Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-04 / 233. szám

a Képújság 1917. október 4. Film Pillangó és tünetei A filmjegyzet írója — nem túlságosan lelkesen — most nyilvánosan bevallja azt, amit önmaga előtt már több­ször megtett. Teljesen tisz­tában van azzal, hogy lehe­tőségei korlátozottak. Megdi­csér egy filmet és ezzel ked­vet szeretne gerjeszteni meg­tekintéséhez. Ez vagy sike­rül, vagy nem, nagyon gyak­ran az ellenkezője sikerül. Lebeszélő szándékkal közli elítélő véleményét, a lehető­ségék az előbbiek. Marad még egy variáció, a minden befolyásolási igyekezettől mentes gondolatközlés. Most is valami ilyesmi történik, egyelőre az esemény vará­zsának bűvölete alatt. Láttam a Henri Charriére regényéből Dalton Truman által írt, kétrészes amerikai filmet, a Pillangót. Szekszár- don már napokkal az első előadás előtt tolongtak a je­gyekért és valószínűleg így lesz ez a jövőben is, egye­bütt. Filmeket általában fe­lesleges összehasonlítani az alapul szolgáló regénnyel, most is az. Ha egyáltalán van színvonalkülönbség, az minden bizonnyal a regény javára írható. Charriére job­ban hazudott, mint ahogyan Franklin J. Schaffner rende­ző blöfföl. Előbbinek könyve egyébként jogilag birtokom­ban van, gyakorlatilag leg­alább másfél éve nincs, talán huszonnegyedik ismerősöm éppen most adja tovább a huszonötödiknek. Ez is a népszerűségre vall és a to­vábbiakban erről lesz szó. Kiket vonz a Pillangó? Mindenkit. öreget, fiatalt, magas képzettségű szakembe­reket, segédmunkásokat, sze­relmes ifjú párokat, háziasz- szonyokat, nyugdíjasokat, magányos özvegyeket, korcs­matöltelékeket és jogos er­kölcsi tekintélynek örvendő családapákat. Tisztes nagy­apákat szintúgy. Mi Pillangó­ban a vonzó? Ártatlansága aligha. Ha el is hisszük, hogy hamis vád alapján ítélték életfogytiglanra, hiszen „csak” kasszafúró, utóbbi­ként se a legszelídebb fajtá­jú. Már a kezdet kezdetén átvág egy torkot, kiszúr egy szemet, később fejszét vág egy hondurasi csendőr vállá­ba. Rózsa Sándor se lehe­tett galamblelkű, de Pillan­góhoz mérten kezdő szívgár­dista. A kaland a vonzó? Ka­land aztán valóban akad, bő- viben. A borzalmak? Elfo­gadható belső biztonságú or­szágban élünk, a haláltábo­rok kora Európában (de nem az egész földgolyón!) lejárt. Ennyire szeretjük látni má­sok szenvedését? Netán ti­tokban szadisták lennénk egy kicsikét? Kivégzés nyak- tilóval (prömier plán), félévi sötétzárka, csótánnyal és vagdalt százlábúval ízesített rabkoszt, korbács, a nyílt színen embert lyukasztó in­diáncsapda, lábamputálás konyhakéssel — a nézőnek része lehet benne. Az em­beri kitartás és bajtársiasság? Pillangó messze a valószínű­ség határán túl kitartó ugyan, és bajtársias is, de ez utóbbit jó pénzért teszi. Fél­reismerhetetlenül polinéziai jellegű, majdnem meztelen, szép testű „indián” nők? Ilye­nek vannak, szerencsére egy szót se szólnak. A jó érzésű Pillangó természetesen ellop­ja igazgyöngyeiket, melyeket tőle viszont — a szabadsá­gával együtt — egy apáca fejedelemasszony rabol el. E töprengéssort bárki folytat­hatja, sőt netán kiegészítheti azzal, hogy a Pillangó nép­szerűségéhez, vonzerejéhez még valami hozzájárulhat. Az, hogy a magyar filmfor­galmazás nem kényezteti el túlságosan a nézőket mozgal­mas, a fantáziát (ebben az esetben rossz irányba) meg­mozgató filmekkel. Amikor igen, a jegyekért való tolon­gás megismétlődik. Gondol­junk csak a „Száll a kakukk fészkére” című filmre... El­lentétes, mert jó példa. Befejezésül egy megnyug­tatás. Egy nemzetnél se va­gyunk alábbvalók, a Pillangó ím Magyarországra, ezen be­lül Szekszárdra is eljutott. A szekszárdiak Pillangó-privi­légiuma rövidesen megtört. Pillangó visszatért. Teljes joggal 50 százalékkal fel­emelt dupla helyárakkal — hiszen aki művészetpolitikai elveink szerint még éppen csak, hogy megtűrt módon akarja rongálni a saját ízlé­sét, az adja is meg az árát. Értesüléseink szerint