Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
10 KÉPÚJSÁG 1977. október 30. ám IRODALOM lg Illyés Gyula A költői nyelvről AZ EMBEREK általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek Sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hall- gatóiinak. * Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás, olyanféle izommozgás, mint annak az arcán, de még tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszine, mondhatnám, a bőre alól nem villog ki alkotójának h omlok - ráncolása, szemszűkítése, de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Ügy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó. Természetes hát, hogy az írónak, ha prózát ír, ha verset — jó ismernie — még jobb ösztönösen tudnia — a stílus mozgási törvényét. Annyira kell tudnia mégpedig, hogy már eszébe se jusson, hogy tudja. Azaz magáévá kell tennie, ösztönébe kell fogadnia. * A MŰVÉSZET minden ágában veszélyes a magakel- letés. Sehol annyira, mint az írásos művészetben. Mert sehol nem olyan első föltétel a személyes hitel, mint ott. Márpedig, hogy hihetünk olyannak, aki riszál? Akinek az a gondja, hogy mit ér el, s nem az, hogy mit hoz. Százszorosán érvényes ez a verssel való tényközlésre. Nincs félreértés nyilván, mit értek versbeli tényen. Nem először idézem ezt a mondást: a költészetnek egy az ellensége: az irodalom. Vagyis a másodlagos érzésátvétel. * A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházta. Élete vége felé mégis akadozik, botlik, dadog. Miért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert — nem ismételhetjük elégszer — a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De mikor a szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, nyilván. Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra is megborzongató példát. Két nagy költőnk is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Az egyikének a címe: Száz sor a testi szenvedésről. Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel csengő olyan sor, amelyekből csak úgy árad a frisseség, a még mutatványra is képes erő. A MÁSIK, — Babits — versének a címe: Beteg klapancia. Ennek a sorai botla- nak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly kezdetlegesen, oly kla- paneiaszerűen. Az elsőben több tán az elszánt szembenézés, a fölény, vagy — annak hősi fitogtatása. A fájdalmat hitelesebben mégis Babitsé fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Illyés Gyula születésnapja *ä llyés Gyulával megtörtént a legnagyobb csoda, ami költővel egyáltalán megtörténhet : szavára fény gyulladt ki, villanyfény — Rácegresen, éppen azon a helyen, amely talán legfontosabb az Illyés-életműben. A vers, mely fényt gyújtott a pusztán, Szabó Lőrinc-mottót visel: Legyen a költő hasznos akarat! — s ez a tizenhat párrím azóta kettős pályát futott be: nemcsak a magyar irodalomnak, hanem Rácegres történetének is szerves része lett, ahol — gondolom — a legtöbb ember úgy idézi sorait, mi - ként fontos történeti kútfőket szokás, egy-egy megállapítására rábólintva, igen, éppen így történt. Akkor már én is elmondom, úgy történt, hogy a rácegresiek, miután hiába instanciáztak a legkülönbözőbb helyeken, végül csak a költői szóban bíztak, a Múzsában — „ha épp nem is ezt a szót használják” — jegyzi meg a vers, míg végül megszületett a döntés: írtak ez ügyben többször is!... „De tán, ha te is írnál valamit, Gyulánk.. .. .De úgy, hogy Szekszárdig följusson a szavunk! A vers — közéleti versnek mondanám a fogalom legtisztább értelmében — itt, ezeknél a soroknál, váratlanul kitágul, s ami addig csak játék volt a gondolattal, ami végtére elég prózai, hisz a villanyt kell bevezettetni, most általános érvényt kap, a feladatvállalás föltétien parancsával. Az ér valamit vers, ha földet ér. Szerencsém úgy hozta, hogy ott lehettem 1962-ben Rácegresen, amikor együtt ünnepelték a hatvanéves Illyés Gyulát és a villanyt, s természetesen a verset is, a fényhozó költeményt, amit maga a költő mondott el. A kis iskolában szorongtunk, aminek egyébként más nevezetessége is volt: Illyés -1946 körül itt fordította Moliére-t, miként erről az Ebéd a kastélyban lapjain megemlékezik. Mondom, szorongtunk a