Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-11 / 214. szám
A KÉPÚJSÁG 1977. szeptember 11. magazin magazin magazin Dömper, kooperációban A baráti Lengyelország járműipara iránt világszerte egyre inkább nő az érdeklődés, ami a gyártmányok jó minőségét, megbízhatóságát dicséri. Pedig az országnak nincsenek sok évtizedre visz- szanyúló járműépítési hagyományai. Ami eredményt fel tudnak mutatni, azt önerőből, a második világháború után érték el. A járműiparban céltudatos szervezéssel olyan nagyságú szériagyártás feltételeit teremtették meg, ami megfelel a mai világ- színvonalnak. A szervezés nemcsak a szorosan vett járműgyártásra, hanem a gyárakkal együttműködő más üzemekre is kiterjedt. Legalábbis azokra a gépgyárakra, amelyek az autóipari berendezések, fődarabok, alkatrészek gyártására specializálták magukat. A lengyel járműipar felépítésének fontos eleme a nemzetközi kooperáció. A lengyel autógyártás —különösen a teherautó- és autóbuszgyártás — nem igényel annyi alkatrészt, mint amennyit a nagy szériákra ráállított kooperációs szállítók termelnek. De módjuk van külföldre exportálni a felesleget. Kooperálnak sok nagy járműgyárral, amire jó példa a képen látható 17 tonnás „K—412” típusú dömper, amelyet a svéd Kockums céggel együttműködve állít elő és hoz forgalomba a wroclawi Fadroma gj'ár. Eltűnő palackok Egy amerikai cég olyan új gyártmányt kísérletezett ki, amely talán megoldja a szemétre kerülő üvegek és tartályok elhelyezési problémáját. Az új tartály nem más, mint két véjcony műanyag hártya közé rétegelt, hajlékony hidroxipropil-cellulóz réteg. Amíg használatban van, a víz- és levegőzáró külső és belső hártya megvédi a bomlástól a vízben oldódó belső magot. Amikor azonban kiürült, egy beépített fül meghúzásával megindítható a bomlás. Ezzel a mozdulattal ugyanis le- hántható a külső hártya, és a tartály néhány óra alatt a közönséges csapvízben vagy az esőben feloldódik. A tenger, vagy a folyók állat- és növényvilágára ártalmatlan oldat keletkezik belőle. Az oldható tartály nem drágább, mint a jelenlegiek, amelyek üvegből, vagy mű- ányagból készültek. Goethe is kincsnek tartotta Löket várát feltehetően a XI. században emelték az Ohre által körülfogott sziklás magaslaton. Nevét nyilván a folyó könyökszerű kanyarulatáról kapta. Lókét ugyanis könyököt jelent. Löket máig is középkori jellegű város maradt, amelyben változatlanul őrzik szépségüket az akkori polgárok házai, különösen a tölcsér formájú téren. A házak földszinti részei többnyire gótikus stílusjegyeket viselnek magukon, míg a felsőbb épületrészeken reneszánsz és barokk elemek jelennek meg. Goethe, aki Loketet nemegyszer meglátogatta, naplójában ezt írta róla: „..valóságos kincs egy ilyen pompás fekvésű festői városka..." Löket ma műemlék rezervátum. Fenntartására jelentős összegeket fordítanak. A sok vihart átélt és egy időben fogháznak is használt vár rekonstrukciója csaknem húsz évig tart. Helyreállított részeit már megnyitották a látogatók előtt. Az idén bre- zovai porcelánokból rendeztek kiállítást a várban. Szöveg nélkül Eperfák és selyemhernyók Vietnamban Szedik az új eperfa hibrid leveleit (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) Van Gogh látása Vincent van Gogh 1890 nyarán egy pisztolylövéssel vetett véget életének. Egyik depressziós rohamában lett öngyilkos. Egy amerikai szemorvos vizsgálatai szerint van Gogh depressziós rohamait közeledő vaksága váltotta ki. A művész idült zöldhályogban szenvedett. Az amerikai szemsebész a következő jelenségekre utal: a hasábos színudvarok van Gogh festményeinek kávéházi lányai körül, egy részlet a festőnek egyik Gauguinhez inézett leveléből, amely szerint a szemevilá- gának „különös elfáradásában” szenved; a megnagyobbodott pupillák öngyilkos-portréin; előszeretete Provence vakító világossága és általában az erős fényforrások iránt, mint amilyenek a nap, a csillagok, a lámpák és a friss színekben pompázó virágok. A szemorvos szerint a művész feltétlenül megvakult volna, ha életben marad. Életrajzírói már régebben megállapították, hogy abszin- tot ivott, s ez a szeszes ital károsítja a szemlencsét. A selyemhernyó szövőmirigyének megszáradt váladéka a selyemszál. A hernyó ebből építi fel gubóját a bebábozódáskor. Fajták szerint a gubót alkotó szál hossza 200—1500 méter, a háború előtt Vietnamban átlagosan 400 méter hosszú volt. A háború folyamán azonban a vietnami selyemlepke „elkorcsosult”, a gubót alkotó szál hossza 150 méterre csökkent. Ezért saigoni genetikusok olyan francia és japán fajtákkal párosították, amely 2500— 2800 méter szálat adnak. E fajták azonban nem szaporák — évente csak egyszer petéznek — a trópusi klímát is rosszul tűrik, ezért a genetikusok az idegen fajtákat előbb akklimatizálták, nemzedékről nemzedékre fokozatosan szoktatva őket a nedvességhez és a meleghez. A harmadik generációjuk már tűrte a vietnami klímát. Ezeket a szaporább és — főleg a hazai betegségekkel szemben — ellenál- lóbb helyi fajtákkal keresztezték, s ily módon olyan hibridet kaptak, amely évente többször párosodik, s egy-egy nősténye kb. 250 petét rak le. A hernyó 30 napos léte alatt átlagban 13 gramm eperfalevelet fogyaszt és naponta megháromszorozza a súlyát. Gubó- jából 3000 méter hosszú szál gombolyítható le. A selyemhernyók eperfalevéllel táplálkoznak. Mivel a vietnami eperfa aprócska fajta, a genetikusok az ugyancsak törpe japán fával keresztezték és érdekes módon óriás levelű hibridet kaptak. Növényi hormonnal kezelve, az új hibrid dugványok 10 nap alatt gyökeret eresztenek, az eddigi 3 hónap helyett. A kenguruk földjének rémei Üregi nyulak Ozorán Bernhard Grzimek, a természet- és állatvédelem hírneves tudósa írja Ausztrália különös állatai című, hazánkban is megjelent könyvében, hogy az oda betelepített üregi nyulak az ausztráliai szárazföld nagy részét kopár sivataggá változtatták. Magyarországon keveset hallottunk vagy olvashattunk az üregi nyúlról. Régebbi közlések szerint a Duna— Tisza közén és a Dunántúl laza talajú, főleg homokos, cserjés, erdős vidékein honosodott meg. Nevét attól kapta, hogy eredetileg földüregben lakó, s telephelyéGyönyöriila!fK!*r. heség. Ragyogás. Július. Nyár dereka. Valahol bátortalanul megszólal egy harang. Méltó- ságos, tiszta hangja átúszta a derűs mélységet, s elhalt a magasban. De nem bánatosan, nem. ...Van az emberekben, ezt észrevettem, egy furcsaság: szeretnek az ilyen szívet gyönyörködtető időben, mint ez a mai is. betérni a temetőbe, s elüldögélni ott egy-két órácskát. Nem esőben, nem mord időben, hanem, amikor — mint most is — meleg van a földön és békesség. Bizonyára megvan az oka ennek a furcsaságnak. De