Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-09 / 238. szám
10 ^PÚJSÁG 1977. október 9. Papp Lajos: Betakarítás Kis napok? kén-sárga bolyhú bogáncsok imbolyognak Rőt fény kerengő falevél verődött homlokomnak Este nő Sűrű-színtelen dudva az erdők alján Varangy-szagú köd kúszik elő Ül a hegy kevély halmán Szorosabbra rántott kötelek hálójában vergődő halak Kifogottak és kivetettek tátognak Némán jajonganak A tói amelyet lehalásztak belesápad az éjszakába Csillagra vár hogy belehullna Bár tudja mindhiába Károlyi Amy: Mögött A szavak mögött valaki áll leheli nyakamba láthatatlan púpos, jókedvű, egyenes, sír a szavak mögötti szavakban Nincsből és van-ból elkeverve áramként bujkál az erekben púpos, jókedvű, egyenes, sír nem ér írok, ő ír helyettem A szavak mögött valami zúg susog kitartón.és szüntelen minthogyha fájás megszakad így döbbenek rá kis szünetben A szavak mögötti veremben ülök egyedül, ülünk ketten ülünk sokan pince-torokban a szavak mögötti szavakban o z ütésekre azóta is úgy A emlékszik, mintha kitüntetést kapott volna... Sokáig azt hitte, hogy ez Agnes története. Ágnesé, aki elment, és nem is jön vissza többé, meg a fiúiké. Az öklükre jobban emlékezik, mint az arcukra. Pedig a düh különössé tette a fiúk arcát, és az a féktelen igyekezet, már-már állati akarat, hogy addig üssék, amíg mozog. Furcsa, hogy nem tud visszaemlékezni rájuk haraggal. Igen, mert ez a történet nem Ágnesé, nem a fiúiké. Ez a történet csak az övé, visszavonhatatlanul. Sose felejti el azt az estét. Ma már tudja, hogy nemcsak a lány miatt verték meg. Sőt, nem is miatta. De ez hosszabb történet... Már a harmadik villamosra szállt át a lány után. Meleg volt, teljes erővel verte a Nap a házak falát, a macska- köVeket. Budán jártak. Nézte a lányt. Egészen közel húzódott hozzá. Hosszú szőke haja volt, finom profilja és kékes árnyalatú szeme. Az orra enyhén hajlott, de ez az ív éppen csak megszüntette a piszeséget. Amikor a Széna térnél leszállt, és gyorsan akart utána- ilépni, hogy megszólítsa, kiesett a kezéből a kis mappa és szétrepültek a fehér papírok. Az egyiket apró forgószél kapta fel és feldobta a háztetőkig. Együtt lenni Jo Nemzetközi éremkiállítás lét legnaAz emberi P'?’3'-* oromé, hogy vagyunk, és az, hogy nem egyedül vagyunk. Bolond példa jutott eszembe. Sokszor gondolom mostanában, azokkal lenne jó együtt lenni még egyszer, akikkel bocskork kötöttünk a szalmán porzsolt disznó lábára, és lekapkodtuk a körmét. Ha elmondanám valakinek, legyintene rá: korszerűtlen vagyok. A szalmás pörzsölés felett eljárt az idő. Különben pedig, ha annyira megkívántam, menjek el a vágóhídra, biztosan adnának a körömből két zsákkal is. A példa, ha bolond is, nem jön magától". Azokkal is jó lenne együtt — vétkeink azóta elévültek talán — akikkel esténként együtt loptuk a lépcsők alá sorakoztatott hordókból a menza savanyú uborkáját. Az előző felelő erre is azt mondaná, korszerűtlen vagyok. Menjek be a boltba, mérik az uborkát, minek ide a lépcsők alja? Ennél nagyobb bolondságok is beleférnek az emberbe, és bolondabb válaszok is születnek. Azt is mondhatná a felelgető ember, miután megérzi, hogy nem körömről, és nem uborkáról van szó, mit sóvárgok én tíz ember után, húsz év után? Merjem kimondani, ilyen bevezető után, hogy közművelődésünk fájdalmas gondjára akarom terelni a szót? Nem a porzsolt disznó körmét, és nem a savanyú uborkát akarom vagánykodó szentségtörőként együtt említeni a művelődési házakkal, azokról