még keskenyfilmen is visszatér, tehát a kis mozik se marad­nak pillangótlanul. ORDAS IVÁN TV-NAPLÓ Szombat esti töprengés Rádió Műemlék utcák és terek Sajátos szemszögből kap­hattak képet néhány baráti államiról az elmúlt vasárnap azok, akik figyelmet szentel­tek Kulcsár István „Pillantás a szocialista világba” című sorozatának a Kossuth Rádió­ban. Műemlékekről, mű­emlékvédelemről beszéltek ügyesen válogatott tudósítá­saikban Bernátih György, Krassó László, Dénes Mária, Kerner Lőrinc és Csák Ele­mér. Sorrendiben előszöir Ku­báról, áhol az Újvilág legré­gebbi spanyol gyarmati építé­szeti emlékei találhatók és ahol csak a XVI. században emelték az első kőházat. A 10 ezer elpusztított lengyel mű­emlék restaurálásának „zloty- ban nem mérhető társadalmi, politikai haszna” is volt. Prá­gában a Károly-hídnál is­mét szállodaként szolgál az 1582-ben épített „Három struoc”-tház. Az NDCK-ban műemlékvédelmi társaság alakult, társadalmi üggyé té­ve ezt a fontos munkát. Vé­gül Moszkvában felénél tart az 1156-ban eredetileg fenyő­fa gerendákból készített, majd a XIV. száradban mész­kőtömbökből rakott Kreml falainak és székesegyházainak restaurálása. Hasznos, isme­retbővítő, jó műsor volt. Október 1-én kaptuk meg a „Tolnai könyvtáros” című szakmai kiadlvány idei máso­dik, terjedelmes, 90 oldalas, szép kiállítású számát. A ko­rábban már sűrűn méltótot- taktól abban is eltér, hogy szerzőinek fele se „hivatásos” könyvtáros. Ugyanakkor írá­saikkal, nagyon hasznos ki­egészítésként, valamilyen te­rületen csatlakoznak a könyv­tárosok által is végzett fon­tos közművelődési feladatok megoldásához. Ez a szerkesz­tési módszer mindénhogyan jó. Néhány — széljegyzetnek tekinthető — észrevétel a részletekkel kapcsolatban. Pacsai László megyei könyvtárigazgató-helyettes­nek a paksi járásban Végzett szakfelügyeletről szóló írása elemző tanulmány. Sok érde­kes részletet tud meg belőle az érdeklődő. így például azt, Akik a Vidám padlást lát­ták, bizonnyal elszomorod- tak: három jó képességű szí­nészt hozott gyanúba a műsor. Hulljon rá a feledés fátyla, de mielőtt elfelejtenénk, már nyakunkon az újabb vidám­ság. A lányom barátnője, amit Benlcsik Imre írt, s műfaját tekintve tv-komédia. Bár az lenne! IMitől rossz egy színdarab? Valószínűleg attól, hogy a történet nem a szereplők jel­leméből következik, amikor a cselekménynek magától kel­lene folynia, belép a szerző, s közli velünk, hogy ez és csak ez jutott eszébe. Miniden szín­padi mű, beleértve a tv-ijáté- kot is, csak akkor állja meg a helyét, ha nem a szerző egy­más mellé rakott apró-cseprő ötleteiről szól, hanem az öt­letek a történetből folynak, minden azért történik úgy, ahogy történik, mert nem tör­ténhet másként. Itt viszont minden azért történik így, mert a szerzőnek más nem jutott eszébe. Már az alaphelyzet erőlte­tett: a lányát féltő anya vele akar menni, társként a tátrai túrára. Közben — épp az úti készülődésekkor — betoppan a barátnő, hogy néhány hétig az ismerős család lakásában lakjék. Ezt még el lehetne vi­selni, ám rögvest elcsábítja az atyát, miközben betoppan — épp ekkor — a hajdani diák­hogy Sárszentlőrinc kinőtte a a Petőfi-emlékházban lévő könyvtárát Nagydorog pedig ki se nőhette a magáét, mert annak elhelyezése már eleve nyomorúságos volt, 1977. ok­tóberében az 1975. december 31-i adatok már aligha tűn­nek frisseknek. Az is nehe­zen érthető, hogy a szerző miért érzi „elfogadható aránynak” azt, hogy a járás­beli könyvtárak alapterülete az öt évvel ezelőtt előírt nor­máknak csak hatvan százalé­két éri el. Lóridon Hona a községi és iskolai könyvtárak együttműködését taglaló írá­sában, főleg a könyvtárban tartandó iskolai tanórákkal kapcsolatos javasiátokat érez­tük megszívlelendőnek. Misz- lai Sarolta az ünnepi könyv­hét tapasztalatairól elmélke­dik, elemző szándék nélkül. Azzal a véleményével, hogy társ, akinek elmondja, hogy milyen öröm (!) vár rá, a