Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-13 / 190. szám
A ^PÚJSÁG 1977. augusztus 13. CSÜLáD - OTTHON A felelősség gyökerei Megszületett tői jó az étvágya, mozgékony. Néhány hét múlva „kinövi” a pólyát, szépen tekinget, az ingerekre reagál. Egyelőre csak a környezetében élő felnőtteknek vannak vele szemben kötelességeik, neki. csak az a dolga, hogy a feléje nyújtott enni- és innivalót elfogadja. Később néhány fokos fordulat következik be, pontosan akkor, amikor a csecsemő kisgyermekké válik. Ilyenkor kell elkezdeni a szoktatást, hogy játékait rakja helyre, később pedig a játszósarokban tartson rendet. Ha minderre elegendő időt szánunk és hajlandóak vagyunk kivárni, hogy a csemete bonyolult mozdulatokkal mindezt megtegye, akkor később a gyerek természetesen végzi a „munkát”, sőt amíg el nem pakol, nem fog bele más játékba. Tehát a gyerekben már egész pici korában kialakul valamiféle kötelességérzet. Egy idő múlva apróbb feladatokkal bízzuk meg. Mondjuk, hogy a kistájakat mindig ő rakja be a konyhaszekrény alsó polcára, a terítéskor ő tegye a szalvétákat a terítékek mellé és így tovább. Persze, vigyázni kell arra, hogy munkálkodását mindig észrevegyük, értékeljük és dicsérjük. így hasznosan összekapcsoljuk a kialakuló köte- lességtudatot a sikerélménynyel és gyermekünket minden feladat sikeres megoldása kellemes érzéssel tölti el. Lassan meggyökeresedik benne a természetes felelősségtudat és kötelességérzés. Nemrég beszélgettem egy tanítónővel, aki azt panaszolja, hogy első osztályos tanítványai közül sokból mindez hiányzik. Számtalan példát sorolt fel azzal kapcsolatban, hogy a hétéves gyerekek milyen nemtörődöm módon reagálnak az iskolai házirendre, milyen félvállról veszik mulasztásaikat. Előfordult, hogy reggel elaludt a család, a gyerek negyed tízkor ért az iskolába nyolc óra helyett. Bement az osztályterembe, s mint aki jól végezte a dolgát, leült a helyére. Amikor tanító nénije megkérdezte a késés okát, a legtermészetesebb hangon közölte: „elaludtunk”. Nemegyszer fordul elő, hogy a gyerekeknek a környezetismereti órára ollót, fémdarabot vagy más egyebet kell vinni. c-l.- elfelejtik. Nem JU azért, mert közbejött valami, hanem mert a holmik előkészítése helyett játszottak. Reggel, mikor eszükbe jutott a feladat, anyuka azt mondta, majdcsak ad valaki kölcsön ollót vagy gombot... Szóval gyakran a szülők nevelik bele a gyerekbe a „majdcsak lesz valahogy” mentalitást. Tanítónő ismerősöm szerint: ha egy gyerekkel megfelelően foglalkoznak a szülei, hathét esztendős korára feltétlen ki kell, hogy alakuljon a felelősségérzete. Ugyancsak ő mondta, hogy a gyerekek viselkedéséből pontosan rekonstruálható a szülők otthoni viselkedése, életmódja. Bizonyos, hogy azok a gyerekek, akikben nem alakították ki a kötelességérzetet, nagyon sok nehézséggel találják szemben magukat felnőtt korukban. Rendszeresen elkésnek a munkából: a munkadarabot gyakran hibásan készítik el, munkaidejük egy részét maszek munkára, vagy ügyeik intézésére fordítják. A kötelességérzet nélküli emberek soha nem érzik a munka örömét, nem tudnak elgyönyörködni saját alkotásukban. Ezeket az önmagukkal szemben is igénytelen embereket az „élő” kollektíva kiveti magából. Családalapításkor az ezzel járó kötelességekkel is számolnunk kell. Egy anya a nagyon hasznos gyermekgondozásin töltött éveket nem használhatja saját ké- nye-kedve szerint. Ezt azért mondom, mert találkoztam olyan anyukával is, aki