Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

1977. szeptember 25. ^PÚJSÁG 5 'ey *5» V*1 • HZ5 lir Nemzetközi éremkiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. Ké­pünkön Robert Elderton érme: Hermaphrodite találkozása Salmacis najáddal. (Németh Ernő (elv.) Szentmihályi Szabó Péter; A tudományos-fantasztikus irodalom értelme- Gondolataimat olyan---------------------------- lovak­nak tartom, amelyek közül az egyik rúg, a másik hlaraip, a harmadik pedig zokszó nél­kül Ihjúz. l Ezek a különös megfogal­mazások az eredeti egyénisé­gű főihadnagyéi voltak, aki ki tudja hány évtizede repült a icsillaglvárosihan és annyira eltérő véleménye alakult ki a világról, hogy számos fenn­tartást, s elképesztő ellenve­tést hangoztatott. Két úti tár­sa, akik részt vettek ebben, a megfigyelő repülésben, tisz­ták, mélázók, okosak voltak. Adjuk össze az U és K, majd a Cs plusz B betűket, s ennek megfelelően nevezzük őket ZUKCSIB-nak és BUKZCS- nak. Ezek a rövidítések an­nak a programnak a jelei, amélyét valahol Afrika dzisúngelében találtak ki. Egyszerűen szólítsuk hát őket becenevükön, mondjuk Zuk és Búk mérnöknek. — Az volna a legszebb és legjobb — mondta ekkor Bük —, ha képesek lennénk rá, hogy felnagyítva elkép­zeljük, milyenek is voltak az egykori lovak. A kutatórakéta a oslillag- járásnál nagyobb sebességgel haladt az égitestek között. Gyorsasága Csillagászati volt. Másképpen a rakéta úgy füg­gött volna a megfigyelése alatt lévő csillagok között, mint egy pötty. Az űrhajósok feladata egyszerűnek tűnt: el­lenőrizniük kellett, nem ke- létkezett-e valahol élet, s ha véletlenül élet jelelt észlel­ték, jelentsék ott, ahol kell, Ennyi az egész. Amint az várható volt, a derék főhadnagynak ebben a kérdésben is eltért a vélemé­nye. — Repülés közben úgy ér­zem magám, mint Cirill1 és Method a dzsungelben. Vala­milyen írást cipelek magam­mal, ugyanakkor nem találok olyan embereket, akik meg­értenék. Ebből kézenfekvő következtetést vonhatok le: nincs ember a dzsungelben. — Ez az állítás nem bírja ki a komoly kritikát — .mond­ta Zuk mérnök. — Rettegek a gondolattól, hogy a gép fedélzetén Cirill és Method szeredét kell el­játszanom. Megmagyarázom az írásom értelmét, de önök úgy tesznek, mint a bennszü­löttek: akarom' mondani, minltha a dzsungelbői kerül­tek volna err'e a gépre. — Évekkel ezelőtt valószí­nűleg így volt, uraim... most a felfogóképesség határa gya­korlatilag korlátlan. Ha vala­melyik csillagon netán értel­mes, célszerű mozgás lenne, aZt azonnal észrevennénk. — Mi csak azt vesszük ész­re — mondta a főhadnagy —, ami beillik a .rendszerünkbe,.. Amit képesek vagyunk fel­fogni. Nem komolytalan do­log-e minden mást tagadni, és elfogadhátátlannak tartani az élet számára? Abban so­hasem kételkedtem, hogy va­lahol élnek... A főhadnagy az üvegkabin­ban irányította a megfigyelő- készülékeket, amelyek, éppen az volt a rendeltetésük, hogy odavezessék a rakétát, ahol a műszerek észrevehető moz­gást meg értelmes életet ész­lelnek. .. .Csakhogy nincs mozgás séhol. — Akkor talán helyénvaló, ha az ember megkérdezi, hogy valójában miért repül? — Miért repülök? A szá­momra lehangolóan és kíno­san boldogtalan emberiség miatt, akit kidobtak az űrbe, ki bizony, ahol hasztalan ke­res viszonzást, választ a ma­gány osságíra... keresi az elát­kozott valamit és sohasem éri el... — Az ilyen gondolatot min­dig a rossz emésztés szüli — jegyezte meg elgondolkodva Bük mérnök. — Jobbat is ki­találhatott volna... — Még valamit — fűzte hozzá változatlan hangisúllyal a főhadnagy. — Függetlenül attól, hogy mit mondok, irá­nyítom a rakétát és keresem azt, amit még nem cáfoltak meg. Érdekes ugye? A két mérnök egymásra nézett, fejüket csóválva hall­gattak. — Lényegében. „ lehet, hogy kis mértékben, elenyé­szően igaza van... Ha a készü­lékek