvelő enciklopédikus elmét ma, a világon valaha élt matematikusok tíz legnagyobbja között tartja számon a nemzetközi tudósvilág, oly jeles személyiségek társaságában, mint Arkhimédész, Leibniz, Cantor, Hilbert, Gauss és mások. A Bolyai névhez sokszor kötődik Gaussé is, azé a Gaussé, aki Bolyai János édesapjának, Farkasnak egykori iskolatársa volt Göttin- gában, s akivel később is kapcsolatot tartott fenn. Bolyai Farkas, a kolozsvári és marosvásárhelyi tanár, a nagy tekintélyű matematikus és sokoldalú feltaláló elsőszülött fia volt János. Bolyai János 1802. december 15-én született Kolozsvárott, s már fiatal korában kitűnt a matematika iránti érdeklődésével és később tehetségével. Az egzakt tudományokra édesapja tanította, tanulmányait a bécsi katonai akadémián folytatta. 1823-ban végzett, s mint alhadnagyot Temesvárra osztották be. Később Aradra került, majd Lembergbe és Olmützbe, de végül is 1833 júniusában saját kérésére nyugalmazták. Ezt követően a család do- máldi birtokán lakott, s életének további részét a matematikának és a tudománynak szentelte. Időskori, nem matematikai tárgyú műveinek. írásainak többsége kéziratban maradt. E világtól visszahúzódva élő tudós 1860. január 27-én hunyt el, csendesen, kevesektől megsiratva, hiszen még anyakönyvében is ez áll: „Kár, hogy talentuma használatlanul ásatott el”. Igen, ez volt a kortársak véleménye, akik közül tudatosan ásták el Bolyai nagy alkotását, geometriáját, melyet ő az 1820-as években alkotott meg. A matematikusok már évszázadokkal korábban is foglalkoztak egy, az ókor óta fennálló problémakörrel, az ellentmondás nélküli geometriák megalkotásával. Egy ilyen geometriát a jelen sorok valamennyi olvasója ismer, ez az általános iskolai geometriaanyag alapját adó eukleidészi geometria. E geometriai rendszer egyik fontos axiómája az úgynevezett párhuzamossági axióma, melyet már korábban is megpróbáltak más, hasonlóra kicserélni a matematikusok úgy, hogy az így létrejött geometriai rendszer továbbra is ellentmondásmentes maradjon. E csere elsőként Bolyai Jánosnak sikerült, aki ezáltal egy új, tehát nem- eukleidészi geometriát hozott létre, az első ilyen geometriai rendszert. Később bebizonyosodott, hogy a földi távolságokon, mondhatni az emberi mértékeken belül mozogva az eukledészi geometria igen jól használható, de ha már kilépünk a világűrbe, a bolygóközi térbe, akkor ennek a térnek a szerkezetét sokkal pontosabban írja le egy nem- eukledészi geometria. Az egyik ilyen jellegű rendszert használta fel Einstein is híres relativitáselméletének megalkotásához. Bolyai János már 1823-ban egy levélben közölte édesapjával, hogy sikerült egy ilyen nagy rendszert megalkotnia, s ezt illusztrálja a levélben található, s e cikk címét adó kijelentés is. E mű nyomtatásban először 1831- ben jelent meg, a következő évben pedig Bolyai Farkas Tentamen című művének függelékeként is napvilágot látott. E tanulmány címe: A tér abszolút igaz tudománya, de épp e függelék miatt maradt mellette egy ragadványnév is, az Appendix (ami függeléket jelent.) Ez az írásmű lett minden idők egyik leghíresebb matematikai dolgozata. Elolvasta persze Gauss is, s csak annyit válaBolyai János (Kós András (szobra) szolt: Ha dicsérném „ez azt jelentené, hogy magamat dicsérem”. Vagyis azt állította, hogy ő maga is eljutott e rendszerhez, csupán nem volt ideje tanulmányát rendszerezni és publikálni. Az újabb kutatások viszont azt igazolják, hogy Gauss állítása nem fedi mindenben a valóságot, mert bár ő is foglalkozott egy ilyen geometria megalkotásával, de még nagyon messze tartott egy ilyen szép, elegáns rendszer megalkotásától. János tehát — édesapja közvetítésével — nem vehette át tőle az ötleteket. E két erdélyi tudós érdemeit korukban még megkérdőjelezték — gondoljunk csak Brassai Sámuelre, a nagy Eukleidész-hívőre — de haláluk után, lassan-lassan kezdték felfedezni mindkettejüket. Gyűjtötték kézirataikat, tárgyi emlékeiket, s mind a romániai magyar, mind a hazai tudomány nagy érdeme az,‘ hogy ma már kézirataik nagy része feltárt, emléküket pedig Marosvásárhelyt múzeum, s szobrok, emléktáblák, könyvek és tanulmányok ^zázai őrzik. A Magyar Tudományos Akadémia könyvtára külön Bolyai-gyűjteményt létesített, a romániai magyar tudósok közül pedig Benkő Samu rendszerezte, s adta közre könyv alakban Bolyai János hagyatékát, vallomásait. Természetesen korántsem lehetünk elégedettek mindezekkel, hiszen ideje volna végre a teljes kéziratos hagyatékot egy nagy kritikai monográfiában kiadni, hogy a nemzetközi tudósvilág is megismerje a nem csak matematikával foglalkozó Bolyai Jánost. Ismertek már matematikai és zeneelméleti gondolatai, de hiányos még az Üdvtanából kialakítható kép, melyet értékes adalékkal tehet teljesebbé az édesapa. Bolyai Farkas ilyen jellegű írásainak és leveleinek — köztük a teljes Gauss-levele- zésnek — a közreadása is. A semmiből egy új, más világ megalkotójára, a magyar tudomány kiemelkedő személyiségére emlékezzünk végül Benkő Samu egyik gondolatával: „Nemcsak az emberhez legméltóbb tettnek tartotta a tudományos igazság feltárását, hanem valóságalakító erőt tulajdonított a megismert igazságnak. Talán csak Baudelaire bízott így a vers hatalmában.” A sors iróniája, hogy erről az igazságkereső emberről egyetlen igaz, hiteles portré sem maradt fenn. IFJ. GAZDA ISTVÁN Cseh Gábor kiállítása Szovjet művészek Budapesten Távol a hivatalos képző- művészeti élettől egy figyelemre méltó tehetség dolgozik Szekszárdon, Cseh Gábor, akinek most látható kiállítása a rendőrklubban. Cseh Gábor elsősorban grafikus, olajképein is főleg a grafikai elemek dominál, nak, s igazi erénye a pontos, helyenként bravúros rajz. Ennek ellentmondani látszik, hogy linómetszetei kevésbé tetszenek, zsúfoltak, merevek, mintha visszariadna festői kvalitásaitól. Pedig erre is van példa kiállításán: a nagyon szép és hatásos Tavasz a szőlőben, a látomásszerű Hydra szigete, a Dombon, vagy a Vitorlások éjjel, ami a kiállítás legszebb darabja, kivételes festői kvalitásokról árulkodik. Itt érezzük igazán Cseh Gábor festői erejét és erényét, amikor fel tud oldódni abban, amit ábrázol, s valóban megjelenít. Máskor viszont épp erénye fordul ellene, mint a Festőasztal című képen, ahol a kísértetiesen pontos rajz a festőiség rovására megy, s a részletező aprólékosság gyöngíti a hatást. Az itt kiállított képek egy vitathatatlanul tehetséges és az eddiginél több figyelemre méltó festőt mutatnak, aki azonban még nem találta meg mindig igazi területét, helyenként inkább csak erejét próbálja, gazdag lehetőségeit csillogtatja meg. Minden készen van benne ahhoz, hogy jó festővé váljék, s ez a kiállítás is jóval több, mint puszta ígéret, mégis arra kell gondolnunk, hogy nem mindig biztos a dolgában, s ösztönös festőisége, amit néhány igazi telitalálat bizonyít, időnként elveszik gazdag lehetőségeiben. így is jó festő, de úgy vélem, lényegesen többet tud annál, mint amit bemutat. Határozottabb festői elvekre, egy. értelműbb látásmódra lenne szüksége, hogy eszközei finomuljanak, s vitathatatlan tehetsége biztosabb mederben mozogjon. Meggyőző képek ezek, de folyton bennünk bújkál a gondolat, hogy