csodálatosnak találva a „neki járó” három esztendőt, rendszeresen tízkor kelt, mert akkor már a gyereksírástól képtelen volt aludni. Tejbe- darával „befogta” kicsinye száját, olvasott, vagy sétálni ment. Sajnos ilyen szempontok alapján nem ellenőrzik a GYiES-en lévőket. A védőnők is csak komoly befektetéssel, napi látogatásokkal tudják rávenni az ilyen anyát, hogy legalább naponta főzzön friss ebédet gyermekének. Egy anyakorban lévő nőben, egyáltalán felnőtt emberben, nehéz felelősséget ébreszteni. Egy embernek sokféle kötelessége van önmagával és a társadalommal szemben. És ezek mind olyan kötelességek, amiknek elmulasztására nincs magyarázat, hanem csupán szegényes, nevetséges magyarázkodás. Azok az embere*í’ akik______ ben nincs felelősségérzet, akik előtt ismeretlen a kötelességtudat fogalma, csak félemberek. Nem élhetnek kiegyensúlyozottan, boldogan. V . HORVÁTH MÁRIA Ul Dl ETAS HUS A tyúk alkatú madarak túlnyomó részét a fácánfélék családjába sorolja az állat- rendszertan. A szép tollú fácánon kívül azonban idetartoznak a sokkal kisebb testű, igénytelen kinézésű, csak ritkán látható fürjek is. A Szovjetunióban, a Mari Autonom Köztársaságban néhány szovhoz berendezkedett a fürj tenyésztésre. Húsa ugyanis kitűnő diétetiküs hús, tojása pedig az orvosok szerint növeli a vér hemoglobintartalmát. Azt tervezik, hogy 12 tonna fürjhúst és 8 millió tojást juttatnak piacra évente. A középkor öltözködéséről A MŰVÉSZETEKHEZ hasonlóan az öltözködés is magán viseli egy-egy kor jellegzetes formai, díszített- ségi ismérveit. A korai középkor divatirányzatát a román stílus szabja meg. A nők egyszerű, ingformájú, szűk ujjú, bokáig érő, néha uszályos alsóruhát hordtak, mely gyapjúból, selyemből, vagy lenből készült. Ez öltözködésüknek csak egyik része volt. Felsőruhájuk egyszínű — a nemesi családok színének megfelelő — részekre osztott és a felsőtestre simult. A szoknya vonala bővülő volt. A ruha ujja a felsőkar közepéig szűk, onnan pedig annyira bővül, hogy alsó széle a ruha aljáig is leér. A nyakkivágás, az ujjvég és a szoknya alja tarka pánttal díszített. Köpenyüket ékkövekkel díszített csattal erősítették össze mellükön. Megjelenésében szinte követi a gótikus építészet karcsú részleteit, körvonalait e kor ruházata, mely a felsőtesten feszes, erősen dekorált. A szoknya uszályos. Az elől-hátul mély nyakkivágás mentén, a karcsúra szabott, hosszú ujj csuklójánál és a szoknya alsó szélén gyakori a hermelin szegély. A legfőbb jellegzetességet a henin adja, amely hengeres, kúpos, csonkakúpos és dupla, szárny szerű kiképzésű fejdísz, fátyollal. A reneszánsz divatja a bársonyt és a brokátot kedveli, de megjelenik egy új textiltermék is, a csipke. Ezt szívesen alkalmazzák női és férfiruhákon egyaránt. A női derekat igyekeznek minél karcsúbbá tenni. A XVI. században előbb fából, majd fémből készítik a merevítést. A ruha ujja bő, buggyos. A kivágás szabadon hagyja a vállat, elöl meglehetősen mély. A szoknya végig nyitott, hogy kellőképpen érvényesülhessen az alsószoknya díszítése is. Spanyol hatásra később hatalmas merevített csipkegallérok jönnek divatba. A barokk külsőséges megnyilvánulásai talán az öltözködésben érvényesültek leginkább. A féktelen pompa az egyszerű, kisebb pénzű embereket is megszédítette. A színek élénkek, az ujj puffos, a nagy szoknya aljára fodor is kerül. Előszeretettel alkalmazzák a csipke- díszítést és túlzásba viszik az ékszerviselést. A színes pompába öltözött hölgyek szerényen pirulnak különböző méretű, formájú és színű legyezőik alatt. A férfiak parádéja talán még a nőkén is túltett. Díszes viseletükhöz még bodorított parókát is viseltek. E francia eredetű divatnak holland és spanyol változatai is sok túlzást fejlesztették ki. Az esztelen ruházkodási költségeket végül XIV. Lajos fékezte meg. Elrendelte, hogy a díszes ruhakölteményeket csak külön engedéllyel viselhessék. A finomságra való törekvés, a könnyed, elegáns formák jellemzik a rokokó divatot. A vállon hajtásokba szedett, lefelé szélesedő, lágyan omló formák azonban később mesterkéltekké váltak. A blúzt erősen karcsúsították, a szoknyák hatalmas méretéket öltöttek, melyet halcsonttal merevített abroncs tartott széjjel. Finom brokátokat, selymeket alkalmaztak, rengeteg csipkével. Napóleon császársága alatt a női ruha az antik vonalakat igyekszik feleleveníteni. Az empire ruhák a derékvonalat a mell alá helyezték. A szöknya puhán omló, uszályos, bokáig, sőt sokszor bokán felül ért. A túlzásba vitt dekoltázst különböző méretű és színű, finom sálak takarták. TISZTES polgári szándék tükröződött a biedermeier ruhákon. Kedvenc anyaguk a kockás és a csíkos. A derék visszakerül a helyére, és a szűk derék, bő szoknya kiegészítéseképpen, szerény csipkedíszt és szalagot alkalmaztak. Ismét fűzőt hordanak. Az ujjak felül puffos, alul szűk kiképzésűek. A téli köpenyük posztóból készült, melyhez kapucni tartozott. A pelerin formájú köpenyt szőrmével díszítették. A szoknyák vonalát keményített alsószoknyák határozták meg. — kemcnczik — keze tétován megmozdult, mintha ki akarná tapintani a bizonyosságot, hogy én vagyok-e, vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe, ö meg csak engem nézett. Riadtan kereste a nevemet, hallottam, ahogy zizegnek közöttünk a múlt lapjai, nyálazta, forgatta sebesen, mert valahol meg akart lelni, rám akart találni, hogy megszólíthasson. Apám két kézbe fogta az arcát, megcsókolta a hártyavékony halántékot. Nagyanyám hirtelen hozzá hajolt, remegő kezét szája elé emelte, és valamit súgott a fülébe, miközben rajtam függött a szeme. — Nem, nem az Éva, ő az Ágnes — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett. — Gyere ide, nézd meg a te kis nagyanyádat. Már gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na gyere, gyere! Odahúzott és az öregasz- szony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett, és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a szeretet nevében. Nagyanyám keze sima volt, mint a begónia szirma és nagyon könnyű. Két könny- kút mélyéről nézett rám, már nem akart azonosítani, csak nézett. Én voltam egyszemélyben mind a huszonnégy unokája, de az is lehet, hogy én voltam az egyetlen. Én voltam, aki képes meglátni halálra érett teste mögött a hajdani erőt, a régvolt nagyasszonyt, s komoly tekintetemmel megteremtettem a méltóságteljes csendet, amelyben illően és szépen megadhatja magát a halálnak. Magához húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a szemét, mint aki meg akar győződni róla, hogy magunk között ' vagyunk-e, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a másik fiát meg a demizson körül ügyködni, gyorsan, bizalmasan a fülembe súgta: — Én meghalok — ujját a szájára tette, pisszentett, aztán folytatta. — Nekik nem mondtam meg, mert haragszanak érte. Azt mondják: dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig én tudom, hogy meghalok. Ne mondd nekik te sem. Bólintottam. — Te