Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
1917. október 30. 'ríÉPÚJSÁG 11 Emlékezés Galimbertiné Dénes Valériára SZÁZ esztendővel ezelőtt: 1877. november 2-án született Budapesten a modern magyar festőművészet egyik úttörője: Galimberti Sándor- né Dénes Valéria. Művészeti tanulmányait Budapesten (a kiváló művészpedagógus : szablya-Frischauf Ferenc szabadiskolájában), Nagybányán (Réti István — „A nagybányai művésztelep” című monográfiájának 322. lapján — közvetlen hangon, „Dénes Vali”~ként említi a fiatal festőnőt ___) és Pár izsban végezte. Egyike volt a „Vadak” (a ,,fauve”-ok) vezéregyénisége: Henri Matisse magyar növendékeinek. 1911-ben Dénes Valéria férjhez ment a nála néhány évvel fiatalabb Galimberti Sándor (1883—1915) festőművészhez. A házaspár ettől kezdve erősen rokon stílusban dolgozott. Amiként Georges Braque és Pablo Picasso 1908 körüli munkáit nehéz egymástól megkülönböztetni, úgy Galimbertiné Dénes Valéria és férje képéinek szelleme, formavilága is nagy hasonlóságot mutat. Az első világháborút megelőző mozgósítás Galimberti- éket Párizsban érte. Az Osztrák—Magyar Monarchia állampolgáraira váró internálást sikerült szerencsésen elkerülniük: Belgiumon keresztül a semleges Hollandéiba jutottak, és innen hazatértek Magyarországra. 1915-ben Dénes Valéria Pécsett tüdő- és mellhártya- gyulladásban megbetegedett és néhány nap múlva — harmincnyolc éves korában — meghalt; férje két nappal később Budapesten öngyilkosságot követett el. (Réti István tehát tévedett akkor amikor Nagybánya-könyvében kettős öngyilkosságról írt...) Galimberti Sándor búcsúlevelében ezt állt: „Vali nélkül nem tudok élni. Feleségemmel egy sírba temessetek ...” A házasságból egy gyermek született, Mario, aki utóbb Párizsban élt; ott is halt meg a 60-as évek végén. GALIMBERTINÉ és férje a kubista, konstruktív törekvésű festészet hazai kezdeményezői voltak, — így érthető, hogy Kassák Lajos —'a Ma VI. kiállításaként — úgy mutatta be Galimbertiék hagyatékát, mint amely közvetlen előzménye a Kassák-kör által képviselt művészeti eszményeknék. Kállai Ernő — „Üj magyar piktúra” című könyvében (1925) — a század eleji magyar művészek legjobbjai között tárgyalja Dénes Valériát, aki „a stílusbeli fejlődésnek haladottabb fokán állott”, mint férje. „Korunk vajúdó élete hatalmas hullámokat vetett a művészpár piktúrájában ___ Munkáss águk a modern élet teljes és egyetemes igenlése... Galimbertiék fejlődése nagyszerű reményekkel biztatott, de a korai halál mindkettőjük útjának hirtelenül véget vetett. A FELSZABADULÁS utáni években működött „Európai iskola” művészcsoport — amely avantgarde festőinket és szobrászainkat tömörítetté — magasra értékelte Galimberti Sándor, még inkább azonban G. Dénes Valéria munkásságát. Az 1950 körüli dogmatikus kultúrpolitika éveiben persze róluk sem igen eshetett szó, de az elmúlt esztendőkben jelentős publikációk láttak napvilágot Ga- limbertiről és feleségéről. (Főként Dénes Valéria unokahúgának: Dénes Zsófiának írásaira és Zolnay Lászlónak — a Művészettörténeti Értesítő 1974. évi 4. számában megjelent — „A Galimberti- házaspár művészete” című tanulmányára gondolunk. Galimbertinéről és férjéről azonban mindmáig Uitz Béla írása („Ma”, III. évfolyam 12. szám) tűnik a legszebbnek, a legtalálóbbnak, a legérvényesebbnek: „Galimbertiék művészete a legtisztább enkölcs jegyében folyt le ... A velük egyszerre jött generációból a legszí- vósabban ők verekedtek magukat előre, s a magyar mű- vészetdzsungelen ők világítottak át a legtisztább lámpával. Alkotásaik sorozata magas bizonyítvány tartalmas életük mellett. Első nagybányai képeiktől az utolsó amszterdami kompozíciókig megalkuvás és akamokosko- dás nélküli, logikus fejlődést látunk.... Náluk az izmust nem érzem iskolának, hanem szemléletnek... Az ő pik- túrájuk: élet ___” A SZÜLETÉSI centenárium arra figyelmezteti múzeumaink vezetőit és művészet- történészeinket, hogy elérkezett az ideje G. Dénes Valéria (és Galimberti Sándor) fellelhető képei (nagybányai, franciaországi és hollandiai táj- és városképek, női aktok, csendéletek) összegyűjtésének, kiállításon való bemutatásának és monográfiájuk megírásának... Dévényi Iván Prométheusz - láncokon Ha Pheidiász vagy Michelangelo ismerte volna a krómacélt és a hegesztés technikáját, ma nagyon sok műremekkel gazdagabbak lennénk. A krómacél időtálló, elméletileg évezredek se árthatnak neki, és saválló lévén, a legtöbb szobor fő veszedelmét jelentő kénes légkörnek, a nagyvárosok legveszedelmesebb levegőszeny- nyeződésének sincs hatása rá. Varga Imre Kossuth-dí- jas szobrászművész Szek- szárdra kerülő Prométheusz szobra krómacélból készül. Ennek megfelelően a művész nem vésőt és kalapácsot forgat, hanem pákát. Prométheusz jelenleg láncon függ a művész budai műtermében. Két karja ha- ragvón nyúl a mennyezet felé, az istenektől elorzott tüzet jelképező lángok anyaga egyelőre még a fal mellett pihen, feldolgozásra várva. A szobor így is lenyűgöző, bár itt természetesen egészen más hatást tesz a szemlélőre, mint amilyet Szekszárdon, kinn a szabad téren gyakorol majd. A visz- szatekintő szemek, az arc komorságot és haragot sugároz, de büszkeséget is, hiszen Prométheusznak még az istenekkel szemben is sikerült megmutatnia az ember nagyságát. Odakinn, a megyei pártbizottság és a művelődési központ közötti téren két karja nem a meny- nyezet, hanem a mennybolt felé nyúl majd, és így ez az istenekkel, vagy ha úgy tetszik, a természettel dacoló hatás bizonyára még jobban érvényesül. — A szimbóíumoktól, jelképektől még realista korunkban sem kell félni, — Prométheusz — láncokon mondotta a művész. — Egy másik szobrom, a Kőbányára kerülő „A munkás” a föld mélyéből, a behálózó gyökereken áttörő sarjadást is érzékeltetni akarja. De a Piéta se csak egy felnőtt férfit sirató asszony, hanem maga az anyaság. — Tulajdonképpen mekkora lesz a szobor? — kérdeztük. — Négy méter, de talapzaton. Az eredetileg magasabbra emeltnek tervezett lángokat valamivel alacsonyabbra szállítom, hogy jobb összhangba kerüljenek a környező térrel, ahová még egy további épület, úgy tudom, a szakszervezeti központ is kerül majd. Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész A három tonna acél felhasználásával készült szobor így is „föléje nyúl” a művelődési központ cseppet sem szerencsés katafalk-szerű teA tűzrabló feje tejének és míg a majdani fasor a ház oldafelületének sivárságát tünteti el, a szobor a látvány egyhangúságát töri meg. — Mikorra várható a szobor avatása? — 1978. augusztus 20-ra tűztük ki az időpontot. Addig még sok munka van hátra. Például a talapzatnak és a kompozíció szikláinak szánt erdősmecskei gránit se maradhat Erdősmecskén, a hegyben... A kész szobor méreteit, hatását majd a szekszárdiak fogják érzékelni, megszokni, és úgy véljük, megérteni is. A születés pillanatainak, amikor egy művész tudása, anyagismerete, fizikai ereje birkózik a saját álmaival és a konok anyaggal, mi voltunk szemtanúi. Bizonyíték rá a képek és ez a néhány Egyelőre még lángok nélkül sor írás. Ordas Iván Fotó: Komáromi Zoltán Aki a Sió- csárdát tervezte A SZEKSZÁRDI delta csúcsánál évtizede szokatlan formájú, ám mégis ismerősnek tűnő épület kényszerít a megállásra. A szürke útsza- lag vándorai ritkán kerülik el a folyó és hegy találkozásához épült csárdát. Fő vonzereje bizonyára az utasra váró gasztronómiai élvezetekben rejlik. Nem vonhatjuk ki magunkat azonban építészeti megformáltságának hatása alól sem. A jól sikerült, újszerű vendégfogadó alkotójáról — az avatott szakmabelieket leszámítva, — bizony keveset tudtunk mostanáig. Pedig Maikovecz Imre munkássága, Wright elveit hazai viszonyokra alkalmazó tervezői gyakorlata figyelmet érdemlő. A Mai Magyar Művészet népszerű ikiskönyv-sorozatá- ban a legújabb kötet most Makovecz Imre pályafutását tárja elénk. A szerző — Komjáthy Attila — nehéz feladatot kapott. A nyughatatlan természetű művész életét, alkotásait, elméleti munkásságát hasonlóan szertelen szellemben próbálta feldolgozni. Sikertelenül! A szűk terjedelem megfontoltabb, fegyelmezettebb fogalmazást, szerkesztést igényelt volna. AZ ORGANIKUS építészet hazai úttörője proletárcsaládból származik (sz. 1935). Alapélménye a külváros és a falun töltött gyermekkor. Az egyetemen renitens diák, de jelesen diplomázik, eredeti tervek megvalósításán töri a fejét. Egyéniség sajátos elképzelésekkel. 1959 óta tervez, főként . közösséget szolgáló épületeket (üzletek, szálloda, vendéglő, áruház stb.) A fő vonzalmat — ezt a szerző nem meri kimondani! — az útszéli csárdák jelentik. Ezek tájhoz idomulnak, fából, nádból, kőből — és betonból — épülnek, formailag merészek, gazdagok, szépek. Méltán érezzük, hogy egyek a földdel, a tájjal, amelyből „vétettek”. Üde színfoltok, szinte eleven organizmusok a szabvány vendéglők rengetegében. A Sió Csárda a legsikerültebbek közé tartozik, ez a könyv elemzéséből is kitűnik. Makovecz Imre modern építész, ura hát a vasbetonnak is. Kezdetben kötik az előregyártott szerkezetek (Csornai Áruház). Fokozatosan vált át a szabadabb formaképzésre. Ívelt felületék, kerekedő térformák jelentkeznek épületein (Bodrog Áruház, Kaposvári Könyvtár). A szobrászati hajlam külső alakításban és a belső terek, dekorációk (pl. díszkút) megoldásaiban egyaránt érvényesül. A tervezés mellett oktatással, elméleti kutatásokkal is foglalkozik. Leszűrt tapasztalataiból a könyvecske közöl is kivonatokat. E megállapítások igazságát nem vitatja senki (pl: a föld eleven organizmus stb.), kiszakítva az az eredeti tanulmányból azonban nem sokat mondanak. ÉRTHETŐ HÁT, ha olvasás közben lelkesedésünk — az érdekes tárgy ellenére — lelohadt. A Képzőművészeti Kiadó jelenkori építészetünk fontos mesterét kívánta megismertetni. A rajzok és fotók jól szolgálták e szándékot. De a szöveg írója adósunk maradt. Kihagyott egy lehetőséget, hogy híveket nyerjen a korszerű építészetnek. Nagy kár! Salamon Nándor Borsos Miklós szoborportréja
