Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-06 / 209. szám

^PÚJSÁG

Moziban

FEL A FEJJEL

A szekszárdi Panoráma mozi előcsarnokában a kényszerű várakozás perceiben azt figyeltem, vajon ki kíváncsi erre a huszonhárom esztendős filmre. Bevallom, arra számítottam, többen leszünk mi, harminc körüliek, akiket a nosztalgia hozott el újra látni Peti hohócot. — Latabár Kálmánt. —, gyerekkorunk nagyszerű nevettető- jét. Nos, a jó háromnegyedig megtelt vetítőteremben a drágább helyeket foglalták el a nagymamák, anyukák, apukák és itt-ott köztük szorongó tízen aluliak. A többnyire üres első sorokban nem volt nehéz dolguk a rendteremtő jegyszedőknek. Nosztalgia ide, nosztalgia oda, a közönség igén vegyes életkorú volt. Vagy talán rosszul emlékszem, valójában nem is olyan jó film a Fel a fejjel?

A nézőtér elsötétül, megjelenik a vásznon a negyed- százada elmúlt iskolai rajz- órákon oly sokat festett, rajzolt régi címer, meg az alkotók, “művészek névsora. Azt hiszem, soha eddig nem olvastam egyetlen magyar film előtt sem ilyen sokszor azt, hogy „Kossuth-díjas”. A rendező, a főszereplők neve, de még a filmnovella után is ott állt.

Úgy gondoltam, jól emlékszem a történetre. A háború utolsó napjai, fejvesztett visszavonulás, kegyetlen németek, a végsőkig karikíro- zott nyilasok, ostoba csendőrök, katonaszökevény művészek, a front elől menekülő cirkusz, Sanyika, a halálra

keresett zsidó kisfiú — és Peti bohóc, akinek elég csak megjelennie a vásznon, a nézőtér máris - hangos a kacagástól. Most is hangos, Latabár Kálmánon lehetetlen nem nevetni. Az ő művészetének negyedszázad meg se kottyan.

Peregnek az ismerős képek, fel-felhangzik a nevetés, — aztán egy idő után csend lesz. Egyre több a mocorgás, mind gyakrabban reccsennek meg a székek. Ezek a csendes zajok ilyen esetben azonosíthatók a riasztócsengővel: valami nem stimmel, unatkoznak a nézők. Az ismertnek vélt történet egyszerre válik vontatottá, erőszakolttá, idegenné. A gyermeki emlékezet csak a szépet, csak az értéket őrizte meg, a többi kihullott a rostán. Az embernek az az érzése, mintha megtoldottak volna a forgatókönyvet. Míg előbb hihetetlent is elhittük, most talán a valóságot sem fogadjuk el hitelesnek.

A filmet mégis érdemes volt felújítani. Nem a történet, a sablonfigurákba kény- szerített színészi teljesítmények, hanem Latabár Kálmán nagyszerű játéka miatt, öt érdemes volt megnéznünk 1954-es bemutató, az 1963-as felújítás alkalmával és érdemes megnéznünk most is.

— gy —

A Tolna megyei mozik műsorán szerepel a „Gyilkos szenvedély” című, színes, szinkronizált román film

Rádió

Azt hiszem, hogy Barcs Sándor sorozatának, mely vasárnaponként hallható a Kossuth-adó hullámhosszán, a címe nem a legszerencsésebb. A tartalma az. A „Tiszta szívvel” mögött a mélyebb érzelmek kimondásától, szavakba foglalásától szinte betegesen irtózó korunk némi szenvelgést érez, noha nincs se benne, se mögötte. Az, amiért ez a műsor jó és megéri a déltáji tíz percet, az közvetlensége. Az emberek

— mi sem érthetőbb ennél

— szeretik a közvetlen szót, a mindenki által érthető fogalmazást. Sőt azt is szeretik, ha valaki köntörfalazás nélkül beszél gondokról és örömökről, bevásárlási bosz- szúságokról, vagy maradandó emlékekről, élményekről. Ilyen utóbbi volt az elmúlt vasárnapi fecsegés is. Barcs Sándor — egyik „törzshallgatójának” nagyon határozott ösztönzésére — nagyváradi

emlékeit elevenítette fel, természetesen az Ady-évforduló ürügyén. Nevéket idézett az akkor egyik legtevékenyebb szellemi életű magyar város múltjából, a lokálpatrióta jogos büszkeségével, de mindvégig személyes hangon csevegve. Csevegő publicisztika, ez az első olvasásra ellentmondásosnak tűnhet, pedig ez az adás is bizonyította, hogy nem az.

(O. I.)

Könyv

Búcsú

a cigányteleptől

Egy mondatban se lenne nehéz összefoglaló méltatást írni Tamás Ervin és Révész Tamás „Búcsú a cigányteleptől” című könyvéről, de a megoldás szokatlansága bizonyára arra késztetné az olvasót, hogy részletesebb indoklást kérjen. „Szép kiállítású melléfogás” — ez lenne a summázás, bővebben pedig a következő:

Magyarországon évek, évtizedek óta nagy erőfeszítések történnek azért, hogy a lakosság egy rétege búcsút mondhasson a cigánytelepnek, de ez a búcsú még egyáltalában nem történt meg. Egy nagyon hosszúra nyúló folyamat szemtanúi vagyunk — sokan részesei is —, a könyv ebből édeskeveset érzékeltet. Az, hogy Kiskunma jsán, Karcagon, Hosszú- pályiban, Alsószentmárton- ban, Pomázon, Mátészalkán, egy budapesti munkásszálláson és Csapiban mi a helyzet, kétségtelenül érdekes ugyan, de egy ilyen átfogóbb tárgyalást sejtető cím után kevés. Különálló riportok ezek, melyek a maguk idején és helyén kétségtelenül hasznosak voltak, így együttesen azonban még a kötet szerkesztési elvének is legfeljebb csak nyomait érzékeltetik. A történelmi szemelvényeket tartalmazó „Kalauz” fejezet ezen éppúgy nem változtat, mint a befejezés. Zagyva Imrének, a cigányság helyzetével foglalkozó tárcaközi bizottság titkárának szavait a szerző minden bizonnyal összegezésnek szánta, ahelyett, hogy az itt elmondottakat valahol a szép kiállítású, album alakú könyv lapjain ő közölte volna (mindenhogyan más formában) az olvasóval.

Révész Tamás felvételei hullámzó színvonalúak, olykor (például az „Ahonnan a kövek repülnek” című részben) beállítottak is. Egy könyv „fülszövegében” a kiadó sose foglalkozik önmaga, vagy szerzője, itt szerzői szidalmazásával. Az itteni vélemény azonban még ön- dicséretnek is sok.

(ordas)

Simonffy András :

A világnagy zsíros kenyér

Tízéves koromban isten akartam lenni. Persze, majd ha megnövök. Jó lett volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az udvar sarából, de madaraim nem szálltak fel. Még nem voltak egészen jó madarak. .

Akkoriban gyúrta anyám — az én gyermeki fantáziámban — a világnagy kenyeret. %

— Mert aszály lesz — mondta apám. — Szűk esztendő.

Akkor hallottam először ezt a szót: aszály. ízlelgettem:

aszály. ASZÁLY. A száj. Tetszett, mert beléborzongtam. Többet jelentett, mint a szárazság cserepes patakmedrei, a forróság mozdulatlan tömbjei, a hőség lógó nyelvű kutyája, a kánikula zúzott színei. Aszály. Fehér, sivatagban porladó csontokat látok azóta is, ha kimondom. Vagy leírom. Sovány gebét is látok, csüggedten lógatja a fejét, döglődik. Nagyon szomorú a szeme. Nem messze tőle csontszínű kecske, karóhoz kötve, kilátszanak a bordái. Ez az aszály.

Apám szerzett lisztet, ő tudja, honnan.

— Ezt aztán be kell osztanunk — mondta.

Akkor ötlötte ki anyám: — Egyetlen nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjük egész évben. — Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, ke- lesztette kettőig, mire megdagadt, a széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütötte, akkorára szépen megbámult a héja.

Egy kicsit mi magunk is megijedtünk, mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágás árka majdnem olyan szélesre sült, mint a Tisza. — Na — mondta apám —, ebbe elférne még a Parlament is.^ Csak a kupolagomb ütné át a héját. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület.

— Ezt aztán ehetjük egész évben — mosolygott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyérre. Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodni, hogyan is szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bödönben, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere, vagy a Nagyrét!

Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal is meg tudtam enni egy ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovas szobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Úgy volt jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt majszolgatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült elrágicsálnia. Igen kis étkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. — Neked kell nőnöd — mondta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél, mire végzett négy-öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus.

Akkor találtuk ki — persze az ötlet apámé volt —, hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé borzongva a csontszínű kecskére. Mindannyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám majszolgatta oldalt, a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám. Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagykenyér-dolog.

— Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, én dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá

1977. szeptember 6.

Tv-napló

Az Oltári Szentség hintája

Lám, Prosper Mérimée is bevonul. a tv-szerzők közé, s nem is akármilyen darabbal: Az Oltári Szentség hintájában minden megtalálható, ami egy igazi tv-játékhoz kell: szellemes, gyorsan pergő, nem hiányzik belőle a kritikai él, s mindezek után az ember igazán sajnálja, hogy csupán egy óráig tart.

Pedig nem éppen modern szerző, s valószínűleg a „szerző” szó ellen is tiltakoznék, ugyanis az irodalmat mellékesen művelte, inkább csak azért, hogy megmutassa, ilyent is tud. Közben remekművek kerültek ki a keze alól; — de ez más kérdés —, mint a mindenki által ismert Carmen, vagy éppen ez a tévésített egyfelvonásos, ami a Théatre de Clara Gazul című gyűjteményéből való. Mérimée ugyanis mániákus hamisító volt, s egyfelvonásosait egy spanyol színésznő műveiként adta ki, mintha nem akarta volna, hogy előkelő neve ilyen bohóságok alatt szerepeljen. Ennél is híresebb hamisítása a Guzla, ami 1827-ben jelent meg, s olyan feltűnést keltett, hogy többek között Puskin is lefordította. Pedig jótékony csalásról volt szó: a Guzla balladáit ugyanis nem gyűjtötte senki, a dalmát néphez sincs semmi közük, mert Mérimée találta ki őket, megtévesztve vele egész Európát, olyannyira, hogy a nagy Ranke is forrás gyanánt használta történeti műveihez.

De bármilyen néven jelentek is meg a korai színdarabok, kitűnő munkákról van szó, amelyek már sejtetik az. igazi klasszikust, a Tamango, Az etruszk váza, a Matteo Falcone, a Carmen és a Colomba szerzőjét. Kitűnő jellemek, pompás szituációk jellemzik ezt a kis darabot, amely ha a XVIII. századi Limába viszi is el a nézőt, korához is szólt, s talán korunkhoz is. A rászedés és öncsalás a magas klérusig ér föl, miközben jót nevetünk.

Jól pergő, friss előadás volt, Ádám Ottó rendezése egyaránt szolgálta Mériméet és a mai nézőt. Annak is örülni lehetett, hogy végre friss arcokat láttunk, s a kitűnő Vajda László itt is bebizonyíthatta tehetségét. Azt azért megjegyezzük, hogy püspök még Limában sem közlekedik ilyen öltözékben; a hitelesség pontosságot is követel.

CSÁNYI l.

Második műsor

■ j

Az elmúlt héten jó volt a választék, a televízió két' programjából mindenki találhatott kedvére valót. A teljesség igénye nélkül szólunk alább a kettes program műsorairól.

Az Aranykehely című angol film három részben ment különböző időpontokban, kedden, csütörtökön és pénteken. A forgatókönyvet Jack Pulman írta — aki többek között a Háború és béke adaptálója —, Henry James regényéből. Az Aranykehely 1904-ben jelent meg, az író legjobb munkái közül való, melyekből gyakran készül tévéfilm. Ebben a tévés feldolgozásban a dráma kibontakozásának technikájául Jack Pulman narrátort alkalmazott, sikerrel. Szavai- nyomán kelt. életre a szomorú történet, mely a „nem tipikus” amerikaiakról szólt, azokról, akik Angliát szeretik és csak a válságba jutott házasságok megmentése érdekében kényszerülnek elhagyni a brit földet. A filmsorozat megtekintése érdekében kedden már nehéz volt a választás, hiszen az egyesen egyidejűleg Göncz Árpád Magyar Mé- deiája ment. A csütörtöki kínálat is jó volt: az egyesen Sztrogoff, míg a kettes a Művészek a porondonnal jelentkezett. Itt a nemzetközi film-, színház-, tévé- és hanglemezsztárok artistaként léptek fel. Hasonlóképpen, mint ezt már egy alkalommal megtették, rokonszenves céllal: az idős színészek megsegítése érdekében. Ingrid Bergman nyitotta meg a sztárparádét, mely igazán jó szórakozást nyújtott, olyan kitűnőségekkel, mint Leslie Caron, Nathalie Delon, Claude Brasseur. H. I.

két talicska élesztőt. — Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk is. Kitűnően lehetett bujócskát játszani, a kenyérgalacsinok- ból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem. telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatokat ettem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alagútjával. Nagyapám meg valahol, kint a széleken, ő már csak a héját szerette.

De az igazság az, hogy egy kicsit untam már a dolgot. Akarom mondani, nagyon untam. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is volt, egyre nehezebben lehetett előrehatolni benne.

Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt, idegen. Sohasem jártam még ott. Csenevész fákat láttam, az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit.

Úgy egy hónap múlva, előkerült apám. Nem szólt, l,e- roggyant mellém fáradtan. Anyám az én vájatomban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre.

— Most valami mást akarok enni — mondtam.

— örülj neki, hogy ez van — intett anyám. Már nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a könyéken, igazán hálásak lehetünk a sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, és szépen visszaesszük magunkat.

így is tettünk, mert csak ezt tehettük.

Akkoriban már sejtettem, hogy nemieszekén isten.

Ha nagyra növök, akkor sem. -íj