például nem képesek mindent felfogni... Ha az át­költözés az alatt történik, amíg mi alszunk vagy éppen vitatkozunk... — Emiatt legyen nyugodt! — .mondta a főhadnagy. — Az irányítást alárendelték a gép öntájékozódásának is... Ez egy rendszer. És mi meghalljuk... meghalljuk a zenét, az ide illő zenét, aho­gyan induláskor odalent mondták... De ennek ellenére, a rakéta nem gépiesen fog el­jutni ahhoz a ponthoz, ahol értelmes élet és mozgás van. A ponthoz, amely lényegében nem létezik... S ebben a pillanatban az űrhajó belsejében meghallot­ták, hogy a mindenségiben felcsendül Beethoven kilen­cedik szimfóniájából az Örömóda. A program szerint össze­válogatott embereknek szép tulajidonságük volt, hogy nem ugráltak örömükben, nem -dobálták sisakjukat, csupán tudomásul vették a végtelen elérhetőségét, de egyúttal meg is szabadultak tőle, mint egy Vámhivataltól. örülünk, de még mennyi­re... — Legyőzhetetlen lelkese­dés ölel .körbe. — Ezek szerint itt rövide­sen kimondhatatlan, lelkese­dés ragad magával minket... A derék főhadnagy izga­tott volt, bal alsó és bal felső állkapcsa között forgatta a nyelvét, és köziben grimaszo­kat vágott. Továbbra ís hallatszott __________Beethoven Ö römódájai, amit valahonnan hátulról észleltek, májd szét­áradt a csendben. Néhány­szor még hallották a tisztán csengő, ünnepélyes hangokat, de aztán félbeszakadt, majd megint úgy tűnt, hogy a gép nyomra bukkant, .mert az óda felerősödve zúgott. Mindez két nap múlva arra kénysze­rítette a személyzetet, hogy kapcsolatot teremtsenek a központtal, ímert szerették volna megtudni, hogyan le­hetne Ludwig von Beetho­vent megállítani, mivel a leg­csodálatosabb d’olgokkal is torkig teszünk, ha túl gyak­ran ismétlődik, ahogy ez az egymás sarkát taposó embe­rekkel is megtörténik a nagy­városokban. A legszörnyűbb az volt, hogy a központ hall­gatott. A megfigyel őrakéta tört előre az Örömóda felé, anélküli, hogy kapcsolatot tar­tott volna azokkal, akik út­nak eresztették. Ekkor megértették, hogy nincs hová bújniuk az Öröm­óda, az űrhajósok a Bioná- tök ódája elől — mert így kell neveznünk azokat, akik nem az Argoszt, hanem a Bioszt kutatják —, hiszen kirepül­tek a végtelen, nyílt koz­moszba és hosszú ideig tar­tózkodtak a jeges homályban, most mégis tiltakoznak az el­len,'" hogy az Örömódát hall­gassák. A derék főhadnagy kételyeit mondogatta társai­nak, hogy nemigen tudja, próbálkozzon-e a hangosító kikapcsolásával, mert ez ká­rosán befolyásolhatja az irá­nyító berendezést. Programo­zott emberekhez Illően mind­két mérnök azt tanácsolta, tartózkodjék efféle gondola­toktól. Nem tudták megmondani, hogy pállanátok, órák, évek vagy évszázadok múltak el a szörnyű álomban. A csüg;gedt- ségük annyira nagy volt, hogy a két mérnök lemondott ar­ról, hogy megértse, mi történt velük. A főhadnagynak jó néhányszor el kellett’ ismétel­ni: — Már látszik... Látszik! Velük szemben repült a Nagy Égitést, tele élettel-, fénnyel és élő ragyogással, és emiatt elnémult bennük az Örömóda. Elérkezett az igazi örömj A megfigyelő rakéta néhány kísérletet tett, hogy bapcsdlátot létesítsen az Égi­testtel, közölte még a leszál­lási jelét, remélve, hogy vala­kik valahol, az idő homályá­ban felfogják. Bekapcsolták a sima leszál­lást végrehajtó mechaniz­must. A Nagy Szürke m-egfigyelő- ralkéta leereszkedett arra a Planétára, amelynek létezé­sét nincs jogunk kétségbe vonná. A távoliban hegyek tűntek fel, melyek zöldek, de lehet, hogy vörösek voltak — ez csak a színek elnevezésé­nek kérdése. Lent pedig hul­lámok csapd ostak, súlyosak és lassúak, fenségesek és me­rengőék, vagy éppen gyorsak és játékosak; megítélésük a ritmusérzésünktől függ. Az annyira keresett égitest ott feküdt a rakéta alatt. Elfog­lalása és meghódítása rájuk vart, az ismert Földről most le kellett lépniük