beszélnék csak, akikkel jó együtt lenni. Tudja mindenki, ezért épültek e házak, hogy más is, mi is okosabbak legyünk. (Amióta szabad művelődés, népművelés és közművelődés neveket említünk egy gyönyörű feladat és nagyszerű folyamat jelölésére, a közösség szó el nem maradhat mellőlük. Megkérdezek valakit, hatvan felé jár már, mit szeretne most legjobban. Azt mondja, összehívni a régi bandát, fölállni a színpadra, és eljátszani a János vitézt. Itt a nagy színpad, nézze meg ott. Azt mondja, nem értek én ehhez. Gondoljam hozzá, hogy a muraközis kocsis játszotta a királyt, a boltos Juci meg a francia királylányt, a boszorkány, szegény, azóta meg is halt. Nem is játszani, együtt lenni lenne jó. Énekkarnak, tánccsoportnak, zenekarnak kell a taps, anélkül kiszikkadna belőlük a lelkesedés, de legjobban az egymáshoz tartozás kell. Tíz éve együtt volt klub tagjai is azt mondják, együtt lenni lenne jó. Tartoznunk kell valakihez. Aki csak teng-leng, élni se tud, dolgozni se. Kisodródik valahová a hullám szélére, a part alá, amíg el nem pereg feje fölött az idő. Behúzódik szobájába, és azt is a rádióból tudja meg, hogy esik az eső. Nem győzünk panaszkodni, mi lesz, mi lenne velünk, ha eleresztenénk egymás kezét. Atomizálódik a társadalom — így mondják — és elidegenedünk egymástól. Meghal a lépcsőházban egy ember, akkor tudjuk meg, hogy nem is ismertük — így panaszkodott valaki nemrégen az újságban. Dermesztő perspektíva. hevülettel áll : Prófétai 010 némely rrui népművelőnk — amíg nem unjá — és hirdeti az igét: jöjjetek hozzám, áldott lelkek, majd én megművellek benneteket! Van ilyen1 rendezvény, van olyan rendezvény, mind értetek van, tessék választani. Fél év múlva fölszakad belőle a panasz: az istennek se jönnek! Béhergeli magát, még ilyet is mond: ezeknek, kultúra? Ha meditálni is szeret, elméletet is gyárt: most olyan korban élünk, hogy közömbösek az emberek, elmosódnak a nagy, hősi célok, nincsenek lelkesítő távlatok. Jól emlékszem a népművelésnek arra a korszakára, amikor újra fölfedezte, hogy a közössegek nélkül moccanni se tud. Klubok alakultak sorba, amíg meg nem jelent ennek a mozgalomnak is a kórokozója, a „klubosítás”. Akkor mindenből klub lett. Ha a bölcs és megingathatatlan előadó nem állva, hanem fotelben ülve mondta el vagy olvasta föl ugyanolyan unalmas és megemészthetetlen előadását, már klubszerűségről beszéltünk. Tudok olyan hajdanvolt, nagyon jó klubról, ahová valóban az összetartozás vitte el az embereket. Rájuk fejelt a művelődési ház, és azt mondta: itt az előadó, de nincs közönsége, és itt vagytok ti, éppen rátok fér. Tiltakoztak, hogy őket ez nem érdekli, rájuk ripako- dott: ezért fűtök én nektek, ezért világítok? Fölsőbb segédlettel ez a klub is megszűnt. Nem vétett többet a hivatal a tanyai olvasókörökkel sem, csak elfelejtette, hogy ezek közösségek. Ha elvisz- szük őket álomszép előadásra. és töltjük beléjük a jobbító szózatot, erejüktől megfosztva hallgatják. Közösségből közönség lesznek. Jól tudom, millió és egy gondot vetettem föl. Ki tetejezze be az olvasókört, ha beleesik az eső? Ki nyissa, ki csukja? Pénzt adjanak erre is. amikor művelődési házaink is szegények? Ha elaprózzuk a falatot, mindenki éhes marad. Mégis föl kell tennünk a kérdést: szabad-e mesterségesen megszüntetnünk azt, ami a fejlődés természetes folyamataként alakult, és ott mostanáig jobb nincsen? Ha ezt elkérdezem, az olvasóköröktől is eljutok egy régi sóhajomhoz, a tanyai iskolákhoz. Kínáljuk őket bol- dognak-boldogtalannak, raktárnak, magtárnak. A környék népe mindig arra fordította fejét, ha világosság gyúlt ablakában esténként. Most? Nem tud hová fordulni. Mit akarsz velük? Nem érted, hogy nincs rajuk igény? — hallom, mindig, hla elsiratom őket. Persze, hogy nem értem, mert aki bizonyítani akarja, nem jön oda velem, megkérdezni a kinnmaradó- kat. Csak azt mondja, megszűnt az iskola, mert a gyerekek jobb helyen tanulhatnak; Olyan igaz ez, vitatni se lehet, de nemcsak ebből áll a világ. Kikupálódtunk ágrólsza- kadt szegénységünkből. Hai‘- mine év előtti mércénkhez ha odaállunk, gazdagnak mondhatjuk magunkat. De ha elveszítjük egymást, idegtépő rohanásunk csak sivataggazdagságot teremne. Boldog csak az lehet, aki tartozik valakihez-valakikhez. •:4CK;s-" ‘ házaink Művelődési tmunka• tarsai panaszkodnak, rendezvényeikre alig tudnak közönséget szervezni. Az egyik így buggyant ki: Aranyszájú Szent Jánost ide hoznám, csak jönnének. Valószínű, nincs más orvosság, közönség helyett megint közösséget kell szerveznünk. Ahol pedig van, ott mindenáron megtartani. A kettő között nem egy hang a különbség: egy Világ. Horváth Dezső Nemzetközi éremkiállítás nyílt Budapesten, a Nemzeti Galériában. A kiállításon látható Vlagyimir Makron- szov: Örökké él című alkotása is. Sinka István: Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, ples apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyillott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. — Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyülték... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt.. Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. (Nyolcvan éve született Sinka István.) lány, a haját igazítva. — Itt Még nem járt messze. A szűk és meredek budai utcán lassan ment, kezében lóbálva táskáját. — Megengedi,' hogy elkísérjem? iA lány meglepődve fordult vissza, száj'a szélén csöppnyi mosoly karca remegett gúnyosan. Fejét elkapva a szél elől, azt vágta vissza: — Lehet, hogy nem engedem meg! És akkor mit csinál? — húzta fel szép szemöldökét. Zoltán ekkor látta, hogy milyen furcsa, kékes szemeszfne van. — Ajkkor... Akkor?... Nem találná ki soha! — és ő is mosolygott, egy csöpp ravaszságot karcolt az arcára, a szeme csücskéhez. Saját vonásait a legapróbb részletekig ismerte. — Miért nem? — rántotta meg a vállát a lány. — Elmenne, vagy jönne utánam, aminek semmi értelme sem lenne! Aki velem engedély nélkül kezd, az megjárhatja... — De én nem mennék maga után, se vissza. Nem mennék sehova! Hanem... — kezdte kibontani a mappát, szenet kotort elő az ingkabát zsebéből —, hanem itt maradnék. — Hahalha! — nevetett a állná? — Igen, itt állnék és lerajzolnám emlékezetből. — Na, ne ugrasson, arra ■nem érek rá... — De én bebizonyítom, ha akiarja, azonnal — vágott közbe a fiú. ■A lány tétovázott. — Ejh! Mit fűz! Ilyen pasast még nem láttam. Jó dumája van, de az a rajz nem igaz, ugye? — a fiú észrevette, hogy a lány szeretné, ha ■a rajz igaz lenne. — Nem fűzíöm — mondta halkan, bal kezében a mappával, papírt vett elő, s határozott mozdulatokkal kezdett rájzolni. IA lány ámulva és elfeledkezve állt a járdán. Már két kamaszlány is állt a fiú mögött, és nézte az alakuló rajzot. Aztán egy öregúr jött és állt meg. A lány megsokallot- ta. — Ne bámuljanak engem! — mondta és elindult fölfelé az utcán. A fiú gyorsan összekapkodta a mappát, dühös volt a közönségre, hogy elriasztották a lányt, és loholni kezdett a meredeken fölfelé. — Várjon meg! — kiáltotta', de a lány vissza se nézett. Végre utolérte. Menet közben mondta: — Odaadom a rajzot! — Adja — nyúlt érte a .lány, de nem állít meg. — Csak egy pillanatra álljon meg! — lihegte Zoltán. — így nem tudom elővenni. így nem is látja... hogy milyen! — Nem is vagyok rá kíváncsi! — Nem? — azzal a fiú elővett egy papírt, kezdte eltépni. — Akkor eltépem. — Azt ne! — állt meg hirtelen a lány. — Nahát, milyen szélhámos! — mondta felháborodva. — Tudtam! Tudtam, hogy nem igaz a rajz! Azért tépte el, mert nem merte megmutatni! ~ — Nem téptem el — rnoso- lyodott el és a rajzot az indulni készülő lény elé tartotta —, üres papírt téptem el. \A lány nézte a rajzot, aztán kutató pillantásokkal tapogat- «ta végig a fiú arcát, majd elvette a kezéből, és elindult lassan, nagyon lassan fölfelé. Az utca kanyarodott, és egy házsarok mögül kilépve, ott állták talpig leöntve a fénynyel. — Jaj, itt nem is látni! — kapta vissza az árnyékba a rajzot a lány. Jobban megnézhette a profilját, mert a fél arca a fényben maradt. Megint papírt tett a mappára, rajzolni kezdett... Nézte az óráját. Hol késik? Megint a banda kapta el? Mert azon a nyáron Zoltán egy öttagú .galeriből emelte ki a lányt, amikor a meredek budai utcán megszólította. Nem mintha bántanák, hiszen köztük van az öccse is... Idegesíti, ha azokkal van. Nem azért, mert hosszú a hajuk. Nem is azért, mert amolyan lázadó fiatalok, akik azt se tudják, miért lázadnak. Azért, mert tőlük nem tanulhat semmi jót. Már kétszer meg akarták verni, mert a vezérnek, a Királynak, akit csak Kirínék hívnak, tetszett a lány. Végre! Jött. Felállt a Lánchíd pesti hídfőjénél lévő kis pádról és a villamosmegálló felől közeledő lány felé sietett. Megcsókolta. — Késtem? — kérdezte ártatlan arccal, amit a fiú már olyan jól ismert és szeretett. — Nem, dehogy! Én jöttem előbb — mondta a fiú komolyan és aztán együtt nevettek. Mindig eljátszották ezt a játékot, ha a lány késett. — Mit rajzoltál? Mutasd! — Nem nagyon sikerült... — Azért csak mutasd meg! — Ha nagyon akarod, de ne bánts érte. Ma valahogyan nem ment a rajzolás. Különben is állandóan eszemben volt a banda. IA lány felkapta a fejét a rájzokról. — Csak nem félsz tőlük? — A félelem, az más dolog. De nem is rajongok értük. — Éppen erről akartam mondani valamit. Ha nem félsz tőlük... — a lány elhallgatott és kutatóan fürkészte a fiú arcát. — Nem félek. Mondd, mit akartál? Most mondd! — kérte a fiú, kezét a lány vállára tette, majd egészen átfogta a vállát és szembe f ordította. — Most rögtön mondd! Ágnies kibontakozott az ölelésből. — Egészen jó rajíz — felhúzta a szemöldökét. — Újabb ismerkedés? — Csacsi vagy!... Itt ült egy fiúval a másik pádon. — És nem pofozott össze a fiú? — Nem vette észre... Mert, mert a lány fordult felém és — mosolygott — nem árulta el a fiúnak. Látod — tette hozzá később — a nők úgy árulnak el bennünket, hogy észre sem vesszük. Átmentek Budára. Ezt az utat a lány lakásáig mindig gyalog tette meg. Amíg lehetett, a folyó partján sétáltak. Hirtelen bizonyos lett abban, hogy mindig erre a lányra várt. Visszanézett az időiben. Csak ennek a lánynak az arcát látta a gyermekkor játékai közé behajolni, az iskolaudvaron, a nagy mogyoró- bókrok árnyékában, mindenütt. 'Amikor tavaly nyáron elindultak, az árnyékból kilépve a fényre, még nem is sejtette, hogy milyen kincset talált az utca forgatában. Még nem tudta, hogy minden más női arc elhomályosul majd Ágnesé mellett. Raji a gyár falán Kiss Dénes: j
