Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-25 / 277. szám

a Képújság

1917. november 25.

A közoktatás kérdései

Pályaválasztási beszélgetések

Véget értek az idei pályaválasztási beszélgetések, amit a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet az idén negyedszer szervezett meg Szekszárdon. A beszélgetéseken a diákok, a szüleik és a pedagógusok első kézből hallottak volna információt a felsőoktatási intézmények és az érettségizetteknek szakmát tanító szakmunkás- képző intézet vezetőitől. Azért „volna”, mert az előző évekhez hasonlóan — a pedagógusok, akikhez az iskolában a legtöbbször fordulnak tanácsért — az idén sem jelentek meg a beszélgetéseken. A négy év hetvenkét tájékoztatóján összesen négy pedagógus vett részt, ebből is kettő, mint szülő. Szülők már többen voltak, az idén például 15- en, a négyszázkilencven- négy érdeklődő között.

Tolna megyéből évente 450—500 érettségizett tanul tovább, más évek látogatóinak a száma is azt mutatja, hogy körülbelül ennyien el is mennek erre az előzetes tájékoztatóra. Az országos felsőoktatási tájékoztató mindig csak decemberben jelenik meg, januárban meg már le kell adni a jelentkezési lapokat.

Az idén a legtöbb érdeklődő a Rózsa Ferenc Műszaki Szakközépiskolából volt, éppen százan mentek el a katonai főiskolák és a műszaki felsőoktatási intézmények tájékoztatóira (őket kísérte el két pedagógus). A dombóvári Gőgös Gimnáziumból az Apáczaival ellentétben senki nem volt kiváncsi a továbbtanulás lehetőségeire.

Érdekes, hogy a kis gimnáziumokból nemcsak arányaiban, de abszolút számokban is többen jöttek

Szekszárdra a tájékoztatókra, mint a nagyobb intézményekből.

A diákokat a legjobban az érdekelte, hogy mit kell

tudni a felvételin, mennyi pontszámmal lehet bejutni, valamint a szociális juttatások.

Fogadóóra az iskolában

Szepegő szülők számát szaporítani kellett volna mennem a közelmúltban az egyik általános iskolába. A „volna” csak a szepegésre vonatkozik, ami ezelőtt harmincötnegyven évvel valóban elfogott, ha a „szentek szentjébe” szólítottak. Fz a „TANÁRI SZOBA” volt. Az „IGAZGATÓ” felirású ajtó mögött elterülő hetedik mennyországra, de sokkal inkább a pokol hetedik bugyrára még ma is csendes borzadállyal gondolok. Amennyire visszaemlékeznem sikerül, soha egyik helyre se hívtak dicsérő szándékkal.

Most más volt a helyzet, biztos lehettem a dolgomban. Engem semmiképp se érhet tanári dörgedelem, legfeljebb a fiamat, akinek az elmondandókat majd tovább mennydörgőm. Természetesen röviden, hogy még legyen időm átmenni a szomszéd szobába, ahol az esetek többségében a saját apai szigoromat szoktam kinevetni. Mégcsak erre se került sor, de azért a tanári fogadóóra nem nélkülözte a tanulságokat.

1. tanulság: a valamikor rettegett tanári szoba semmivel se nagyobb egy közepes osztályteremnél. Csak éppen zsúfoltabb és rosszabbul berendezett. A nem tudom hány száz diák oktatására itt készülő pedagógusok munkakörülményei, a legenyhébben fogalmazva is, pocsékok. 2. tanulság: a szekszárdi iskolás gyerekek jelentős százaléka félárva. Apjuk nincs, csak anyjuk. Netán az is elképzelhető, hogy az anyák jobban érdeklődnek ivadékaik tanulmányi előmenetele iránt, mint a névleges családfők. Ezt azonban ne képzeljük el, mert sérti a nemek egyenjogúságát. 3. tanulság: a rossz körülmények között bensőségesen beszélgetni képtelenség. A tanáriban négyen ültek, a szülők (anyák) sora négyfelé kígyózott, ami a szűk helyen nem volt csekély teljesítmény. Mindez erősen emlékeztetett az önkiszolgáló boltok sorállására.