az ismeret­len Planétára. A fedélzeti nyílás kitárult. A rakéta tartóoszlopai las­san, szemérmesen érintették meg az égitest felületét. A három Bi-onát, érthetet­len módon, egyszerre jelent meg az ajtóban, szkafanderbe öltözve. A küszöbön álltak és nem szálltak ki. De vissza sem léptek. Se előre, se hátra nem mozdultak. Elképzelhetjük, mi zajlott le -a három férfi között. Ki­találhatjuk a mondatok har­cát. És mindazt, amli ezt kö­vette. A megváltozott nehéz­ségi erő viszonyai között fél­reértették korábbi felfogásu­kat. Mind a hárman viaskod­tak, hagy ki lépjen először a planétára. Ki az, akinek erre a legtöbb joga lehet. Szitko­zódták és lövöldöztek, de a szkafander alól egyetlen szó sem hallatszott ki, és a meg­változott vonzásban egyetlen golyó sem repülhetett ki. Há­rom fej és három1 erőszakos váll küzdött a megfigyelő- rakéta nyitott ajtajában. Aztán az automatikus szer­kezet hirtelen működni kez­dett. A zsilipek bezáródtak, a rakéta sikeresen rajtolt. Vissza a Kozmoszba. Nlem le­hetett tudni, hogy miiért. ’Nem szabad túlságosan el­ítélnünk őket, mert minden tökéletlenségünket maguk­ban hordozták. Mindazt, ami­vel gazdagon elláttuk a jövő űrhajósait. Csak ennyit vált­hattak be a kozmoszhoz fű­zött reményeinkből. A Nagy Felfedezők végül is olyan ina­sok, akik engedelmesen te­szik aZt, amit rájuk bíznak. Csak a derék főlhadna'gy ta­lált magának munkát, a tájé­kozódási készüléket babrálta. Valami arra kényszerítette, hogy ismét megszólaltassa az Örömódát. Amiikor sikerült megtlalálndia ezt a zenét, ám­bár teljesen halkan és töké­letlenül, a Bionátok hangula­ta valamicskét emelkedett. Zuk mérnök még meg is szólalt. — Hát nem igaza lett... fu­tunk attól, amit keresünk. De Bük mérnök még ko­mor maradt:- Véletlen gondolat... Na­---------------- porttá hányszor e lőfordul, hogy véletlenül he­lyesen gondolkodunk... Valahol a mélyben össze­zsugorodott az egyszerre nyílt és zárt Planéta. A megfigyelő- rakéta egyre távolodott tőle. Mágiától értetődő, hogy nem beszéltek erről az incidensről. Bolgárból fordította Varga Csaba. Horváth Ilona versei Két mosoly Rámnevetett egy kisfiú, s láttam egy férfi mosolyát. Ártatlan volt, s gyanútlan az egyik, Másik természetes, mint a halál. Est Nő az árnyék, és bokra alatt reménykedve áll egy Alak. Munkában Finom ujjak páncéllá merevednek. Anyám homlokát beragyogja a Nap; s rátapad fenséges koronaként az ősanyag. Kék szem Az égbolt, s a tenger ajándékot küldött bölcsömhöz, mikor megszülettem. Azóta őrzöm vigyázva kék színét álmodó szememben. VAN-E a versnek, a szim­fóniának, a tájképnek értel­me? Elég ostoba kérdésnek látszik. Hasonlóan ostoba, de igen gyakori kérdés: van-e a tudományos-fantasztikus irodalomnak értelme? Ezt a kérdést főleg olyan olvasók teszik fel, akik régesrégen olvastak néhány, többnyire rossz vagy igen gyenge if­júsági sci-fit, s most elég bátornak érzik magukat, hogy egy egész műfajt, egy egész irodalmi szemléletet és módszert kérdőre, sőt, két­ségbe vonjanak. Mert a science fiction iro­dalmi műfaj, szemlélet és módszer egyszersmind. És mint minden irodalmi mű­faj a világon, állandó vál­tozásokból, irányzatokból, divatokból áll össze, s akár­csak az irodalom bármely másik műfaja, körülbelül nyolcvan-kilencven százalé­ka egyszeri elolvasásra és csöndes elfeledésre van ítél­ve. Azonban a sci-fi fenn­maradó tíz-húsz százaléka maradandó érték, s remek­műként tartja számon az utókor. A sci-fi az ember és a kozmosz viszonyával fog­lalkozik, bonyolult és ellent­mondásos, de technikailag egyre jobban fejlődő ko­runkban, különböző hipotézi­seket modellez a jövőben, jókat és rosszakat. A tizenkilencedik század­tól kezdve beszélhetünk tu­dományos-fantasztikus iro­dalomról, amióta a termé­szettudományos szemlélet valóban áthatja az emberi­ség gondolkodását. Ugyan­akkor