ugye elhiszed? — Elhiszem — mondtam komolyan és leültem az ágy szélére. — Tudod, én nagyon szeretném, ha elhinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy dolog a halál, nagyon nagy dolog — mondta és jelentőségteljesen fölemelte az ujját. — Kér egy kis bort, mama? — kiáltotta oda János, az idősebbik fiú. — Hát persze, kis kortyinkát — mondta apám, és mór bugyogtatta is bele a pohárba. — Várj csak! — mondta János és lefogta apám kezét. — Előbb ki kell érdemelni, ugyebár. Na, mutassa csak meg mama a kedvenc fiának, hogy mit tud?! — Jaj — nyögte nagyanyám, és remegő ujjaival belekapaszkodott a karomba. — Járjunk csak egyet. Nem kell mindig abban az ágyban kényeskedni — ke- délyeskedett János, és darabosan, keményen nevetett. — Csak nem? — csapta össze apám a kezét. — Csak nem lépegetünk? — De biz a! — mondta János és cinkosan kacsintott. Nagyanyám görcsösen szorította a karom és könyörgő szemekkel nézett rám. — Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk — noszogatta János, és lábával odatolta a két csoszogót. Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, bütykös lábujjait mozgatva kereste a papucsot. Hirtelen lehajoltam, hogy a lábára segítsem, de János rám szólt. — Ne, majd ő. Megtalálja, igaz, mama? — Igaz — nyöszörögte a nagyanyám, és rettentő nagy erőfeszítéssel felállt. Két kezével megkapaszkodott az asztal szélébe és elindult a gyötrelem útján, kedves fiának megmutatni a tudományát. — Egész szépen leapadt a dagadás a törött lábáról — mondta apám és elégedetten csettintett. — Ezt nevezem, bátyó! Nem hit- tfm volna, hogy még valaha talpra áll. Hiába, a te okos, erélyes módszereid. Isten bizony, csodát műveltél! Nagyanyám már az ágy előtt állt, és megint azon tétovázott, hogyan engedje el az asztal sarkát. Szája hangtalanul mozgott, és furcsán, szűkölve szedte a levegőt. Úgy nézte az ágyat, mint a megszállott a mesz- szeséget. Fölálltam és átfogtam a derekát. — Hagyd! — vakkantott rám János, de én nem hagytam. — Ha rád lenne bízva, talán meg is ölnéd a gyen- dégségeddel — mondta apám és idegenül mosolygott. — Hej, te, te — dohogott János, s már cincogtatta is kifelé a dugót az üvegből. — Na gyere, igyál. — Nem kérek — mondtam és letelepedtem előbbi helyemre. Nagyanyám nézte az arcom, pupillája egyre nőtt, már-már eltakarta a szemfehérjét, aztán elkezdett visszahúzódni és egyre kisebb lett. — Jó lett volna... — itt elakadt a hangja. Zihálva szedte a levegőt, majd megcsendesedett ismét, és alig hallhatóan motyogott. — Ha a fiaim, az én kicsi fiaim idetérdeltek volna az ágyam köré... — Megint elfulladt. Várt egy kicsit, aztán még annyit nyögött akadozva: — Én a kezemmel. .. a fejükre áldást... Tekintete az arcomon maradt. János a kertről magyarázott apámnak, hogy mit tud kihozni belőle, ha tisztességesen kezeli, apám meg a menetrenddel bíbelődött, abból próbálta kiokoskodni, hogy melyik lenne a legkedvezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett a válla fölött és megkérdezte : — Elaludt? — Elaludt — mondtam halkan, és kisimítottam a. feje alatt a párnát. Csanády János: Szólítgató Sárkányom, sárkányom Lapulnak a fűben, szép szál madzag végén, orruk sűrűn szuszog — sárgállón, sárgállón, ő már a felhőben villogtatja kék ég. csak egy kicsi szúnyog. Felhő alatt úszik Sárkányom, sárkányom feszes szárnyú sasom, a nagy magas égen, a földről a nyuszik húzzál magad után, követik magason. húzz végig a kéken! Szikszai Károly illusztrációja