Cseh Gábor nemcsak technikai bravúrokra képes, nemcsak a vonal, a pontos rajz mestere, hanem olyan festői erények birtokában is van, amire itt legjobb dolgai szolgáltatnak bizonyságot. Örömmel láttuk a kiállítást, s úgy gondoljuk, épp az elért eredmények folytán várhatunk többet Cseh Gábortól. CSÄNYI LÁSZLÓ Resetnyikov: O. J. Smidt elhagyja a tábort (1949) Két szovjet festőművész L. Brodszkaja és F. Resetnyikov mutatkozik be műveivel a magyar közönségnek a budapesti Műcsarnokban nyílt kiállításon. Brodszkaja: Tavasz Szorocsin vidékén (1957) Rövid levél a hosszú búcsúhoz Ha Fülep Lajos azt írja valahol, hogy a formának a tartalomtól való látványos elválása az általunk belátható történelemben legutóbb a reneszánsz idejére esett, úgy azt kell hinnünk, hogy napjaink (de már a század első évtizedeinek) festészete eme — sajnos nem — látványos elválásnak tesz kedvezményeket, amennyiben a puszta forma öncélúságában oldódik fel az egyes konstrukciók tartalma. A formává kivetített tartalom azután értési-értel- mezési nehézségeket okoz. Ma ugyanis sokkal köny- nyebbnek tűnik létrehozni egy „modern” műalkotást, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt megalkotni egy rengeteg készséget, gyakorlatot és akár univerzális tehetséget előfeltételező művet. Persze nem is lenne semmi baj, ha csupán a művészi formák és kifejezőeszközök egyszerűsödéséről beszélhetnénk. De hát nem erről van szó. Egy négyszög megalkotása, bármily frappáns is hz idea, meg a végeredmény, nem képes fel- vibráltatni az átlagemberben ahhoz illő asszociációs áramokat, s még az első, sokkoló hatástól sincs különösebben elragadtatva. Ha legalább sokkol... Mondriánék talán ügyesebben csinálták, de mindenképp újszerűt műveltek. Ma viszont nem szükséges túl nagy „kunszt” mindehhez az újszerűséget nélkülöző, bár hatásos gondolathoz. Szóval a megújulás-megújítás valahol másutt keresendő. Körülbelül mindent eljátszottak már a művészi eszközök meglehetősen széles skáláján, s nem tagadható, hogy nehéz újat produkálni. Mégis, ha már poentilista nem lehet mindenki, célszerű lenne a meglévő eszközöket összegyűjtve, összeolvasztva, szintetizálva új ingerkeltő módokat „kitalálni”, ahogy közismerten a zeneszerző teszi: az alapskála kis számú hangjából annyi variációt kicsalni, amit az még az esztétika határain belül elbír. A zenei példa ugyan más régióba tartozik, hisz benne a tartalom és a forma olykor valóban egy, s nem csupán egység, de eljárási lehetősége megszívlelhető. Még mindig sok az alkalmazott művészetek tárgykörébe sorolható alkotás, enteriőrdarab; a pokoljáró kísérletezést — egzisztenciális, tehát érthető okokból? — sokan nem kockáztatják meg. A művészileg is meglepőt, értékest nyújtó, (nem kötelezően újat, de mást) produkálni képes — s itt a szó alapjelentésére gondolunk — alkotó ma ritkább. A foglalkozásra utaló név — festőművész — pedig erre kötelez, a művésziség kritériuma is. A forma és a tartalom — sokan fordítva emlegetik, itt a formát kívánjuk ezzel is emancipálni, híven a lejátszódó, s mint bizonyára kiderült: nem feltétlenül negatív, de egyoldalúságában veszélyes folyamathoz — rövid távon hosszú búcsúval foglalatoskodik, s ez nem csupán szójáték. Egységük minden közeg műalkotásának esztétikai. eszmei alapvetése, de az örök hűség sokaknál meg- kérdőjeleztetett. Egymásra untak volna a hosszú frigy alatt? Döntés még nincs, csak' óvatos találgatás. Flör- tölés esélye sincs kizárva. De mivel? Éppen ez a kérdés vár még megválaszolásra. DRESCHER ATTILA A marosvásárhelyi Bolyai Múzeum épülete öreg diófa Fotó: Bakó J.
