Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-04 / 260. szám
1977. november 4. tnÉPÚJSÁG 5 mm I / I 1 umm g r I jrjr ■ Emlekek Tambov megyéből A Szovjetunió népei, a világ haladó emberei a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját ünnepük. Eredményeikre, sikereikre, feladataikra emlékeznek ezekben a napokban testvérmeTakarmányozás - vezérlőpulttal Akár egy modern gyár: vezérlőterem az állattenyésztési telepen Este a vokzálon Vezérlőpult, jelzőlámpák, tablók — számokkal. Ha nem tudtam volna, hogy egy állattenyésztő telep vezérlőtermében vagyok, akár egy modern gyár „agyközpontjának” is vélhettem volna. Húsgyár volt ez, Tambov megye akkor legnagyobb szakosított növendékállat-hizlaló telepe. A vezetők magyaráztak: — Tízezer növendék szarvasmarha van ezen a telepen. — A rengeteg takarmányt bonyolult gépek „tálalják”. A gépeket technikusok irányítják. Az üvegfalon túl nyolc technológiai sorban, egymástól elválasztva 250-es állásokban kérődzött tízezer szarvasmarha. A Tambov megyei szakosított telep az elsők között létesült. Akkor még folytak a viták. Voltak, akik úgy vélték, hogy a mezőgazdasági termelést nem lehet automatizálni, hiszen élő szervezetek fejlődését kellene „programozni”. A termelési feltételek is nagyon különbözőek, nemcsak egy-egy övezetben, hanem sokszor egyetlen gazdaságban is más minőségűek és eltérő hozamokat adnak a földek, fejlődnek az állatok. Azt hangsúlyozták, hogy a mezőgazdaságban lehetetlen a szabványosítás A másik tábor így érvelt: Ha egy sor biológiai és közműépítési problémát megoldunk, akkor az állattenyésztő telepeken áttérhetünk az ipari tartási módra. Biztosítani kell, hogy az állatok mesterséges körülmények között elérjék biológiai produktivitásuk felső határát. „Be kell csapni” az állatokat. Új biológiai ritmust kell kidolgoztatni velük. De mindezt hogyan lehet elkezdeni? Úgy, hogy olyan fajtákat nemesítenek, amelyek alkalmazkodnak az ipari technológiához. Megfelelően kell programozni az anyaállatokat ahhoz, hogy az utódok a szükséges tulajdonságokat halmozzák fel nemzedékről nemzedékre. Tambov megye ebben úttörő szerepet vállalt. Az itteni eredmények is hozzájárultak ahhoz, hogy ma már a Szovjetunióban egyre inkábo szaporodnak az automatizált állatartó telepek. A kibernetika mind újabb területeket hódít meg falun is. A telepen szóba került: hallani olyan nézeteket is, hogy a gépesítés és az automatizálás fejlesztése a fizikai munka teljes felszámolásához vezet a jövőben. Paradoxonnak tűnhet, de ezt a problémát a termelés automatizálása teljesen nem oldja meg. A technika ugyan megszüntet egy sor nehéz fizikai munkát, de ugyanakkor létrehozza annak minőségileg új változatait. A modern állattenyésztő telepeken az olyan foglalkozásokat, mint a fejőnő, a tehenész, a pásztor — felváltja a magasabb színvonalú termelésnek megfelelő szakma: gépifejőmester, gépész etető. A kifejezések is mutatják a munkások szakképzettségében végbemenő gyökeres változásokat. A gépkezelők, elektrotechnikusok és mások mégis csak fizikai munkát végeznek. Csak másfajta fizikai munkát. Az automatát emberek kezelik. Az ember megosztja és egyezteti az ember és az automata között a funkciókat, megkülönbözteti, hogy mit kell az emberi értelemnek elvégezni és mit lehet az automatikára bízni. Az ember a gépre bízza mindazt, ami gépies és ezáltal felszabadítja kezét és agyát, idejét az „emberi” tevékenységre, az alkotó munkára, a pihenésre. A Szovjetunióban a mezőgazdaság minden területén terjednek az automatikák. Vannak olyan traktorok, amelyek a mezők szélén körben felszántott barázda alapján dolgoznak tovább. Készültek és készülnek olyan betakarítógépek, amelyeket a még lábon álló gabona vezérel, sőt a menetsebesség is automatikusan változik. A mezőgazdasági termelés automatizálása szervesen ösz- szefügg a mind újabb technológiai módszerekkel, az elekrtonikus kiszolgálásra épülő szellemesen eredeti megoldásokkal. E szellemesen eredeti megoldások egyikét csodáltam meg Tambov megyében az említett szakosított növen- 'dékállat-hizlaló telepen. Sz. J. Egy különös emlékmű Tambovban sok az emlékmű és szobor. Érthető, hiszen igen hosszú idő óta kulturális központja is ennek a nagy területnek. Megkapó a Lenin-emlékmű monumentalitása, meghatódva állunk meg a Zója-szobor előtt, s tisztelgünk a Nagy Honvédő Háborúban életüket a hazáért áldozott tam- bovi hősök emlékművénél, ahol örök láng emlékeztet a legnagyobb áldozatra, amit ember csak hozhat. Aztán tovább vezet a séta, s egy újabb szobrot fedezünk föl. — Azt a szobrot, azt még meg szeretnénk nézni. Szergej Nyikolajevics Li- kov, küldöttségünk kísérője, a megyei pártbizottság osztályvezető-helyettese és Toronyi Barna tolmácsunk, első pillanatban nem értik, milyen szoborról beszélünk. Aztán tisztázódik a félreértés, amint közelebb érünk, kiderül, hogy a nagyon szép tér közepén, márványtalapzaton egy valódi harckocsi áll. Likov elvtárstól mindent megtudunk: — A Sztálingrádért folyó döntő ütközetek idején történt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulójára rendezett ünnepségen, hogy az Izbre- gyejevszkij (ma Petrovszkij) járás „Vörös önkéntes” nevű kolhozának egy öreg tagja fölállt és azt mondta: — Van pénzünk, támogassuk azzal is a frontot, vásároljunk egy tankot. — Egymás után jelentkeztek felajánlásaikkal a kolhozparasztok és elhatározták, gyűjtést indítanak egy egész tankoszlop felállítására. A „Tambovi kolhoznyik” tankoszlop tízezer kilométeren át űzte az ellenséget. A Volga partján vette fel először a harcot, később részt vett Magyarország felszabadításában is. L. Gy. SZÁSA, a tolmács, a beregszászi fiú, aki a tombovi vegyipari egyetemen tanul, szigorú. Feladatul kapta, hogy a vonat indulása előtt érjünk a pályaudvarra. Mögöttünk egész napi program: előadás, fogadás, koccintás, tószt, jókívánságok, új arcok, ismerkedések. Szalad velünk a latyakos úton a Volga, az éppen olvadásba kezdett jégpáncél olyan az úttesten, mintha bomba szaggatta volna fel. Most már száguld az autó. A forgalom a városban így este, kicsi. Menetrendszerű buszok szuszognak, nyögnek, a járdákon alig néhány ember, gumicsizmában férfiak, nők. Ez a lábbeli bírja az itteni tavaszt. Az állomás épülete fényárban úszik. A cári idők táján épült állomást régi filmek forgatásához lehetne felhasználni. A díszítés, a dekoráció utal csak arra, hogy április van, és most különvonattal indul Tambovból több mint kétszázötven ember. Rendőr áll az úton. Int, mehetünk. Ismerik a kocsit, tudják, kik ülnek benne, hisz delegációnknak nem egy alkalommal adtak külön utat, amikor siettünk, hogy egyik késett programról a másik későre érjünk. Nem lehet az időt tartani, hiába a szigorú protokoll-menetrend. Most itt áll a rendőr, segíti haladásunkat. Xjjabb rendőrkordon, hogy a nagy tömeg — kísérők, családtagok, barátok, üzemek kollektívái — rendben körülfoghassa az ünnepséget., Ünnep ez a javából. Szólnak a rezek, harsog a pályaudvar. A tamburmajor rojtos botja villog a magasban, a katonazenekar fiatal tagjai kipirult-felfújt képpel nyomják a levegőt a rezekbe. Szépen fújják. _ L ohol ám Sanyi, tolmács barátunk. „Csak utánam, mindig csak utánam” — mondja, és utat tör tömegen, kordonon, díszpáholyon át. A zenekar még mindig fújja a nótát, a búcsúzók egymás karjában, mások cigarettát szívnak, mintha az melegítené őket, holott idegesek, lámpalázasak, az úti izgalom szorítja őket. Ez a turistacsoport még nem járt külföldön. Sanyi még mindig nyomak- szik, én mögötte. A zenekar mellett egy kontrakürt nagy tányérja alatt állapodik meg, itt is egy szép szőkeségnél. Szőke baba, olyan, mint az orosz mesekönyvekben. ^ Hát ezért volt a sietés. — Sanyi, nem késtünk el? Naskovics Sándor, a tolmács, a leány karjában prése- lődik. Nagy nehezen kiszabadítja magát — gondolom a tegnap esti ölelés melege még mindegyikőjükben tart — de azért nem árt az újra felmelegítés — a leányt felém fordítja: „a menyasszonyom”. A leány szép, kék szemű, és majdnem vörös, de inkább szőke, s ilyen esti díszkivilágításban tündérnek vélem, aki az orosz mesékből jött elő. S a leány megszólal, magyarul: — Csókolom, Mária vagyok. Kezét nyújtja, szép, fehér kezét. És az arcát is. A forgalmista, a vasutas tör a pódiumra, kéri az utasok kísérőit, szíveskedjenek véglegesen búcsút venni, a vonat egy perc múlva indul. A vonat egy perc múlva indult. Elvitte Sanyi szerelmét, el a magyarországi útra indult népes tambovi csoportot. Mi itt állunk a latyakos áprilisi estében. A vokzálban még nyitva a resti. Ülve nem fogyaszthatunk, záróra van, egy üveg vodkát azonban veszünk, kiülünk az állomás elé, szopogatjuk a pádon, köröttünk hazafelé siető családtagok, lassan elcsendesedik minden, a villanyvonat sípoló nesze már elült valahol az orosz pusztában, vodkánk is fogytán, Sanyi barátom, a beregszászi szovjet gyerek még mindig a leányról beszél, akivel szalad a vonat Moszkva—Budapest—Szekszárd felé, és aki a szekszárdi ünnepségen szép orosz dalokat énekel majd ... A sofőr szól, „este van, fiúk, menjünk vacsorázni”. Sanyival úgy érezzük, itt, Oroszország közepén, mintha a világ közepén lennénk, hiába ment el a vonat, hiába vitte el Máriát, hiába vannak az én szeretteim tőlem is legalább háromezer kilométerre. Nincs távolság közöttünk. PÁLKOVÁCS JENŐ Tambovi hangulatok A Nagy Honvédő Háborúban elesett hősök emlékművén mindig frissek a virágok, és mindig látni itt a hősök előtt tisztelgő gyerekeket, felnőtteket Az ő boldogságukért is áldozta életét Zója Koz- mogyemjánszkája, a Szovjetunió hőse, Tambov megye szülötte — Hazafelé gyárból, hivatalból, iskolából Komáromi Zoltán képriportja Kettcn a sok-sok vidám gyerek közül gyénk, Tambov megye dolgozói is. Mi, akik kint jártunk Tambov megyében, azzal veszünk részt e közös ünneplésben, hogy emlékezünk a közösen eltöltött felejthetetlen napokra.