furcsaság-e egyáltalán? Engem személy szerint nagyon is meghatározott vágy vonz a temetőbe: szeretek ott gondolkodni. Hirtelen támadnak és szabadon szállnak a gondolatok ezek között a kis halmok között. És még valami: bármire gondol az ember, olyan mintha szakadék szélén lépkedne; félelmetes a lába elé nézni. Iramodik a gondolat hol oldalra, hol felfelé, hol meg lefelé, két méterre. De a keresztek, ezek a kitárt fakarok féltve őrzik titkukat. Más furcsaság van itt: furcsa, hogy ide hallik az autók tülkölése. az emberek hangja... Furcsa, hogy mindössze kétszáz méterre van az utca. s ott újságot, bort, meg valamilyen amidopirint árulnak... Egy ízben hallottam, amint a rendőrség lovas őrjárata vágtatott végig az utcán — hát ez a'furcsa! ...így ültem a temetőben, a nagyváros temetőjében, s eltöprengtem. Eltöprengtem, s nem hallottam, amint háről nem kalandozik el mesz- szire. Általában tőle származtatják a házinyulat. Nálunk azonban korántsem váltak a mezei nyúl e kisebb termetű rokonai a mező- és erdőgazdálkodás sorscsapásaivá. Sőt, a szenvedélyes vadászok kedvelt céltáblái voltak. A gödrökben jól elrejtőző, apró lábú, de villámgyorsan irányt változtató üregi nyulak lesvadászata igazi sportcsemegének számított. Éppen ezért honosította meg a Tolna megyei Ozora környékén, a döbren- tei erdőben az 1920-as években az egykori földbirtokos. túlról odajött valaki. A hangra figyeltem fel. — Mit keresel itt, fiacskám? Ez az én kis sírhantom. Felnézek, egy öreg néni áll előttem, barátságosan néz. — Az én kis sírhantom — mondja még egyszer. Felugrottam a zsámolyról. Egy kicsit zavarba jöttem. — Bocsánatot kérek... — Ugyan... Ülj le. — Leült a zsámolyra, s odamutatott maga mellé. — Ülj le csak. Gondolom, talán összetévesztetted a sírokat. Leültem. — A kisfiam van itt — pillantott az elhagyott sírhalomra. — A fiam... Itt pihen... — Némán sírt egy kicsit, ugyancsak némán megtörölte kendője sarkával a szemét, és sóhajtott egyet. Mindezt olyan» megszokottan csinálta... Látszik, hogy bánata régi, állandósult, s megszokta, hogy ezzel a bánattal éljen. — Hát te mért vagy itt? Neked is van itt valakid? — Nem... én csak úgy... Csak úgy, betértem. Betértem pihenni. Az öregasszony kíváncsian és figyelmesebben nézett rám. — Itt másképp pihennek... — Dehát mi van abban? — Vigyáztam, nehogy véletlenül valami tapintatlanság csússzon ki a számon. — Olyan jó itt pihenni. Gondolkodni. — Persze, persze — hagyta rám az öregasszony. — Csakhogy tudod, miféle gondolat születik itt? Hogy nekem kéne ott feküdnöm, nem neki. — Ismét a sírhant felé fordult. — Nekem kéne ott feküdnöm, ő meg kijönne, és ülne itt — nekem is jobb A szapora nyuszkók lepuf- fantása vendégeinek is kitűnő úri szórakozást nyújtott. Bár a történelem vihara a hajdani uraságot vadászéi mborástól együtt elsodorta, az üregi nyulak utódai máig fennmaradtak ezen a tájon. Annak ellenére, hogy időközönként pusztító vész tizedeli meg az állományt, így volt néhány évvel ezelőtt is, amikor — Márkus Józsefnek, az ozorai Petőfi vadásztársaság tagjának közlése szerint — az üregi nyulak nagy része elhullott, talán csak húsz maradt belőlük. Az idei nyáron újra fejlődés tapasztalható az ozorai üregi nyúltelepen. Szép számban láttak fiatal nyula- kat. Gránicz Ferenc vadász- mester mintegy 250 példányra 'becsüli a számukat. — Ismereteink szerint rájárnak a vetésekre, kivájják lenne. De mennyire! Csak hát... ezt nem mi döntjük el, ez a baj. — Régen meghalt? — Régen. Hét éve már. — Betegeskedett? Erre nem válaszolt az öregasszony. Hosszan hallgatott, könnyedén ingatta fejét le- fel. Mikor később jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy szinte szünet nélkül ingatja a fejét.-Huszonnégy szegénykém — mondta beletörődve. Megint hallgatott egy keveset. — Most kezdett volna élni... és ide került... Aki meg ittmaradt, éljen, ahogy tud. — Ismét elsírta magát, majd letörölte köny- nyeit és felsóhajtott. Odafordult hozzám. — Helytelenül éltek ti, fiatalok, bizony helytelenül — mondta hirtelen, s rám nézett könnytől ázott szemének fénylő tekintetével. — Elmondok neked egy történetet, s az már rajtad áll, elhiszed-e vagy se. Na, szóval, hallgasd meg és gondolkodj el rajta, ha már annyira szeretsz gondolkodni. Nem igyekszel sehová? — Nem. — Hát az úgy vót, hogy itt minálunk. Mocsissiben... Te idevalósi vagy? — Nem. — Nem? Na, hát van itt nálunk egy külváros, Mocsis- sinék hívják. Katonai városrész, katonák állomásoznak ott. Ott is van egy temető, de az már régi, oda manapság nem temetnek. Régebben még temettek. Szóval, őrséga laza talajt. Ozorán is számolhatnak kártételükkel? — Mifelénk az üregi nyulak nem járnak a mezőgazdasági területre. Inkább gyökereket rágnak. A csemetekertekben, az új faültetvé- nyekben ugyan sok kárt okozhatnak rágcsálásukkal, Ozorán azonban nem fenyeget ez a veszély, tenyész- helyükön nem fiatal az erdő. — Máskülönben a vadászok is állandóan lőhetik. Létszámuk egyensúlyban tartásáról a járványokon kívül természetes ellenségeik, köztük a kóbor kutyák, a rókák, a görények, a nyestek és a nagyobb ragadozó madarak, így például a baglyok is „gondoskodnak”. Nem kell tehát attól tartani, hogy nálunk is bekövetkeznek az ausztráliai események. BALLABÁS LÁSZLÓ ia ben van egy katona... Éjszaka van, vaksötét éjszaka. Szóval, ott áll a katona, ott áll, teljesíti a kötelességét. Egy- szercsak hallja, hogy valaki sír a temetőben. A hangjáról Ítélve — nő. De milyen keservesen, milyen szívettépő- en sír. A katona biztosan tudott volna telefonálni valahová, de nem telefonált, hanem megvárta azt, aki felváltja, a másik katonát. Hallgasd csak, mondja neki, vagy lehet, hogy képzelődöm ? Hallgatózik a másik — hát ő is hallja. Na, akkor az, akit felváltottak, elment, felébresztette a parancsnokot. Ez és ez történt, mondja, sír valami nő a temetőben. A parancsnok maga ment az őrhelyre, s ő is hallja: sír. Elhagyja, majd újra kezdi. Akkor a parancsnok bement a kaszárnyába, felébresztette a katonákat, s azt mondta nekik: ez és ez történt, a temetőben valami nő sír, meg kell tudni, miről van szó, miért sír az a nő. A temetőbe már rég nem temettek, szóval, a dolog gyanús... Ki hajlandó önként?... Akadt egy jelentkező: „én elmegyek” — mondja. Fegyvert is adtak neki, minden eshetőségre számítva, azzal elindult. Mire a temetőbe ért, a sírás elnémult. Olyan sötét volt, hogy az orráig se lát. Megkérdi: „van itt valaki élő?” Jön rá a válasz a sötétből!: „van” — azt mondja. Odajofj egy asszony... Rávilágít, máir-j mint a katona a zseblámpa*-! jával, hogy jobban szemügy^ re vegye. „Tedd el azt a lám»» Vaszilij Suksin: A TEMETŐBEN A L'Europeo karikatúrája