diáktárs pedig sürgősen mindezt közli a derék atya feleségével. S ez is hogyan történik? A hajdani diáktárs újra meg újra betoppan: hopplá, itt felejtettem az esernyőmet, felkiáltással, s feledékenysége egy-egy újabb képtelen szituáció forrása lesz. A tiszta erkölcs, melyről úgy tanultuk, hogy minden állam alapja és talpköve, ter­mészetesen diadalmaskodik, bár fogalmunk sincs róla, hogy mi történik a Tátrában, mialatt az atya a barátnő csecsemőjét dajkálja. Hamis alápszituáció, amiből természetesen semmi jó sem származhat, ráadásul sok-sok ötlettelenséggel, merít sajna a rendező Horváth Tivadarnak sem jutott eszébe semmi a gyermeteg történet kapcsán. Baj van a szombat esték­kel, baj Van a szórakoztatás­sal, s ezen végre változtatni kellene. Talán lehetne is, mert nem hisszük el, hogy széles e hazában ne teremne egy estényi humor. Szerencsére a szombat esti műsort szerencsésen oldotta fel Czigány György, aki a ze­ne világnapján emlékezetes magyarországi hangverse­nyeket idézett fel, kár, hogy mindenből nagyon keveset. CSÁNYI L. „A módszert — hogyan hasz­náljuk ki az író—olvasó talál­kozókban rejlő lehetőségeket —, ki kell dolgozni”; teljes mértékben egyetérthetünk. A kiadvány egyik legérde­kesebb írásának szerzője Sz. Bányai Irén muzeológus, aki a régi fényképek gyűjté­sének tapasztalatairól számol be. Irányelvei alapján szíve­sen látnánk egy átfogó kiállí­tást is. Virág F. Éva a szek­szárdi zeneműtár kitüntetett vezetőjéről közöl meleg, em­beri portrét. Dr. Kisasszondy Éva az egykori Szekszárdi Polgári Olvasókörről emléke­zik meg, érdekes katalógus kíséretében. K. Balog János Paks monográfiájáról ír elemkő kritikát, míg dr. Szi­lágyi Miklós egy két évvel ez­előtti tudományos tanácsko­zásról megjelent kötetet is­mertet. -s. -n. A „Tolnai könyvtáros” idei második száma erencsér MiklAs A holnap elébe 2. A KOSZTOS DIÁK Szokás, hogy az emlékezők a későbbi híresség gyerekkorát is dicsfénybe vonják. Mi nem akarunk szentképet pingálni Ady Endréről, mert az komikus fáradozás lenne. Afelől azonban semmi kétség, hogy értelme már egészen kis korától másként működött, mint a többi gyermeké. Szeretett kiválni közülük. Mi­vel gyengécske testi adottságaival nem nagyon dicse­kedhetett, az eszével irányította őket. Játékban, vi­tatkozásban a maga elsőbbségét követelte a nagyob- bakkal szemben. Ha nem cselekedtek a kedve sze­rint, elfogta a düh, indulatában képes volt a földhöz verni magát. Tüzetesen fölmondatta társaival a fel­nőttektől tanult meséket, ő azonban a maga által köl­tött történeteket adta elő. Efféle mulatságaiban Papi Róza leánykával érezte legjobban magát. Boldogtalan volt, ha nem játszhatott eleget szoknyás kispajtásá­val. Hiába vézna, mégis határozott, önérzetes fiú, amikor 1883 őszén Katona Károly tanító keze alá ke­rül a helyi református felekezeti iskolába. Kedvvel és könnyedén tanult. A szülők minden reménye meg­lehetett arra, hogy becsvágyuk ígéretét lássák a na­gyobbik fiúban — ekkor ugyanis már élt a kisebbik fiú, Lajos, akinek később sokféle szerep jutott a költő fivér mellett. Ady Lőrinc és Pásztor Mária pél­dás, tekintélyes gazdálkodókká váltak, lassacskán gyarapodott is a kis családi vagyon, és abban bíztak, hogy fiaikat diplomás emberekké nevelhetik. Művészi pálya vagy egyéb szabad foglalkozás meg sem for­dult a fejükben. Vágyaik netovábbját az jelentette, hogy valamelyik fiúkból járási főszolgabíró válik. Endre biztató kisiskolás előmenetele bátorította őket arra, hogy a gyermeket városba, küldjék magasabb iskolába. Nagykároly, Szatmár vármegye központja ígérkezett a legalkalmasabbnak, lévén tizennyolc ki­lométerre Érdmindszenttől, ahova amúgy is gyakran — szinte minden hétfőn — belátogattak a szülők, el­adni fölös portékájukat a heti vásáron. „Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimná­ziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék kegyes atyák” — ez a rövid