Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
1977. október 23. ^PÚJSÁG 3 A tomerőmű-ópítkezés Tagfelvétel a pártszervezetekben A PAKSI atomerőmű- építkezés pártvezetősége 1976. szeptemberében elemezte a párttagság arányát, létszámát, megoszlását az alapszervezetek között. A kép kedvezőtlen volt, az építkezésen dolgozóknak mindössze 5,5 százaléka volt párttag. Megállapította a vezetőség, hogy a pártmunka színvonalának emeléséhez többek közt szükség van a számszerű erősítésre is, hiszen csak erős, ütőképes pártszervek, -szervezetek képesek a munkák irónyításáca-ellenőrzésére, bírálni a hibákat, nevelni, agitálni. Elemezték az okokat is. Az építkezés dolgozóinak nagy része faluról, a mezőgazdaságból jött és általában azok, akik mozgalmi tevékenységet folytatnak, politikailag aktívak, nem hagyták el otthoni munkahelyüket. Az idetelepülő vállalatok dolgozóinak is kezdetben csak kis töredéke volt szakmunkás. A vezetőség már kezdettől fogva célul tűzte ki, hogy az arra alkalmas dolgozókat — elsősorban fizikai munkásokat, fiatalokat — párttaggá nevelik, alkalmassá arra, hogy velük erősítsék a párt 'sorait. MOST — legutóbbi ülésén — a pártvezetőség számba vette, milyen haladás történt egy esztendő alatt. A kép már sokkal kedvezőbb. Az arány 7,8 százalékra emelkedett. A növekedés zömmel abból származik, hogy az itt dolgozó vállalatok — áthelyezéssel — párttagokkal is megerősítették itteni részilegeiket, de tizenöt új tagot már itt vettek fel. Ez utóbbi adat — ha országos, megyei, vagy bármely alapszervezettel hasonlítjuk ösz- sze — igen kedvező, hiszen azt jelenti, hogy az új tagok felvételének aránya — a taglétszámhoz viszonyítva — tíz százalék körül mozog. Pedig érvényesült az az — egy évvel ezelőtt is hangsúlyozott — alapelv, hogy nem mindenáron felvenni új tagokat, hanem fokozott figyelmet fordítani azokra a dolgozókra, akiknek politikai, emberi magatartása olyan, hogy a pártban a helyük. Zömmel fizikai dolgozókat vettek fel, így összességében emelkedett az építkezés pártszervezeteiben a munkások aránya. A vezetőségi ülés az egyik alapszervezetet marasztalta el, ahol az új tagoknak csak 70 százaléka fizikai dolgozó. Természetesen más mércét alkalmaznak az olyan alapszervezeteknél, ahol a vállalat, részleg dolgozóinak zöme műszákiákból és admi- raisztratívókból áll, mint például a Paksi Atomerőmű Vállalatnál. HATÁROZATOT hozott a vezetőség, hogy tervszerűbbé kell termi a tagfelvételt. Nagy figyelmet kell fordítani a KISZ fiatalok közt végzendő munkára. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy sokkal aktívabbak a többinél azók az új párttagok, akiket a KISZ-ajánlással vettek fel. Jó iskola a KISZ az atomerőmű-építkezésen is. Emelni kell a követelményeket, ám differenciáltain alkalknazni. Továbbra is törekedni a fizikai dolgozók arányának javítására, de kerüljenek be a pártba a legjobb, legaktívabb műszaki és adminisztratív dolgozók is. Segítségadás - több zöldség A belecskai Szabadság Tsz- ben a vártnál nagyobb gondot okozott a 44 hektáron termett paprika és paradicsom betakarítása. Saját munkaerővel semmiképpen sem sikerült volna a korai fagy beállta előtt a betakarítás. A termelőszövetkezet a környező iskolákhoz, üzemekhez fordult munkaerőgondjának csökkentéséért. A segítség nem maradt el. A zöldségbetakarítási munkákban részt vettek a pincehelyi gáztöltő üzemegység szocialista brigádjai, a gyön- ki gimnázium, valamint a gyönki és a pincehelyi általános iskola tanulói. A pincehelyi tanulók 943 mázsa paprikát — a betakarított termés 40 százalékát szedték le, helyezték ládákba. A termelőszövetkezet köszöni a betakarításban segítőknek, dolgozóknak és vezetőiknek azt az összefogást, amellyel lehetővé tették, hogy a tsz zöldségterméséből a korábbi évek átlagánál több kerülhet a fogyasztók asztalára. Tulok Lajos tsz-elnök A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére a Láng Gépgyár angyalföldi Turbina gyáregységében a szocialista brigádok felajánlották, hogy két turbinát határidő előtt leszállítanak (Képtávírónkon érkezett) Nem bántam meg semmit Kajsza József né Bátaszékről A világhírű francia sanzonénekesnő, a méltán kedvelt Edith Piai vélekedett így, végigtekintve az életén: nem bántam meg semmit. A báta- széki igazgatóhelyettes-nő, nyolc óvoda vezetője, Kajsza Józseíné hasonlóan fogalmaz. Ez a mondat meggyőző erővel csak az olyan emberek szájából hangzik el, akik erős kézzel irányítják sorsuk alakulásit; lépéseiket; tetteiket a jó szándék, a tökéletesebbre való törekvés kormányozza. Nem csodalények — egyszerű emberek. Kajszáné sem érti, miért érdemes az ő életútja megírásra, hiszen nem vitt véghez semmi különöset. Talán csak az indulás üt el egy kissé a megszokottól. Fiatalon került át a Somogy megyei Csurgóról Bá- taszékre; az érettségit követően férjhez ment, és tizenhárom esztendeig háziasz- szonykodott. 1960-ban képesítés nélkül kezdett helyettesíteni az egyik óvodában, aztán nekilátott a tanulásnak. Felsőfokú óvónői oklevelét 33 évesen, 1963-ban vette át Kecskeméten. — Mi késztette arra, hogy kilépjen a csak háziasszonyok sorából? — Semmiképpen sem akartam lazábbra fűzni a köteléket önmagam és a családom között, ma is hiszem és vallom, hogy család és munka, otthoni teendők és a hivatás remekül megférnek egymással. Annak idején felfedeztem magamban egy olyan fajta nyugtalanságot, amely arra ösztökélt, hogy minél többet igyekezzek kihozni abból, ami esetleg bennem rejlik. Nem mondom, hogy túl könnyen ment a tanulás, de feltétlenül megérte, mert nagyon-nagyon szeretem, amit csinálok. Nyolc óvoda tartozik hozzám, négy báta- széki, a másik fele társközségekben: várdombi, alsónyéki, pörbölyi és alsónánai. Huszonnyolc óvónő foglalkozik 455 gyerekünkkel! Sajnos, egy részük képesítés nélküli, de néhányan éppen most képezik magukat. Annak viszont igazán örülök, hogy a Most is tanulok hellyel nincs problémánk, valamennyi óvodás korút felveszünk. — Ügy tudom, aktív közéleti tevékenységet is folytat... — Igen, tagja vagyok a községi tanácsnak, a takarékszövetkezeti igazgatóságnak, elnöke a Hazafias Népfront nőbizottságának, oktatási felelőse a szakmaközi bizottságnak, na és még népi ellenőr is. — Nem fárasztó ennyiféle tisztséget betölteni? — Ezek egyrészt összefonódnak, másrészt van egy kitűnő helyettesem. — Helyettese? — A férjemre gondoltam. Nagyszerű ember. Nyitott szemmel jár a világban, kritikusom és segítőm egy személyben. Nélküle és a munkatársaim nélkül aligha tarthatnék ott, ahol pillanatnyilag tartok. — A férjek egy része még ma sem örvend túlzottan, ha a feleség nemcsak a főzőkanalat forgatja. Főleg az idősebb korosztálynál jelent ez gondot. — Valóban. Ügy látszik, én szerencsésnek mondhatom magam. — Elégedett? — Az vagyok. Felneveltem a két fiamat, már három kis unokám is van. Az egyik menyem szintén óvónő, de gyermekgondozási segélyre ment. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azért érzem az elégedettséget, mert folyton elégedetlenkedem. Ha mindennel elégedett volnék, akkor megállnák, és nem lenne értelme az életemnek. — Akkor tehát boldog? — Biztosan. Mindig azt próbálom megkeresni, ami örömöt ad, nem azt nézem, mi az, ami miatt megsértődhetnék. A Látóhatár legutóbbi száma hever az asztalán. — Sokat olvasok. Humán a beállítottságom, vonzódom az irodalomhoz, a művészetekhez. Nemrégiben Sütő András egyik könyve ragadott meg. — Most is tanul még? — Persze. Kétéves, köz- művelődési szekcióra járok be Szekszárdra. — Mit tart a legfontosabbnak a nevelésben? — Az érzelmeket. Gyakran hangsúlyozom a szülők előtt, hogy hiába vásárolnak meg mindent a gyereknek, ha közben elveszítik a bizalmát. Nem haragszik, én is szeretnék kérdezni valamit. — Tessék csak egész nyugodtan! — Én egy vagyok a sok közül. Miért éppen rólam írnak? Miért? A kérdés eldöntését az olvasóra bízom. Könnyítésül csak annyit, hogy Kajszáné — többek között — a „Kiváló óvónő” cím birtokosa is — noha ezt egyetlen szóval sem említi. Tény, hogy a Kajsza Jó- zsefnéhez hasonló asszonyok sokan vannak. Holnap és holnapután még többen lesznek Kovács Mária Fotó: Komáromi így láttam a Szovjetuniót Az első barátságvonattal Sok dokumentumot őriz SchererSándor, a szekszárdi 3. számú Babits Mihály Általános Iskola igazgatója. Közvetlenül a felszabadulás után kapcsolódott be a munkásmozgalomba és azóta is mindig ott volt, ahol egy kommunistának lennie kellett. A dokumentumok egyik legbecsesebbje egy kis színes kártya, rajta a Kreml tornya és vörös zászlók. A „Propusz No. 3112.” belépőjegy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 42. évfordulóján, 1959. november 7-én rendezett ünnepi felvonulásra, a GUM- áruház felőli dísztribünre, a Vörös-téren. Az első Tolna megyei barátságvonat utasai ekkor Moszkvában voltak, Sdherer elv társ — kilenced- magával — az ünnepi felvonulást a dísztribünről nézte Végig. — Hogyan kezdődött? — Az ellenforradalom leverése után engem választottak meg a Magyar—'Szovjet Baráti Társaság megyei titkárává. Talán mondanom se kell, hogy nem ekkor kezdődött tevékenységem a magyar és a szovjet nép közti barátság erősítésén, de ékkor főfeladatként kaptam ezt. Sokat gondolkodtunk, miként lehetne eredményesebb a munkánk és így érlelődött meg a terv: elvinni minél több emlbert a Szovjetunióba. Mert addig csak itthon rendeztünk baráti találkozókat, térj észté ttülk a szovjet könyveket, folyóiratokat, szerveztük a szovjet filmek látogatását. De tudtuk, hogy a legmélyebb, legmaradandóbb és leghitelesebb benyomásokat az emberek azzal szerzik, ha utaznák, látnak, hallanak. Csak így érzékelik kézzelfoghatóan, milyen is a szovjet valóság. Medt addig bizony kevés emlbennék volt közvetlen tapasztalata. Voltak első világ- háborús hadifoglyok, voltak, akik a második világháborúban vettek részt. Az előbbiek a cári világot látták, az utóbbiak a felperzselt földet. Egyik fajta tapasztalat sem mértékadó, nem lehetett reális. Akik pedig a felszabadulás óta jártak ott, nagyon kevesen voltak. Hiszen ilyen csoportos utazás — különvonat — nemigen volt, a megyéből egváltalán nem indult. Célunk az volt, hogy elvinni az embereket, minél többet a hatalmas szovjetországba, a Városokba, a gyárakba, a kolhozokba, a szovjet emberek otthonába. — Megkezdték a szervezést... — Igen. És a várakozást jóval felülmúlta az eredmény. A pártszervezetek, az MSZBT-szervezetek, aktivisták sokat segítettek. Kiderült, hogy tömeges az igény. Munkásók, parasztok, értelmiségiék tömegei voltak kíváncsiak, milyen a Szovjetunió, hogyan élnék a szovjet emberek. Az IBUSZ-szal sikerült elrendezni az utazás adminisztratív, technikai részét és november elején útra keltünk, Gsop, Lvov, Kijev, Moszkva felé. Több mint háromszázan. Engem bíztak meg a csoport vezetésével. — Milyen volt az út? — Gsop-on féllobogózott vasútállomás és a Kárpátukrajnai Szovjet—Magyar Baráti Társaság delegációja várt bennünket. Elnökük magyar nyelven köszöntötte különvonatunk utasait, a zenekar indulókat játszott. Elhalmoztak bennünket virággal. Amerre csak mentünk, szinte minden vasútállomás zászlódíszben fogadott bennünket. Kijeviben nagygyűlést rendeztek tiszteletünkre. Hasonló meleg fogadtatásban volt részünk a szovjet fővárosban is. — Bizonyára sok szép emléket őriz erről az útról... — Erről is, meg a többiről, ezután következőkről is. Mert ezután még három alkalommal vezettem a megyéből a barátságvonatot, egyszer pedi? egy téesz-delegá- ció vezetésével bíztak meg. Órákig beszélhetnék, milyenek voltak az első napók, de hadd szóljak csak néhány, emlékezetes benyomásról. Valamennyiünket mélyen meghatott az a szívélyesség, barátság, amivel fogadtak, elhalmoztak bennünket. És itt nemcsak a „hivatalos” programokra gondolok. A moszkvai utcán sétálva, a járőkelők meghallották, hogy magyarul beszélgetünk. Szinte „leszólítottak” bennünket, invitáltak a lakásukba, ha közel volt, gyalog, ha távolabb, taxival. És percek alatt kitárulkoztak. Előkerülték a családi képek: A gyerekem Leningrádban jár egyetemre... a lányom az Uraiban dolgozik, a fiam a sarkvidéken van... Együtt harcoltam a polgárháborúban magyar internacionalistákkal. Vakmerőek, hősök, nagyszerű katonák, igaz emberek voltaik. Azért is szeretünk benneteket magyarokat, mert ti voltatok az elsők, akik tizenkilencben követte- ték bennünket... Valamennyiőnket meglepte az a monumentalitás, amit láttunk, tapasztaltunk. A hatalmas építkezések, a múzeumok, képtárak. Hopv milyen nagy becsben tartja múltjának értékeit a szovjet nép. Jártunk üzemekben, mint például a moszkvai óra- gyárban. Ahol nagy szériában készülnek azok az óráik, amelyeket sokan viseltek a csoportunkban. Aztán a metró. Úgy viselkedtünk, mint a gyerekek. Nálunk még nem volt meg a metró, ott lementünk, órákat töltöttünk a föld alatt, ide-oda utazgatva és természetesen el is tévedtünk. Ilyenkor az utasok szinte kézről kézre adtak bennünket, hogy visszajussunk a szállodánkba. Megnéztük a népgazdasági kiállítást, megcsodáltuk az első szputnyikot, pontosabban, annak mását. — Az első barátságvonatot követte a többi... — Igen. Amikor az elsőt szerveztük, még nem gondoltuk, hogy rendszeressé válik. De mire megjöttünk, már tudtuk, hogy minden évben kell majd szervezni-indítani. Olyan nagy volt az érdeklődés, olyan sokan voltak kíváncsiak a Szovjetunióra, a szovjet nép életére. Úgy tudom, most szerveződik a tizenhatodik. Csak egy-két év maradt ki. Talán kicsit túlzás, hogy a mi barátságvonatunk 1959-ben, az első volt. Akkor a fővárosból már indítottak különvonatot, egy-két vidéki megyéből is. Az elsők között voltunk. És hogy az elképzelésünk bevált, kezdeményezésünk eredményes volt, mutatja az évről évre megnyilvánuló, egyre nagyobb érdeklődés. J. J. Két turbina határidő előtt