A szülők sokfélék, mint általában az emberek. Kíváncsiak, könnyesek, érdeklődők, fölényesek, követelőzők, tárgyilagosak, lényegre törők, bőbeszédűek, netán kacérok is. Volt, akinek a szó oly édes-epedve folyt ajkairól, hogy sziklát is repeszthetett volna hegy ormairól.

Mindez azonban nem fontos. Fontosnak azt vélem, hogy az ilyesfajta év eleji röp-tájékozódás jó lehet önmegnyugtatásnak, de sokkal többre nem való. Ki lehetett strigulázni egy bizonyára előírt feladatot, de se az egész napi munka után szánnivalóan fáradt tanárok nem juthattak bensőségesebb kapcsolatba a szülőkkel, se fordítva. Ettől függetlenül természetesen a következő fogadóórára is elmegyek. Abban a biztos tudatban, hogy ki kellene találni más, sikeresebb módszert. A sok reform között talán erre is jut egyszer idő és lehetőség. (ordas)

Beszédgyűjtemény

A szocializmus időszerű kérdései'— a társadalmi fejlődés elméleti és gyakorlati kérdései a testvérpártok kongresszusainak dokumenfiában tavaly decemberben megrendezett értekezletén elhangzott beszédek gyűjteménye. (MTI)

Múzeumunk

KERESS remekbe faragott klasszicista épületet a múlt századból — Pollack Mihály Nemzeti Múzeumára lelsz. Emelj ki emlékezetedből egyetlen messzire ható történelmi képet — a márciusi ifjak forradalmi fellépése lesz az a múzeum lépcsőzetének súlyos oldalfalain. Nézz egy idillikus pesti parkot, ahol helybéli vagy a fővárosba csupán felrándult egyaránt szívesen nézelődik és megpihen — a Múzeum-kertben találod magad.

E sorok írója — szerencséjére — e példákba beleszületett. A pesti Józsefvárosban lakván, gyerekéveinek "csatangoló, ifjúságának randevúzó, férfikorának nemegyszer merengő tere volt e bájos park és mindmáig szívet melengető, felüdítő, újra meg újra visszacsalogató hajléka a múzeum. Arany kényelmesen elhelyezkedő bronzalakja, Berzsenyi, Kazinczy és a Kis- faludyak, s az alapító Széchényi Ferenc gróf maradandó szobormásai nehéz időkben enyhet, a múzeumi termek nyugalmat árasztottak.

11.

Oszipov mindig is alacsony volt, de most mintha még alacsonyabbnak tűnt volna: az utóbbi években észrevehetően meghízott.

— Hány n'apot szántatok nám? — érdeklődött tárgyilagosan Oszipov.

— Ma és holnap maradnánk — mondja Szemjon. — Otthon is van még dolgunk.

Oszipov elgondolkozott.

— Megpróbáljuk tartalmassá tenni az itt-tartózko- dásotokat; egy kis meglepetést tartogatok neked. — Valamilyen iskolába telefonált, 'az igazgatót kérte: — iM'isa, tudsz fogadni engem és 'két moszkvait? Hogy ki? Majd meglátod. Egy ismerősöd.

— Én is ismerem? — kérdezte Szemjon.

— Ismered.

Szemjon valamennyi ismerősét számba vette, de iskolaigazgató nem akadt köztük.

Oszipov Moszkvicsán mentek a folyó mentén húzódó faluig. Az iskolaigazgató már várta őket. Odament az autóhoz, ügyetlenül, szertartásosan kezet csókolt Nataskának, látszott rajta, hogy ritkán és nem is régóta csinálja. Az utóbbi időben egyre gyakrabban csókolnak kezet a nőknek, Valami mintha megváltozott volna a fénfi—nő kapcsolatban. Lehet, hogy a jó modorról' szóló cikkek hatása, gondolta Szemjon.

Nataska elmosolyodott, ettől kezdve az igazgató egyszerre a legjobb és. a legintelligensebb ember lett, neki 'az emberek vagy rögtön megtetszettek, vagy egyáltalán nem.

— Tehát mi ismerjük egymást? — mordult az igazgató, miközben kezet nyújtott Szemjonnak.

— Igen — vágta rá Szemjon. Bizonyosan tudta, hogy látta már ezt az embert, csak nem jutott eszébe, hol és mikor.

— Ne töprengjetek — mondta Oszipov. — Emlékszel arra az ötéves kisfiúra, aki az egész rendőrséget becsapva megszökött?

— Maga lenne az? így megnőtt! — Az igazgatónak könny szökött a szemébe. — El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy így látom, felnőttként — hangja elfulladt a meghatottságtól,

— Ez már nem rajtunk múlt. Minden kisfiú felnő egyszer — mondta Oszipov.

Szemjonnak eszébe jutott: ő az a miagas policáj, aki kivitte az iskolából. Semmit sem változott, csak még soványabb lett, és a szeme alatt táskák húzódtak.

— Szomorú, hogy az apja meghalt — folytatta az igazgató. — Hogy szerettük volna, hogy amikor hazajön a háborúból, elmesélhessük neki: nézd, komisszár, megóvtuk a fiadat... Az anyjával együtt nőttem fel, Tyiihomirov szerelmes volt bele — jutott eszébe rögtön az igazgatónak. — Szép asszony volt az anyja — tette hozzá sóhajtva.

Szemjon elgondolkozott: élt és nem is tudta, hogy

van még egy hozzá közelálló ember, ez az igazgató.

*

Még Moszkvában mondta Nataska Szemjonnak, hogy okvetlen szervez majd a könyvtárban egy író- olvasó találkozót, meghívja azokat, akik a partizánmozgalomról írtak, és ő is elmondja majd, hogy személyesen ismeri az egyik könyv hősét.

Az asztalnál az ismerősökről beszélgettek, így Marija Trofimovnáról is szót ejtettek.

— Megfélemlítették. Egész életében fél valamitől — mondta Oszipov.

— És maga félt a háborúban? — kérdezte Nataska, megtalálva a kellő pillanatot, hogy rátérhessen a kérdéseire. Egy kis füzetet vett elő, és engedélyt kért, hogy lejegyezhesse a szavait. Oszipov és az igazgató összenéztek.

Oszipov a titkos összejövetelekről, a ddverziókról kezdett mesélni. Hangosan 'beszélt, mintha nem is egy kis szobában, hanem egy teremben lenne. Lassan, ahogy a feladatokat szokták diktálni, ismételte meg az elmondottakat, hogy Nataska le tudja jegyezni. Az asztalnál hirtelen mindenki unatkozni kezdett.

— És maga félt akkor? — kérdezte újra Nataska, mert Oszipov nem válaszolt a kérdésére,

— Igen — jelentette ki határozottan Oszipov. Szemjon megérezte, hogy idegesítik Nataska kérdései, az ügybuzgósága, a füzet az asztalon, az ennivaló között.

Nataska mindig nagyon agilis volt. Még iskolás korában olvasott egy könyvet egy neves angol nőről, közéleti személyiségről és példaképül választotta. Jeligéje is volt: előbb a munka, s csak aztán vagyok nő. Elég butaság, döntötte el magában rögtön Szemjon. Miért

Miért ez az akaratlanul is némiképp ünnepélyes felelevenítése letűnt időknek és személyes emlékeknek? 1802- ben, 175 évvel ezelőtt az imént említett Ferenc gróf — Széchenyi Istvánunk édesapja — könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét a nemzetnek ajándékozta, s ezzel az ország első közgyűjteményének, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és később róla elnevezett nemzeti könyvtárnak alapját vetette meg.

A kertben akkor a már korábban elhunyt Batthyány József hercegprímás villája állt; átmeneti egyéb elhelyezések után, ez szolgált a gyűjtemény otthonául. Ennek helyén épült fel aztán 1837- től 1846-ig a múzeum mai épülete, európai viszonylatban is kiemelkedő építészünk, Pollack Mihály tervei szerint. (Ne felejtsük, közben támadt a nagy pesti árvíz 1838-ban!) A múzeum pedig Pollack gazdag életművének is a betetőzése, klasszicista építészetünk legtökéletesebb alkotása. Nagyszerű oszlopsora mögött, az előcsarnokok, díszlépcsők, ünnepi hangulatú termek következnek, amelyek máig kiválóan szolgálják gyakorlati céljukat. Azt már kevesebben tudják, hogy dísztermében ülésezett az ország- gyűlés 1848-ban és később is, Liszt Ferenc is adott itt több koncertet, sőt bálok és színházi előadások színhelyéül is pompásan megfelelt.

Magának a múzeumi gyűjteménynek változatos sorsát nem szükséges nyomon követni. A lényeg az, hogy mai kiterjedt múzeumi szervezetünkben a Magyar Történeti Múzeum működik keretei között. Ennek osztályai találhatók az épületben, valamint a könyvtár, amely majd felköltözik a helyreállított budai várpalotába.

TALÁN még annyit: az impozáns épület, a szép park, a régi Pest magvában a fővá- várost díszíti. Valójában azonban az egész ország becsült és féltett kincse, ékessége; otthon mindenki számára, aki nemzeti történelmünk emlékeit becsüli és jeles eseményeit kívánja felidézni.

(BALOG)

félnek annyira egyszerű nőnek lenni, gondolta, miközben hallgatta, ahogy Nataska Os-ziipovval beszélget.

— De ez biztosan másfajta félelem volt: a bajtár- sai'k életét féltették és nem a sajátjukat? — Nataska szerette volna Oszipov elbeszélését előre kigondolt mederbe terelni.

— Amikor átmegy az utcán, a maga életére gondol inkább, vagy a 'barátaiéra? — kérdezte Oszipov.

— Erre valahogy sosem gondolok — felelte Na- taska. — Egyszerűen csak átmegyek az utcán.

— 'Hát éppen ez az — mondta Oszipov. — A normális ember nem gondol naponta életre, halálra, győzelemre, vereségre... Él és teszi a dolgát. Akkor engem sem a félelem gyötört, dühvei voltam tele.

— Gyűlölettel — javította ki Nataska.

— Talán gyűlölettel — hagyta rá Oszipov. — Nem gondolkoztunk akkor a terminológián. Régebben, a háború előtt még vadászni sem jártam. De akkor ölni akartam. Még félni is 'kezdtem: nem fogom tudni türtőztetni magam és fényes nappal lövöldözni kezdek.

— De hát türtőztetni 'kellett magát — mondta megértőén Nataska.

— Nem tudom — felelte Oszipov. — Talán nem is mindig kellett.

Bizonyára ez már egy régi és eldöntetlen vitakérdés lehetett köztük, mert az igazgató is közbeszólt:

— Mi ott az iskolában, semmit sem tudtunk segíteni. Mindössze öt ember, meg egy tucat illegális munkán lévő elvtárs, a német gamizon meg nagyobb egy zászlóaljnál.

— Talán mégis lehetett volna — ellenkezett Oszipov. — Legfeljebb mi is meghalunk.

— Eldöntött tény — mondta az igazgató. — Kamatostul megfizettünk nekik, elvégeztük a feladatot, mindenki tudja.

— Igen, — hagyta rá Oszipov. — A szó szoros értelmében kinyírtuk őket a legvégén, nyolcán maradtak életben az egész helyőrségből, utána iratok alapján ellenőriztem.

Nataska leírta a „kinyírtuk” szót, gondolkodott, áthúzta és odaírta: „csapdát állítottunk nekik és megsemmisítettük őket”.

— És mi lett később azokkal, akik illegalitásban dolgoztak a városban? Meséljen a további életútju'król — kérte Nataska, — Hisz maga is nagy ember volt.

— Én mindig középtermetű voltam — mondta Oszipov.

— Átvitt értelemben gondoltam — helyesbített Nataska.

— Én is — válaszolta Oszipov.

(Folytatjuk)

tumaiban címmel megjelent a Kossuth Könyvkiadónál a szocialista országok pártmunkásainak és tudósainak Szó-