szűk teremben s hogy igazán stílusos legyen az ünnepség, villanyt is gyújtottunk, jóllehet délelőtt volt, napsütéses, őszi délelőtt. S a költő ott állt a zsúfolt iskolateremben, a pusztaiak gyűrűjében, akiknek a legtöbbje — az idősebbjére gondolok — még gyerekkorából ismerte, ott állt, feje fölött a lebegő villanyégővel, s miközben mondta a versét, mindenki arra gondolt, az ő szavára gyulladt ki a fény Rácegresen. Akár jelképnek is tekinthetjük ezt a jelenetet. Aztán bejártuk a pusztát, Illyés pedig a toluló emlékek áradásában mesélt, édesanyjáról, akit körülfogtak a pusztai gyerekek, ő pedig mézet csorgatott kenyerükre, apjáról, a pusztai kovácsról, aki amit csinált, attól „örömöt kapott a világ”, Gyimótiról, a vén első béresről, a pusztai ci- teraszóról, ami mind verssé varázsolódott keze alatt. Ahogy egész Tolna és egész Európa. Babits még arról írt, hogy a szekszárdi dombokról Párizsig, Londonig látott, de ami nála csak sóvárgás volt, a vers szólítása, Illyésnél valóság lett: mappáján Rácegres és Ozora közvetlen Párizs közelében van. Nem volt még írónk, akinek művészetében úgy eggyé vált volna haza és nagyvilág, a puszta és Európa. Amikor együtt lehettem vele, szavai nyomán ezt a titkot kerestem mindig, ahogyan rátalált Európában a magyarságra, s az itteni gondokat is mindig a tágabb haza, Európa mércéjével mérte. Irodalmunkat gyakran éri a vád, hogy „lefordíthatatlan”, az idegen számára alig megközelíthető világ. Nehéz lenne megmondani, hogy mennyi ebben a babona, a meg nem értés. Az viszont biztos, hogy Illyés az első, aki valóban 1 áttörte ezeket a nehezen nyíló kapukat, s néhány éve Cushing úr, angol fordítója, lelkesen mesélte nekem, hogy a Puszták népét milyen elismerés fogadta Angliában. S ami fontos, nem az egzotikum hatott, a rendkívüliség, hanem irodalmi, pontosabban világ- irodalmi értéke. Mi a titka? A valóság tisztelete, a hűség a földhöz, az emberekhez, még a verseiben is, ahol a képzelet legtöbb joggal uralkodhatna. A boulevard Bourdon vagy a tanyai udvar ahova „jó volt nagyszombat délután belépni”, egy firenzei kert vagy egy gyerekkori havazás emléke egyformán pontos megfogalmazást kap verseiben, s bármit idéz fel, rögtön el tudunk igazodni világában. Ez a lírai hitel legjellemzőbb tulajdonsága, s aki a valóságból és csak a valóságból indul ki, tudja felelősségét is. Mindez érvényes prózájára is. Nem is a Puszták népére gondolok, ami természeténél fogva is valóságleírás, lírával átszőtt látlelet a puszta életéről, hanem útirajzaira, vagy az Ebéd a kastélyban érzékletes leírására, ami úgy gondolom, a legszebb magyar könyv. Azon az emlékezetes rácegresi születésnapon ennek a könyvnek részleteit is számba vettük, s magam is tanúsíthatom, hogy a könyv egyes helyszínei pontosan olyan távolságra vannak egymástól, ahogyan leírta. még egy emlék, ez ÜP már szekszárdi. Vala- 0 hol a hegyoldalban *- • egy borházban iszogattunk, ott volt Féja Géza is. Fáradt, kedvetlen este volt, nehezen indult a beszélgetés, csak Féja jókedve oldotta fel az esti árnyakat. Azt mondta, ért a tenyérjósláshoz, s mindenkinek hosszasan vizsgálta a kezét. Illyését is, majd egyszerre felkiáltott: — Hosszú életű leszel! Gyulám legalább száz évig élesz! Most, a születésnapján ez a régi jelenet jutott eszembe. Kívánhatnék- e mást, valamennyiünk nevében? Csányi László Illyés Gyula köszöntése Illyés Gyula 75. születésnapja alkalmából nagyszabású ünnepséget rendeznek a Babits Mihály Művelődési Központban. A szűkebb haza köszönti Illyés Gyulát ezen az esten, amelynek ezt a címet adták: Hatalmas, nagy korszakban éltem. Az ünnepi est november 2-án, a születésnapon lesz, 7 órai kezdettel. Bevezetőt Czine Mihály mond, az est keretében fellép Béres Ferenc, Horváth Ferenc, Jancsó Adrienn, Kohut Magda, Sélley Zoltán, Sinkovits Imre és Szelecsényi Norbert. Hősökről beszélek... Szőnyi István illusztrációja Illyés Gyula költeményéhez A patrióta és humanista Hetvenötödik születésnapján az egész ország, az egész nemzet ünnepli korunk legnagyobb magyar íróját. Nincs még egy nagy magyar költő, aki életéből annyi időt töltött volna Tolna megye területén és aki életéből oly sokat írt volna Tolna megye földjéről és inépéről. Valóban nehezen lehetne olyan községet találni, amelyről ne írt volna, és itt nemcsak a Puszták népére, a Petőfire, a Kora tavaszra gondolok, hanem tömérdek versére, több hőskölteményére és útirajzára. Kötetekre rúg szülőföldjéről és tágabb hazájáról írt műveinek meny- nyisége. ösélményeihez, gyerek- és ifjúkorához mindvégig hű maradt. Nemcsak a magyar, hanem a világirodalomba emelte be Tolna megye tájait és embereit. Ezen túl azonban a huszadik század első háromnegyed részének földrengéses magyar történelmét értelmezte kortársainak, és pedig mind a hazaiaknak, mint a külföldieknek, történetírókénál hatásosabban és érvényesebben. A magyarság létkérdéseit Zrínyi, Széchenyi, Kossuth és Ady felelősségteljes történetfilozófiája mellé állítható, azokat beteljesítő eszmerendszerben fogalmazta meg. A harmincas-negyvenes években, mint annyi nagy magyart, őt is meg-megkísértet- te a nemzethalál rémképe. A fölszabadulás óta azonban egyre emelkedő öntudattal és egyre erősödő bizalommal és optimizmussal buzdít életre és munkára. Illyés nemcsak a mai Magyarország nagy prófétája, de a földkerekségen szétszórva élő magyar nemzettöredékek egységének nagy hirdetője is. Az itthoni és a külföldi magyar irodalom összetartozására az ötágú síp szép és kifejező fogalmát alkotta meg. De többször jelen voltam, amikor idelátogató híres külföldieknek azt magyarázta, hogy minden harmadik magyar külföldön él és így a magyarság létszáma 15 millió. Illyés „nacionalizmusa” tehát lokálpatriotizmusból kinőtt patriotizmus. Haza és emberiség azonban nála korrelativ fogalmak. Ő más népnek is mindazt kívánja és követeli, amit a magyarságnak; de természetesen fordítva is. Élénken reagál a kisnépek függetlenségi és szabadság- mozgalmaira és állandó figyelemmel kíséri az elnyomott nemzetiségek önállósulási törekvéseit. A francia és orosz forradalom emberi jogokat hirdető gondolatrendszerén méri le a magyarság tizenkilencedik és huszadik századi történelmének fordulatait. Illyés nemcsak elmélkedő, gondolkodó író, ő a tett embere is, ha arra kerül a sor, ha arra van szükség. A két háború között a nemzetközi munkásmozgalom életét kockára tevő fiatal forradalmára. A földreform előkészítésében és megvalósításában éppúgy vezető szerepet játszott, miint a székelyek letelepítésében a Dunántúlon, éppen Tolna megyében. A szomszéd népekkel való igazi barátság ápolásában éppolyan fontos szerepe van, mint a nemzetközi kulturális csere különböző mozgalmaiban. A magyar irodalomban politikus-költő elődei, Petőfi és Ady rövid, bár termékeny életét korban és mennyiségben messze fölülmúlta. A teljes erejében alkotó hetvenöt éves Illyés Gyulának jó egésizséget és gazdag munkásságot kívánunk! Gál István ILLYÉS GYULA: Szekszárd felé Kis vonat megy nagy domboldalon; terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajta, lei nem rost sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén. Néz ki, bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyolgat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye, gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép: az ura; térdén köteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte ízét ajkain. Kéklő szöllők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot. Lebeg az lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj. Úgy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát. Megy szülőmegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondolat. így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is. Néz, néz a kis asszony gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket. Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelíd nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövöm. Visz tovább egy népet: eltakart csempészáruképp hoz egy magyart. Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gondolta, hogy abban él, aki, őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék. örvény fölött Árpád örökét. Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg emleget! Gondom, hitem, eszmém talaja, öröklétem vagy te, kis anya. Néznem is jó téged, — megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást!