a műfajra mélysége­sen jellemző az is, hogy a tizenkilencedik század ele­jén, a romantika fénykorá­ban érte el első sikereit, ezért a legtöbb sci-fi mű hagyományosan cselekmé­nyes és romantikus történe­teket dolgoz fel. Mary Shel­ley Frankenstein-jét szokták az első tudományos-fantasz­tikus műként feltüntetni (1818), amely rémregény for­májában nemcsak a sci-fi egyik kedvelt alaptípusát ad­ja, hanem azt is bizonyítja, hogy a sci-fi kezdettől fog­va nemcsak közvetít tudo­mány és irodalom között, hanem figyelmeztet a tudo­mány felelősségére is, sőt, egyes esetekben kifejezetten tudomány ellenes. Való igaz, hogy a jó tudományos-fan­tasztikus irodalom a legrit­kább esetben tudományos, legfeljebb kiindulási ötleteit, helyzeteit kölcsönzi a tudo­mánytól, ezért helytelen is ifjúsági vagy ismeretterjesz­tő műfajként kezelni, bár valóban vannak ilyen — többnyire irodalmilag gyen­gébb — kísérletei. A sci-fi művek döntő többsége va­lamilyen közeli vagy távoli, de mindenképpen elképzelt jövőben játszódik, ahová vagy kivetíti az író véle­ményét a jelenről, vagy megpróbál jelezni bizonyos — gyakran igen valószínűt­len — lehetőségeket. Való­ságfeletti, elképzelt, tökéle­tesen szabadon kezelhető „valósággal” dolgozik, akár a mese és a mítosz, amely­hez egyébként szoros ro­konság fűzi a fantasztikus irodalmat. AZ ELKÉPZELT jövőben (vagy múltban) játszódó tör­ténet voltaképpen mindig utópia is, vagy éppen anti- utópia: az író akarva-aka- ratlanul el kell, hogy kép­zeljen egy, a maitól lénye­gesen különböző emberi (vagy nem emberi) társadal­mat, amely lehet a miénknél sokkal jobb, vagy sokkal iszonyatosabb. A technológiai és a tár­sadalmi alaptémájú sci-fi közötti küzdelem napjaink­ban is tart, már legnagyobb klasszikusai, így Verne és Wells között is ezen az ala­pon húzható meg leginkább a határvonal. Verne művei — kora szintjén — tudomá­nyosabbak, míg Wells művei fantasztikusabbak, de >— irodalmi értékeik miatt — jóval maradandóbbak is. A mi Jókaink ebben a küzde­lemben közbülső helyet fog­lal el — bár érdekelték ko­ra természettudományos eredményei is, nem kevésbé vonzották a jövő társadal­mi-politikai kérdései, aho­gyan ezt A jövő század re­gényében látjuk. A science fiction újabb történetének talán legfonto­sabb állomása a harmincas­negyvenes évek Amerikája, 1926-ban indult meg az Amazing Stories című sci-fi folyóirat, amelyet hamaro­san a rossz papíron, de mi­nél rikítóbb címlapokkal di­csekedő sci-fi magazinok egész sora követett. A mű­faj ellenzői és szerelmesei ennek a jellegzetes indulás­nak köszönhetik legtöbb ér­vüket a műfaj ellen és mel­lett is: így lett a tudomá­nyos-fantasztikus irodalom egyszerre tömegirodalom és intellektuális elit-irodalom, képregény sekélyességű rém­regény és filozófiai mélységű kísérleti regény. A magyar sci-fi elődei kö­zött ott találjuk Jókait, Ba- bitsot, Karinthy Frigyest, de igazi fellendülésnek csu­pán a hatvanas években in­dult. A hetvenes évek elején már könyvsorozatok és kü­lön antológia, a Galaktika szolgálja a sci-fi ügyét, s megalakul a sci-fi munka- bizottság az írószövetségen belül. Magyar szerzők sora jelentkezik új művekkel, s a televízió képernyőjén is egyre-másra tűnnek fel — néhol vitatható színvonalú, de mindenképp érdeklődést keltő — magyar és külföldi filmek és tévéfilm-sorozatok. A MAGYAR SCI-FI el­méleti műhelyei is rangos helyet foglalnak el a nem­zetközi fórumokon, s úgy látszik, e viszonylag fiatal műfaj Magyarországon is el­foglalja helyét, s ha jól játssza sajátos szerepét a tudományos-technikai for­radalom korszakában, akkor eredményeivel, kérdéseivel és vitáival az egyetemes kul­túrát is gazdagítani fogja. Nagy János rajza Nemzetközi éremkiállítás Repülés, különvéleménnyel Mtron Ivanovs 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom