Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-11 / 265. szám

1977. november 11. “Képújság 5 Könyvek a téren Aikilk a szökszárdli város- köz ponton áthaladva járunk dolgozni, inaponta -el-megyünik a sétány két oldalán meg­húzódó cseppnyi kön-yvsátrak előtt. Alttól) függően, mennyi­re sietős óz ‘Utunk, rövid pillianfást vetve a 'könyvekre, megyünk tovább, vagy rá­érősen ibetelapozunlk egy- egy könyvbe, elácsorgunk a sátrak előtt. Ez utóbbiból általában — régi tapasztalat — vásárlási lesz. Mint az ön­kiszolgáló boltban: megvesz- szük azt, amire nemi tűs gon­doltunk, amikor beléptünk, csak megláttuk és úgy érez­zük erre szükség van. Néhány napja aiz egyik sá­tor bezárt. Lehúzott vásznait már csak az őszi stzél lengeti. Nincs a könyvek színes fca- valikádja, a könyvárus néni kínáló mosolya, csak az ár­ván maradt, tépett, barna sátor. A másik néni még ki­tart. A hidegebb napokon a kék köpeny alatt pokrócot csavar az oldalára, néha fá­zósan topog, de kínálja a mindig más arcú, ezernyi újat adó könyveket. * — Augusztus 3-án állítot­tuk munkáiba az iskolai kö­telező és javasolt irodalom könyvsátrát — kezdi Zörényi Zoltánná, a Babits könyves­bolt vezetője. — Az elmúlt három hónapban a könyv­sátor 106 095 forint forgalmat bonyolított te. A műszaki könyvnapok idején-, október 7-től 31-ig üzemeltettük a másik iköny.vsátrat, itt ez idő alatt húszezer forint érték­ben adtunk el könyvet. — Most miiért áll üresen a sátor? — Azt eredetileg csak a könyvihónap ideje alatt akar­tuk nyitva tartani. Most ter­vezzük, hogy a téli könyv­vásárra újra árulunk ott is könyveket, de az a néni, aki eddig csinálta, nem vállalja a további munkát. A sátrak nem fűthétők, villany sincs odavezetve, a néni pedig fül- fájós, könnyen megfázik, azt mondta, semmi pénzért sem jönne tovább dolgozni. * — Tudja, én egy nagyon vézna, törékeny kislány vol­tam. A pusztán^ ahol felnőt­tem, minden- vad és nyers volt körülöttünk. Vigaszt, sze­líd melegséget, menekülést a kin'ti vad világtól csak -a könyvekben teltem. Talán azért is nőttek úgy a szívem­hez. Rengeteg könyvet el­olvastam. A Oinka Pannától a Bűn és bűnhődésig fel se tudnám sorolni. Aztán ké­sőbb Is, «miikor férjhez men­tem. Kint laktunk Ifigénia- pusztán-. Nem volt tv, rádió, Vásárlók és járókelők a könyvsátor előtt (Archív felvétel) dé ott voltaik a könyvek. Harmincöt családot láttunk él olvasnivalóval. A fácán- ikerti iskola könyvtárából hordtuk haza férjemmel a könyveket. Bőröndökben, de­geszre tömött szatyrokban cipeltük télen, nyáron. Az egész puszta hozzánk járt kölcsönözni. Nem pénzért csináltuk, igaz a könyvtártól néhia kaptunk jutalmakat, de a legnagyöbb köszönet az volt, amikor a pusztaiak visszahoztak egy-egy köny­vet és az írójától másikat kérték. És a felejthetetlen hosszú esték az olvasással. Amikor a gyerekék na­gyobbak lettek, felolvastam nékik. lAz Egri csili lagök-at háromszor olvastam el han­gosan... Szíj járt ó Istvánné, 'a meg­maradt sátor könyvárusa az emléktől meghatottan simo­gatja végig az asztalon fek­vő könyveiket. Eljárt az idő. Az olvasásán csüngő, szép szóra éhes gyerekekből fel­nőtték lettek. Nem kell sok idő és unokáinak olvashat fel újra. * Órák ■ óta álldogálok a könyvsáitor előtt. Sokan jön­nek, nézelődnek, kevesebb az, aki vásárol is. Az egyik fiú iindiámképéket iker. Felhábo­rodva ‘távozik, amikor meg­tudja, hogy itt azt nem árul­nak. — Ez -még semmi — nevet Szijjártó Istvánné. — A múlt­kor valaki hajcsatot akart nálam venni. A járókelők — vásárlók — egyre jönnek. Van aki célzattal, mások nézelődve. A sláger az Ab lak-zsirá f gyer­méklexikon és a görög drá­mák. Mindegyik elfogyott — de sokan kérik, — Hiába rendielünlk, nem tudnak szállítani. Egyébként így vagyok nagyon sok más kötelező olvasmánnyal is. Az em-berék vennék, de nem tu­dom adni — hiánycikk. Né­melyik szülő szinte sírva ké­ri a könyvét, mert -bejárta a környező 'városokat és sehol se kapott. A kisgyerek -pedig otthon naponta követeli a tanító .néni által ajánlott gyerekkönyvet. -I-gy vannak a középiskolások is. Egy tucat könyvet -kötelező lenne el­olvasniuk, ha meg tudnák venni, De mert nincs és eze­ket a könyvtárakból, -is mind ki vitték, a legjobb szándék mél-létt sem tudják elolvas­ni. Szerintem a szülőknek kellene összefogni és írni az oktatási miniszternek, vagy akárkinek, hogy ih-a már kö­telezővé -teszik, 'akikor árul­ják is ezeket a 'könyvekét. *-A kön-yvsátralk ott állnak a téren-. -A szerkesztőségi ablak­ból sokszor elnézem szél­tépte, esőáztaitta, vagy nap­fény fürösztötte barna folt­jukat. Már hozzátartoznak a térhez. Lehetne vitatkozni azon, hogy -a legforgalma­sabb helyen állnak-e, tehetne azon lis, memnytiben rontják a tér 'képét, de felesleges. Szük­ség van iráijuk. Azzal, hogy nemegyszer ikönyvvásártásra bírják azt -is, akinek esze ágában sem volt könyvet ven­ni, nagyobb közművelő funk­ciót látnak élt mipb némelyik kisebb művelődési -ház vagy ifjúsági klub. TAMÁSI JANOS Gyakran hangzik el ez a kérdés a Sióagárd határában lévő, s a fenti szép nevet vi­selő, jellegzetes alakú szőlő­hegyről. A hegy oldalába épült, műemléki értékű bo­rospincék száma sajnos nap­jainkban egyre inkább fo­gyatkozik, átadva helyüket a modern, ám nemegyszer jel­legtelen „présházcsodáknak”. Ez' a sokszor elhamarkodott pusztítása a réginek lassan­ként tönkreteszi azt a kivé­telesen szép látványt is, amit a Leányvár sáncrendszerébe épített, egymás fölött gyűrű­szerűén húzódó, fehérre me­szelt tanyák sora nyújtott. Vár volt-e valójában a Leányvár? 1864-ben így írt erről Schneiderbauer Jakab szekszárdi bíró: „... váralakja most is szemlélhető, a Sió fo­lyó mellett meredezvén észa­ki részről annak természetes bástyái, mely alkalmasint a középkorban épült. A hagyo­mány róla azt tartja, hogy Bath nevű főúrnak leánya lakta volna e várat, mely a kokasdi -határbani Bati. és a Janyai határban Nyanyai vá­rak között mintegy közép­pontot képez, s mindegyiktől fél órai távolságban fekszik; és hogy az apa a Bati várban, az anya pedig Janyai vagy Nyanyaj várban lakván, s ezeket külön védelmezvén, midőn egyik vagy másik meg- támadtatott, tűz által adott jelt a többinek; minek lehe­tőségét mindhárom rendbeli volt várnak fekvése minden kétségen túl helyezi, mint­hogy egyik helység a másik­tól szabad szemmel is látha­tó”. dek oldalfala szinte kínálta a lehetőséget a pincék beásá- sára, addig a földvár felső platóján előkerülő többezer éves lakóházak tűzhelyfoltjai mindenki előtt igazolni lát­szottak a jelzőtüzekről elter­jedt régi magyarázatot. Tudományos alapossággal először a múlt század máso­dik felében Römer Flóris fog­lalkozott a földvárral, majd Wosinsky Mór gyűjtött a te­rületről az újkőkor idejéből származó kőbaltákat. Ugyan­csak Wosinsky ismertette az itt feltárt kelta temető anya­gát is. Sajnos a későbbi, há­borús időszakban e leletek nagy része elpusztult, elkal­lódott vagy erősen megron­gálódott. Ezért jelentett külö­nös örömet a múzeum szak­embereinek az a közelmúlt­ban előkerült bronzkori agyagedény, amelyet szinte a csodával határos módon épen vetett a felszínre az ekevas, Sárosi István szőlejében. A sötét alapszínű, tálszerű edény gondosan megmun­kált, korong nélkül, kézzel formázott. (A korong haszná­latát csak később, a kelták honosították meg vidékün­kön.) Oldalfalán apró, bü­työkszerű díszítés található, s a szájperem fölé magasodó bemélyített szalagfül elhelye­zése és aránya is készítője jó formaérzékéről tesz tanúsá­got. A ritka szép leletet Hor­váth István, a sióagárdi kul- túrház vezetője ajándékozta a múzeumnak. GAÄL ATTILA régész Ez a hangulatos leírás ki­tűnően szemlélteti a nép kép­zelőerejét, s azt a sokszor megcsodálható képességet, aminek segítségével a meg- foghatatlant, az emlékezettel már el nem érhetőt a való­ságtól eltérő, ám az önmaga számára feltétlen elfogadha­tónak tartott magyarázattal teszi érthetővé. A leírás reális elemeit a középkorban valóban létezett, s feltehetőleg a hódoltság idején eljusztult Bat (Báty) község és az ugyancsak Sió­agárd közelében volt. — rom­jaiban még ma is meglévő. — Janyai vár adták. Utóbbi a korábbi időszakban a megye egyik legjelentősebb mocsár­vára, — majd a hódoltság idején egy darabig egy kisebb közigazgatási egység, a Ja- nyavári nahie központja volt. E két, bizonyíthatóan kö­zépkori objektum közé sorol­ta a képzetet az azoknál sok­kal régebbi —, valójában az őskor idejéből származó erő­dítményt. Míg a sáncok mere­Milyen vár volta Leányvár? A leányvári tanyasor részlete Az épen előkerült bronz­kori agyagedény — SÍPPAL menjünk, dok­tornő kérem? — Menjen síppal, dobbal, hamarabb érünk — vála­szolta a szemüveges doktor­nő. Ebben a pillanatban fel­villan a fehér mentőautó kék fénye, felvonít a sziré­nája és a forgalomban részt vevők igyekeznek teret és időt biztosítani. A nap fo­lyamán a második mentő­vel utazik a gyerek. Vasárnap van. Az ősz cso­dálatosan keveri színeit a napsütésben, de ez most egy világát veszített gyer­mek látványával torzzá vá­lik. A gyermek, aki mentős, vagy tűzoltós szeretne lenni, élvezhetné a száguldást, a vijjogva villogást, de őmost nem is tudja, hogy mindez ő miatta, érte van. Lilás, nyálcsorogta ajak­kal, felrándított vállal, megbénultan fekszik. A mentő kísérője leveszi a gyerek arcáról az oxigénes maszkot, csökkenti a nyo­mást. Táskájából nyomtat­ványt vesz elő, kéri az ada­tokat- A kisfiú neve... Kiss-.. András... született?... kérdőn néz a gyerekre... született?... Igen-.., de miért hangsúlyozza azt a két „TT” betűt, ami a múlt időt jel­zi... riad fel az apa... 19 71... június... szipogja az anya- Az apa elborzad... ez csak hat év... — Menjél gyorsabban — szól előre a gépkocsiveze­tőnek a kísérő. A mentő­autó rázkódva hagyja maga mögött a kitérő kocsikat és lassan kapaszkodik a me- cseknádasdi szerpentinen felfelé. A pécsi lámpákhoz zöld jelzéskor ér a kocsi, így csendben gurul az ideg­sebészet bejáratához. Ott már egy nyúlánk, kontyos doktornő várja a Szekszárd- ról érkező kocsit. Telefonon tájékoztatták. Gyorsan in­tézkedik. Szervezi a vizsgá­latot. Sorra hívja be kollé­gáit, értesíti feletteseit, akik a város különböző pontjai­ról taxin érkeznek. A kór­termekből lábadozó betegek csoszognak kíváncsian. Bár­gyúnak ható vicceikkel igyekeznek elterelni az anya és apa gondolatait. Mind­ketten eljöhettek. Ez nekik természetes is volt. Mégis összenéztek, amikor a szek­szárdi gyermekosztály ügye­letes főorvosa közölte: — Sürgősen a pécsi ideg- sebészetre kell vinni- Mind­ketten elkísérik? Bólintottak. Az apa még a terhesség ideje alatt mindig elkísérte feleségét az orvosi tanács­adásokra. Mindig együtt vár­tak, egymás mellett a fe­hér padokon. Most is vár­nak, egymás mellett, a fe­hér padokon. Akkor is a fiú (bíztak, hogy az lesz) mozgását figyelték. Most is arra várnak, hogy ismét megmozduljon, hogy rúgjon erőseket, mint akkor. Nyílik az intenzív osztály felaratú ajtó. Tizenéves, gyorsmoz­gású köpenyes lány jön, va­lamit visz a kezében. Ha­marosan jön vissza, valamit hoz a kezében. Orvosok ér­keznek, tudásukat hozzák és viszik a következő vizsgá­latot végző kollégájuknak. Az ajtóban most megjelenik „kerekes ágyon” a gyerek. Jobb karjából az infúziós vezeték emelkedik magasra. — Lumbálás után van — mondják a tájékozottabb betegek a folyosón. — Át kell vinni az ideg- klinikára, ott elvégzik az EEG-vizsgálatot. Már vár­ják magukat — adja át a mentőknek a gyereket az ismeretlenül is szimpatikus adjunktus. A szülők új arcokkal is­merkednek a klinikán, a hullámzó grafikonok között­Uj arcok... Mind idegen... Nem, nem, idegen? Nem! Hiszen ők most a gyere­kért... ök azért vannak... azért tanultak... a hivatás-., a gyógyítás... Csak olvastak, meg hallottak az orvoseti­káról... Hallották azt is, hogy előnyösebb, ha zárt boríté­kokban... De ők nem is­mernek itt senkit., és a gyereket mégis mindenki olyan szeretettel, aggódva ka­rolja fel.-. Andris már sír... végtag­jai ismét mozognak... már tudja mondani is..., hogy a doktor bácsi fehér köpeny­ben van, apa pedig kék melegítőben és a malteros cipőjében, mert nem volt idő átöltözni. — ...grafikon szerint a jobb agyfélteken valami.-, a műtéthez az agyfestés ered­ménye kell, ami természete­sen ki is zárhatja..., de most... maradjanak, hiszen a beleegyezésük szükséges... — Síppal menjünk, dok­tornő kérem? — Menjen síppal, dobbal hamarabb érünk... A röntgenteremből sírás hallatszik. Csak az anyja tudja, akkor sír így a fia, ha nagyon fáj valani. A szimpatikus adjunktus kíséretével és a jajgató fiú­val megáll a szülők előtt, valamit mond, de ők csak annyit értenek: — Nyugodjanak meg-.. Én megnyugodtam... Jó éjszakát kívánok! Holnap érdeklőd­jenek... A jó éjszaka és a holnap reményében — mert a kór­házakban csak a holnapról beszélnek a betegek — hagy­ják ott gyermeküket, bízva a helyben és a gyógyító ér­telemben. Hosszú nappalok és hosz- szabb éjszakák következ­nek. A távozáskor a portás érdeklődik, hogy van a gye­rek. Ezzel indul az ismerő­sök kérdésözöne is. Hol, mi­lyen osztályon van a gye­rek? Milyen kezekben? A professzorral beszéltetek-e? Adtatok-e neki valamit? Nem. Ott mindenkinek kel­lene. Ott mindenki minden napon csak dolgozik. Teszi, amit tennie kell — mond­ják, ha az anya megköszö­ni, hogy a gyereke ismét.-. A két szülő az ismerősök­nek ismételgeti, hogy a fiú előző héten a gyomrát fáj- dította, vasárnap elveszítet­te látását, aztán mentő, szi­réna... ANDRIS már otthon van, olvassa kedvenc könyveit és csak arra emlékszik, hogy Rózsi néni, a főnővér egy­szer... Meg képzeld apa, van ott egy nővér néni, akit úgy hívnak, mint a testvé­remet Dórit, meg a Bobeszt doktor bácsit is, és a Kiss Mária doktor néni... meg tudod, Mami, az a néni, aki az ebédet hozta. Meg olyan vacsorát kaptam Anya, hogy olyat még te sem főztél. Igen, arra emlékszem, hogy nem láttam a Szeghő dok­tor bácsi kezét, de a Mál­nai doktor bácsinál nem voltunk... és Andris mesél, mesél- Közben nagyot ha­rap a friss zsemléből. And­ris eszik és mindig éhes. DECSI KISS JÁNOS Síppal, dobbal

Next

/
Oldalképek
Tartalom