Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
10 “WiÉPÚJSÁG 1977. október 16. IRODALOM BAYER BÉLA: rr Őszi vers Holt levél, libben a fáról szitáló ködtől hízik a rög. versem bár nyarat dalolna a parkra elmúlás költözött. Ólompalástú ~ istenek fáznak, vacog a megvérzett bokor hordóiban bugyog dörömböl leforr a bor. Érett körte hull a földre elmállik néhány rögön, mámoros buckák hajolnak össze szerelmükön. A nyár, — mint csorbult pohár cserepeire hull. Alkonyul, ingujját összevonva belep az est. Perez János szobrai Sötétkék felhők alatt Nemes György: Két fekete madár UiS::- ilyen furcsa ennek a M templomnak a tornya: tulajdonképpen nem is k- ■ torony. A gúla égbe törő négy éle találkozik fönn, de hiányoznak az oldalfalak, így jól látszik: nem lóg bent, harang. De akkor miért hall mégis harangszót? Nem is S7,ólt Teriéknek, hogy eljön sétálni; úgyse veszik észre napközben: otthon van-e vagy sem. Csak vacsorakor keresik, ha nem találják. Éjszaka a legjobb: a veranda télen jól fűthető, nyáron szellős. Elhozta a dunnáját meg a vánkosait hazulról, ezeket engedélyezte Gyuszi, a bútorokat kidobta. De ha lefekszik, úgy érzi, újra Ká- rolyréten van, a régi házban, s nem itt, a Rózsadombon, ahová tavaly költözött, miután Gyuszi rábeszélésére eladta a házat. — „Mit csinálna ott mama, egyedül? Nálunk remekül meglesz. Teri meg a két gyerek majd ajnározza.” — Nincs is semmi baj, nem is tudja, milyen is Teri, milyen Gézuka meg Virág. Nem érti, mit mondanak, mert napról napra rosz- szabbul hall. Fölfedezte ezt a padot a 11-es busz megállójában. Olyan ez, mint régen, mikor vasárnap kiült a ház előtti kisipadra. Innen látni azt a furcsa templomot azzal a furcsa tornyával. Gyuszi meg íeri egész nap nincs otthon, a két gyerek iskolában vagy napköziben. Fölveszi fekete ruháját, csatos fekete lakk- oipőjét, megköti fején a fekete selyemkendőt, s idesétál lentről, a Bimbó útról. Itt, a megállóban rengeteg ember száll le meg föl. Főként négy óra után nagy a forgalom. Kár, hogy nem hallja a beszédüket, de nézni is érdekes őket. Milyen figurák, teremtöm! A minap jött két nadrágos fiatalember. Csak mikor mellé ültek, vette észre, hogy egyikük lány. — „Szabad, néni?” — kérdezte a fiú. — „Tehát maga is hallja a harangszót, fiam” — felelte. — „Te, ez süket vagy süsü.” — „Hagyjad, Bu-ndi, ne cukkold az öreglányt” — mondta a lány. A fiú ordítani kezdett: — „A néni süket?” — „Igen, fiam. Azt hiszem, süket vagyok.” — „Akkor mért nem megy Rákoskeresztúrra?” — „Milyen túróról beszélsz?” — A két fiatal nevetni kezdett.' — „Ott rengeteg hely van a süketeknek meg a vén spinéknek, hallja, nyanya? Üresek a kripták.” — „Örülök, hogy te is hallod a . harangszót, fiam” — felelte. — „Úgy látom, az öreg múmiát jégre kell tenni” — mondta a fiú, s ölébe ültette a lányt. — „Ha zavarja a nénit a smá- rolás, fordítsa el a fejét vagy totyogjon be a templomba” — s nekilátott a lánynak. Jönnek fiatal mamák kisgyerekükkel. Milyen takarosak itt a gyerekek. S mit összefecsegnek! Látja a szájuk mozgásáról, ha nem is érti őket. Jön bottal egy férmindent, amit ezután mondott, nem is nagyon hangosan, de tagolva. — „Károly- rétről, már több mint esztendeje.” — „Én Színvárról jöttem. Már három éve. A lányomnál lakom. Jó lány.” — „Család van? Unoka?” — „Van. Péterke. Hatéves. Jó gyerek.” — „S ki az ura a lányának? Úgy értem, mit csinál?” — „A vöm? Derék ember. Mérnök.” — „Az én fiam henteseket irányít. Igazgató. Az a sok pesti húsüzlet majd mind őhozzá tartozik. Autóval jár. A károlyiét! házból vette.” — „Az én vömnek is van autója. Mikor otthagytam Színvárt, mindent pénzzé tettem. A pénzt odaadtam a lányomnak. Azóta sem kérdeztem, mit tettek a pénzzel. Náluk lakom. Van kosztom, kvártélyom. Mi kell más egy ilyen öregasszonynak?” — „Hány éves, lelkem?” — „Hetvenegy.” — „Jól gondoltam. Én hetvennégy vagyok.” — „Hogy szólíthatom ?” — „Borsos Józsefné a nevem, Párád! Zsófia. Sokáig Borsos néninek szólítottak, de inkább mindenki Zsófi néninek hív, meg van, akii Zsófinak. A lányom anyukának, a vöm is úgy, Péterke nagyinak.” — „Én Róza vagyok, özvegy Kovács Abnisné, Kosztecz Rozália. Engem a fiamék mamának hívnak, az unokáim nagymamának. Szólítson, lelkem, Rózának. Az jó lesz.” — „Jó, nagyon jó. A lányomék nem tudják, hogy eljöttem hazulról.” — „'Nem szabad eljönni?” — „Szabadni szabad, de nem örülnek, ha elkószálok. Féltenek. Ma este vendégek jönnek. Legalább négy házaspár. A villamossági vállalattól, ahol a vöm dolgozik. S az én Marikám azt szereti, ha ilyenkor otthon vagyok. De én nem örülök a vendégeknek. Hangosak, ricsajoznak. Aludni se lehet tőlük, ha sokáig maradnak.” — „Hol alszik, lelkem?” — „Van egy kis szobám a konyha mellett. Takaros szoba. Ablaka nincs. De ha a konyha felé nyitva hagyom az ajtót, a konyha- ablakon bejön az a jó" dombi levegő.” — „És amikor vendégség van? Akkor nem tudja kinyitni a konyhaajtót, Zsófiikéin?” — „Akkor nem. De legkésőbb kettőkor mindegyik vendég elmegy.” — „Az én fiamhoz nem járnak vendégek.” — „Hogy-hogy nem járnak?” — „Mert a fiam tizennégy hónapot ült, és akkor otthagyták a barátok. Nem is otthagyták. Gyuszi mondta, hogy nem barát az olyan, aki a bajban elfordul az emberfiától.” — „És mért ült a fia, Rózám? Csak nem követett el valami nagy bűnt?” — „Az én Gyuszim nem olyan. Aki fiússal dolgozik, annak mindig a körmére lehet koppintani. És az én Gyuszimnak sok ellensége volt. Irigyelték a Bimbó úti szép lakást. Alig várták, hogy belekössenek. Megvádolták, leültették. De kiderült, hogy szereti, ha a konyhában lá- batlankodom.” — „Ezt én sü-' töttem. Ez is volt tegnap a vendégeknek. Ma is jönnek vendégek. De csak egy házaspár. A vöm főnöke. Nagyon ki kell tennünk magunkért. Nem maradhatok sokáig, mert Marikám ragaszkodik hozzá, hogy én is kiöltözzem, s ott legyek a vendégekkel.” — „Jó magának, Zsófi, lelkem.” — „Igen, azt hiszem, nekem jó. Mért, magának nem jó, Rózám?” — „Nekem is jó, mert szeret a fiam, a menyem, a két unokám. Csak nem tudok velük beszélgetni, úgy mint magával, Zsófii. Ez az én szívem nagy bánata, semmi más.” — És Róza néni pityeregni kezdett. Mire Zsófii is rákezdte a sírást. Ültek sokáig, szipogva — két gubbasztó fekete madár. Aztán lassan megnyugodtak, s már csak csöndben merengtek. — „Megkondult a harang” — szólalt meg végre Zsófii néni. — „Igen, hallom. Már egy órája hallom.” —t „Pedig csak most szólalt meg, elhiheti, Rózám.” — „Én mindig hallom, amikor csak akarom.” — „Akkor belül hallja, Róza, lelkem, ugye?” — „Igen, belül hallom. És amikor csak akarom.” — „Akkor mégiscsak jó magának is.” — „Igen, azt hiszem, nekem is jó. Ha süket vagyok is, de akkor hallgatok harangszót, amikor csak akarok.” — „Nekem is jó, hogy ilyen barátném lett öreg- ' koromra, mint maga, Róza.” — „És jó az én fiam. De nemcsak Gyuszi jó, jó az én Terikéin, meg jó Gézuka és Virág.” — ,^Akárcsak az én Marikám meg Bandi, a vöm, aki olyan szép ember, és Péterke, aki nagyon jó gyerek. Csak a lábam ne fájna. Ha hazamegyek, rögtön lefekszem, s borogatást rakok rá.” — „Én meg elmondom az én Gyuszimnak: milyen jó leveles tésztát ettem, s ha akarja, újra sütök neki leveles tésztát, amit úgy szeretett gyerekkorában.” Még üldögéltek egy kicsikét, görbe ujjú, bütykös kezük az ölükben nyugodott. Néztek előre. Róza néni az égszínkék szemével, melyen már egy csöppnyi szürkehályog segítette, hogy a külső világ, melynek hangjai is alig jutottak el hozzá, alakjaival, színeivel is csak elmosódottan jelenkezzék. Így lehet igazán belülről is hallani a harangszót. És előre nézett Zsófi néni is, szép barna szemével, amely kissé megnyúlt orra mellől még élesen figyelte á világot, nézett, és arra gondolt: ha le tud majd pihenni az ágyán, s bebugyolálhatja a lábát, teljesen mindegy mikor nyithatja ki a konyhaaUlakot, hogy bejöjjön a csodálatos dombi levegő, amely, mitagádás, jobb és élesebb, mint amilyen Színváron volt Előbb Zsófi néni ment el, mert ő egy kicsit messzebb lakott, meg a lába miatt lassabban is járt, s megígérte Marikának, hogy hétkor otthon lesz. Szeretett volna Sarkadi Péter illusztrációja csöndben besurranni a kis szobába, de keresztül kellett mennie a konyhán. Marika már ott sürgőit-forgott: készült az esti vendégfogadásra. — „Jó, hogy végre megjött, anyuka. Hol a fenébe tud ennyit csavarogni vénasszony létére? Na, gyorsan, segítsen, de előbb mosson kezet. Aztán majd fölveszi a színes kötényét, ha nem is szereti, és maga fogja felszolgálni az ételeket. Mercz elvtárs nagyon fontos személy, tőle függ Bandi további pályája. De mit magyarázzam ezt anyukának? Mossa meg a salátát, gyorsan, hét óra múlt, lehet, hogy már nyolckor itt vannak, s én még nem is szedtem rendbe magam. És ha itt vannak, feltétlenül dobja le ezt az ócska csukát a lábáról. Kertésznének itt maradt egy félcipője a múltkor, azt vegye fel.” óza néni nem nagyon H í sietett hazamenni. Már í szürkült, mire a Bim- úiiLid bó úti villabérházhoz ért. A házfelügyelőéknél nyitva volt az ajtó, de nem vették észre, mikor lábujjhegyen besurrant a kertbe. Körülnézett, aztán ott, ahol a bokrok mögött egész kis sűrű rengeteg van, elbújt a fák között. Leült a fűre, szoknyáját elterítette maga körül, fejéről lebontotta a kendőt. A földnek így közelről nagyon jó szaga volt. Lassan sötétedett. s idelátszott a bokrok mögül a lakásuk. Gyuszi nagyban hadonászott a kezével. Nyilván valamit kiabált, erősen kiabálhatott, mert még ő is hallotta a hangokat, ha nem is értette a szöveget. Valószínűleg a gyerekeket egrecírozza. Róza néni elfordította a fejét: mintha így látná azt a furcsa templomtornyot, s jobban hallaná a harangszót. Ábrisért szólt ilyen szépen a harang. Nagyon késő lehetett, talán kilenc óra is, mikor Gézuka meg Virág végigszáguldott a kerten, bekiáltottak minden bokor mögé: — „Nagymama, hol vagy? Gyere elő. Már megint elbújtál. Apu nagyon zabos.” Róza néni csöndben lapult, de a két gyerek hamarosan fölfedezte, hol rejtőzik, s diadalmasan vitték be a házba, mint minden este. fi, furcsa, hosszú testű, alacsony, barna kutyájával. Ez is leül mellé megpihenni: nyilván, mert rossz a lába. A férfi beszélgetni szeretne, de nem áll szóba idegen férfival. Egy öregasszony is tartsa magát. Elfordul, és a ha- nangszóra fülel. De egy nap fekete ruhás asszony jött errefelé. Mindjárt egymásra nézték. Az érkező leült mellé. Sokáig csak nézegették egymást, szó nélkül. Fekete ruhája van az asszonynak, magas szárú, fűzős, fekete cipője, kicsit ezüsttel tank állt fejkendője. Ezt nem érti. Ha fiatalabbnak látszik is mint ő, megvan ez is hetvenkettő: mér nem visel tiszta fekete kendőt? „Ugye, nem pesti?” — szólalt meg a jövevény. — „Tehát maga is hallja a harang- szót” — válaszolta. Az újonnan érkezett furcsán nézett rá. — „Mi van a harangszóval?” — „Beszéljen, lelkem, hangosabban. Vagy hajoljon közöl a fülemhez. Sajnos, rossz a hallásom.” — „Honnan került ide, azt kérdeztem.” — A jövevény a füléhez hajolt, s így megértett ártatlan. Az én Gyuszim ártatlan, mint a bárány. Ki is jött a börtönből, s akkor hívott fel Károlyrétről. Ne tengődjek ott egyedül, mondta, eladjuk a házat, s ő a pénz ellenében életem végéig eltart.” ásnap délután négy előtt ott ült Róza néni a pádon, fülelte a ha- rangszót, hátha meghallaná, s várta barátnőjét. Zsófi néni, aki azért viselt magas fűzős cipőt, mert -nagyon dagad a lába, fél ötkor érkezett felülről, a Bogár utcából. Leült Róza néni mellé, s folytatták az előző nap abbahagyott beszélgetést. Róza néni kibontotta fejkendőjét, és Zsófi néni még közelebb hajolt, hogy új barátnőjével jól tudjon diskurálni. — „Hoztam egy kis leveles tésztát, Róza lelkem.” — „Jézusom! Épp arra vágytam. Már hónapok óta arra vágyok. Ká- rolyréten, míg szegény Áb- risom élt, én is mindig sütöttem tésztát. Gyuszim is nagyon szerette, míg kisfiú volt. De Teri, a menyem nem tud se sütni, se főzni, s nem GYURKOVICS TIBOR: Évek A kukoricafák között eltűntél, őszi szél zörög lábad nyomán és tél dere rakódik a kezedre ie. Alakod vették nyári fák, tavaszra váltott a világ szemedben. És az asszonyok halovány szája mosolyog. Nem vagy sehol. Se tél, se túl. Az ég a fejedre borult. PÉNTEK IMRE: Október Október ormait bepólyálja a köd, zajongó kékségük az égről elszökött. Nyugalmát óvja, ideges a vidék: a lefutó dombon merülő venyigék. Lombok lépcsőzetén jár méltóságosan cinóber királyfi, palástja lezuhan. Egy elkésett méh késő virágra száll; sárga szirmok közé bem ártja potrohát. PÄKOLITZ ISTVÁN: Rebbenő Néhány perccel éjfél után a Flórián tér avítt csárdáját, szobrát égre szippantják tréfás-garabonciás pasik. Csillag-stég-pöttyös öbölben, kócsag-nyakú aranyladik várja pecsétes abroszba csavart félkész-múmia utasait. Holdfény-sikálta háztetőn szokvány kandúr-sztori. Csárda és szobor visszabilleg kihűlt helyére. Hajnalodik. IHÄSZ-KOVÄCS ÉVA: Szüntelenül Csoda, hogy nem csordul kín összeszorított, szomorú számból: senki se tudja a titkot: — TE hiányzol, Nem látja senki, hogy égrerajzolom keserűségem, s hogy itt, e tájon, ahova nemrég az öröm aranyzománca rakodott, most minden sötétlő, elmosódott, s a sárga falakra feketén fut föl az este... Senki se tudja, hogy diadémként tűzlek köznapok overállja fölé egészen-egyszerűen, mindörökké a neved, csak a szívem mondja elnémiinatallan magnóként, szüntelenül... ■ • Merniignt ‘