summája Ady szavaival a nagy­károlyi tartózkodásnak, de az önvallomáson túl in­dokolt a részletesebb figyelem. Kosztos diák lett, ami annyit jelent, hogy havidij fejében magánháznál kapott szállást és élelmezést. A körülmények folytán gyakran kellett kvártélyt változ­tatnia. Ez azért érdekes, mert az önállóságra külön­ben is hajlamos fiú nagy gyakorlatot szerzett abban, hogyan találja fel magát az emberek között. Akkori­ban sokat adtak az úri modorra, az etikettben való jártasságra. A serdülő Ady hajlékonyán, elegánsan tanult bele a kor viselkedési szokásaiba, ficsúr' pi- perkőc azonban sohasem vált belőle. Ismerte a ha­tárt, amely a jólneveltség és a modorosság, a divat- majmolás és a választékosság között húzódik. Épp­így a csínyekre is bármikor kapható volt, de az íz­léstelen vásottságtól tartózkodott. Egyszóval, a városi életformába Nagykárolyban szokott bele. Itt is hű maradt természet szerinti önmagához, nem akart egy diák lenni a sok közül, vágyta, hogy ismerjék, hogy számon tartsák. Kamasz? — hiszen alig hagyta maga mögött ti­zedik életévét. Jogosan mondjuk, mert az érmind­szenti vékonyka gyermek viharos tempóban kezdett erősödni kosztos diákként. Harmadikos gimnazista korában már rendszeresen látogatta a korzót, feszte­lenül kísérgette a lányokat, bátorságot öntve félsze- gebb társaiba is. A csúnya kisgyermekből jóképű, kellemes termetű, érdekesen egyéni fiatalember­palánta lett. Választékos modorát, komoly fellépését a mamák is értékelték, mert a lányos házaknál tar­tott zsúrokon mindig szívesen látták. De persze, mégsem zsúrolni küldték őt Nagyká­rolyba, és ő ezt szülőszerető kötelességtudattal szá­mon is tartotta. Iparkodott megszolgálni a taníttatá­sáért járó, nehezen előteremtett költségeket. Amilyen könnyedén viselkedett, olyan gyorsan tanult. Ennek ellenére sohasem tudott kiharcolni Nagykárolyban színjeles bizonyítványt. Lebírhatatlan undort érzett a német nyelv és a matematika iránt, ezért az omi­nózus tantárgyakból mindig mérsékelt osztályzatokat •kapott. Sőt, diákpályafutása alatt egyetlen egyszer, éppen'a nagykárolyi piaristáknál elégségest jegyeztek bizonyítványába német nyelvből. Kivételesen nem csinált ebből hiúsági kérdést, noha egyébként sokat adott arra, hogy mindig a legjobbak közt, de ha le­het, elsőnek tartsák számon. „Hírnévbe, templomba, női szüzességbe elsőként akartam belépni” — vallot­ta később. Az iskolában kapott tudással soha nem érte be. Miközben oktatgatták a „nagyon derék kegyes atyák”, valóságos olvasási düh kerítette hatalmába. Válogatás nélkül falta a keze ügyébe került könyveket. Kétség­telen, nemcsak testi értelemben változtatták meg a korai érettség jegyei, önértékelését éppen az külön­böztette meg a közönséges hiúságtól, hogy szellemi igények szerint is magas mércét parancsolt magára. Akár tudatosan, akár ösztönösen, de tisztába jött ve­le: nem állt mögötte kivételes tekintély sem rangban, sem vagyonban, így hát a kispolgáriasan úri külső­ségek mellé meg kellett szereznie a tudásnak kijáró respektet. Talán túlzottnak vélhetnénk ekkora való­ságérzéket egy kamasztól, de~ tudni kell, hogy Ady Endre soha, rövid nadrágos kisdiák korában sem volt naív, szellemileg pedig a legkevésbé gyermekes. A társasághoz módfelett vonzódó fiú semmiképp nem érhette be az idétlen, felszínes fecsegésekkel. Lénye legmélyéről fakadón, eredendő hajlammal viseltetett a tartalmi értékek iránt. Természetesen, oktalanság lenne bölcseleti magasröptűséget tulajdonítani az al­sós gimnazistának, de életkorához méretezetten meg­szokott erénye lett a nívós társalkodás, ehhez pedig elengedhetetlen volt az olvasottság, lévén azidőben a kisvárosi műveltség szinte kizárólagos forrása az irodalom. (Folytatjuk) Jövő héten a Santiago fölött esik az eső cimű, színes, szinkronizált francia—bolgár filmről írunk I Ady Endre élettörténete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom