Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-28 / 202. szám

1977. augusztus 28. ^PÚJSÁG 5 ■ ókai ma is a legolva­I sottabb magyar író. Jó- ö kait mindenki olvasott. -— Jókait nehéz olvasni. Jókait nem illeti a népsze­rűség, az olvasói közvéle­mény által neki juttatott 'hely. A pro és kontra elhang­zó vélerpények némelyikével úgy hiszem, nem érdemes vi­tázni, tény, hogy színes ro­mantikája sokak számára az előiskolát jelenti, majd a ké­sőbb is gyakran átlépett kü­szöböt, mely az irodalomba szabad be- és kilépést bizto­sító kapu alapvető tartozéka. A nagy mesemondó megítélé­se — mint annyi más jelentős íróé — változó korok és íz­lések vitatott kérdéseinek egyike volt és marad való­színűleg. Ezúttal — az álta­lában meghatározó művészi érték mellett — a funkció ta­lán a fontosabb. Ez Jókai ér­tékének egyik igen lényeges összetevője. Jókait olvasni kell. A neki köszönhető regény- áradatból mintegy felényit sokan cím szerint képesek idézni. Ismerik, de nem ol­vassák. (Egyébként is akut jelenség, hogy vitatkozunk, vitatkozgatunk arról, amit nem is ismerünk, mert csak másodlagos forrásokból érte­sültünk róla — jó esetben.) Nyelve és témái általában jobban kötődnek a múlthoz vagy a régmúlthoz, mint a szórakoztatóbbnak érzett — mert értett — modern mű­vek, olykor hemzsegő latin- sága vagy németsége, más­kor mondattirádái okozzák a sokakban meglévő viszoly­gást, nem beszélve arról, hogy a művek terjedelme bizony nem a megszokott kisregényé, novelláé. Igen nagy érdemeit és stílusértékeit fölösleges lenne számba venni. Jókai még nem szorul védelemre. Lehet, hogy a rossz emléke­ket idéző kötelező olvas­mány jelleg okozza néha az olvasási lendület megtörését (én ebben sem hiszek), a bennszakadt gyönyört még az alkalmi filmadaptációk sem képesek felszabadítani. És Jókai mégis népszerű, min­den zavaró körülmény elle­nére. Effektiv népszerűségét növelné természettudomá­nyos orientálódásé korsza­kunkban, ha minden olvasó­hoz eljutna a Kriterion Kiadó TÉKA sorozatában megjelent Jókai természettudománya című kötet, melyből kiderül, hogy Jókai e vonatkozásban is fölöttébb érdekes író. Nem­csak romantikus meseszövé­se, kalandozó fantáziája, ha­nem — amennyiben ez nem sértő Jókaira nézve — vernei előrelátása, tudományos mű­veltsége révén is. A kísérő tanulmányból és az alkalmi idézetekből persze kiderül az is, hogy a regény­író nem tagadja meg magát, nem föltétien természettudo­mányos babérokra pályázott (Goethe megtette — sikerrel, színtana és az általa felfede­zett állkapocsközi csontocska ma is tudományos értékű), viszont polihisztorságát sem vitathatja senki. A csillagá­szat, geológia, biológia, ana­tómia akkori nevükön helye­sen: földtudomány, élettudo­mány és embertudomány és a technika egyformán érde­kelte. Itt célszerű egy kis megszorítást alkalmazni: va­jon egyenlő-e valamiben való jártasság, „műveltség” az iránta való nagyfokú ér­deklődéssel? Minden bizony­nyal van némi különbség, hisz az utóbbi nélkülözi a mélységet, de elfogadható, hogy az érdeklődés egy bizo­nyos intenzív fokon túlnőhet saját határain. Úgy gondo­lom, Jókainál is erről van szó; a klasszikus elbeszélő műveltségébe és érdeklődésé­be belefért kora természet- tudományos képe is. Önnön vallomása is kitartó polihisz­torérdeklődésről tanúskodik: kevesellte ez irányú meglévő műveltségét, bár ez már-már szerénységnek ~ tűnhet, ha tudjuk, hogy mily hamar be­építette a legújabb természet­tudományos felfedezéseket is alkotásaiba, s ez megvála­szolja azt a pusztán elvi kér­dést is, hogy tudott Jókai kora tudományából. Vannak ugyan amatőr „tettlegességei” is, ahol korrigálásra szorul, ám sokszor előtűnik a tárgy­szerű műveltség is. Nyilván értelmetlen lenne a kérdés ilyenféle felvetése, hisz egy közepes természettudós is többet tudhatott nála, a je­les és művelt érdeklődőnél, koruk színvonalán. Az érde­kes az, hogy az í r ó Jókai mit vitt be irodalmi jelentő­ségű műveibe a tudomány megtermékenyítő eredmé­nyeiből, izgalmából, mit men­tett át egy másik, indokolat­lanul távoli szférából az egyikbe. A természet és az ember örök kapcsolatáról és egységéről vall ezzel is, isme­rős, panteisztikus felfogást reotiálva, új „homo univer­sale”, olyan újreneszánsz ki­vételesség, aki ritka minden korban, s aki mintegy ki­egészülve egy új művelődési modellért küzdő emberrész- s/el. ma is korszerűnek hat. ármi legyen is a tran- csírozásra hajlamos utókor ítélete, az iro­dalom (s persze Jókai) csak nyert e sokirányú ér­deklődéssel. Mert a tudomá­nyos tárgyból is rengeteg poézis hozható ki, s a „szá­raz" tudományos adatok nem korlátozzák a szárnyaló fan­táziát. DRESCHER ATTILA A szentély második születése Tudósok és építők befejezték a Jerevántól 20 km-re lévő első századi garni pogány szentélyének feltárását, mely az örmény építészet egyik egyedülálló emléke. Történészek, művészek, restaurátorok, archeológusok és építészek fárad­ságos munkája tette lehetővé a turisták zarándokhelyévé lett garni szentély második születését. mindenütt danoltak a csövek. Fújtak, brummogtak, zümmög­tek, felelgettek egymásnak, jeleket adtak, jeleket továbbítot­tak pincétől a padlásig. Szétáradtak a házban, mint az erek, száz ágon, szálon kanyarogtak, s behatoltak minden titkos zug­ba. összetartották a házat és a lakókat, hangokkal szaladtak egyik emeletről a másikra, lakásról lakásra, konyhából fürdő­szobába, s a vízcseppek pengtek, csorogtak a rossz lefolyókon. Fuchsné hallgatta a csövek énekét, brummogását, és ijedten várakozott. A viaszosvászon kopott mintáit bámulta, s valami bizonyosságot keresgélt a seszínű kaicskaringók között. A min­tázat nagyon elvásott, a virágok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon barnállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha il­lata, az olvadó, vastag zsírszagok. — Istenem ... Milyen szerencsétlen vagyak — mondta han­gosan. Ujja a viaszosvászon síkján matatott. Keresgélt valamit. El­mélázott. Fájt a háta. A csöngetésre összerezzent. Éjifél már elmúlt. Kiment, ajtót nyitott. — Nahát... Julika... — mondta, és megcsókolta a lányát. — Csókolom, anyu, apu már alszik? — lépett a lány az elő­szobába. — Most aludt el szegény apád ... Nagyon ideges volt miat­tad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye... Retteg miattad ... — Ó, az apu ... — mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált. — Gyere, egyél... Jó kis pörköltet főztem'. Kovászos uborka is van... — Ó, anyu... Megyek is már, csak megmosom a kezemet. Olyan koszos vagyok. A szél hordja a port — mondta a lány, és hirtelen beugrott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Fuchsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét: — Szél... Milyen szélről beszélsz? Nem volt szél... A lány hangja a vízcsobogáson át, halkan érkezett: — Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet. — Nyáron köd? Ki hallott ilyet — mondta Fuchsné, aztán be­ment a konyhába, és munkához látott. A pörkölt gyorsan megmelegedett. Kiöntötte egy cseréptá­nyérra, aztán az evőeszközt, kenyeret s kovászos uborkát is oda­készítette az asztalra. Leült az egyik székre, és várakozott. A fürdőszobában még javában csobogott a víz. A pörkölt felett párafelhő lebegett. Oszloposán a mennyezetig emelkedett, az­tán szétterült a régi gőznyamok térképvonalain. Fuchsné maga Devecserí Zoltán: Csalétek i. Homokbúzát vet a kisfiam, arat homokbúzát botkaszával. Égi búboskemencében homokkenyeret süt: éhen ne haljak! II. Azt mondta Balázs, hogy a rókagyereket is magával viszi, ketten meg tudják verni a Nagy Kígyót. A rókagyerek vonakodott. Hogyan csalogassa? Rajzolt néki egy nagy- nagy tyúkot, kiscsikó-formájút... A Nagy Kígyó több napja halott! elé bámult, s egyszer csák látta, hogy a pörkölt már nem gő­zölög. Kihűlt. Felállt, és kiszólt a folyosóra: — Julika! Kihűl a pörkölt... — Megyek már, anyu — mondta a lány, de meg sem mozdult. Fuohsné gyanúsnak tailálta az ügyet, és bekopogott az ajtón: — Julika, mi az ördögölt csinálsz? — Jaj, semmit, anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát? Vagy az iskolaköpenyemet... Ott lóg a szekrény oldalán... Ügy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni. Fuohsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta iS Julika iskolaköpenyét. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyire kinyílt. — Dugd be, anyu ... — Nyisd ki rendesen. így nem tudom begyömöszölni ezt a köpenyt. — Dehogynem, anyu... Olyan ügyes vagy te... Fuohsné türelme elfogyott. Belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára ló­gott. Fuchsnét boldog, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány.” De aztán hirtelen elkomorodott. A lány vállán egy fogsor kékeslila nyoma éktelenkedett. — Mi az ott a váltadon? — csattant az asszony hangja. — Az Ica olyan marha. Lehúztam róla a takarót, és belém harapott — mondta a lány sírón, bizonytalan hangon, s a két karját szorosabbra zárta a melle előtt. — Az Ica ...? — Igen, anyu. — Az Icának mióta vannak ilyen lófogai? Ezek lófogák. — Pedig az Ica volt... Fuohsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csat­tant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak, s ledöntötte a köl­nisüveget és a fogmosó poharakat. A csörömpölésben alig hal­latszott a lány vinnyogása: — Igazán ... Anyu ... — Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágod?! — Elszakadt... Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fá­ra barackért, és elszakadt. Ott is maradt... De úgyis van itt­hon elég, gondoltam. Fuohsné tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés. — Te disznó ... Te utolsó ... Erre neveltünk téged?! Nesze, te utolsó ... Megmondod végre az igazat?! Vagy azt hiszed, vak Szabó Ervin születésének 100. évfordulóján emlékkiállítás nyílt Budapesten, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban. Á marxista társadalomtudós — jogász, könyvtáros — mun­kásságát bemutató tárlaton levelek, kéziratok, fényképek és egyéb dokumentumok idézik fel a munkásmozgalom kima­gasló harcosának tartalmas életútját, akinek nevéhez fűző­dik a magyar könyvtárhálózat megszervezése is. Képünk a. kiállításon készült. Szabó Ervin 1905-ben levelezőlapként küldte saját fényképét Erdős Renée-nek. Ihász-Kovács Éva: Nyárból őszbe A nyárból őszbe érni csak lépés Egy futó pillanat s a Perc még nem feszíti szét a test magasztos ösztönét Egy holt lecsüngő jobbkeze az ág Nem toll Ne írj vele Mert minden addig szép amíg az ember csupán álmodik. vagyok? Kivel henteregtél, te utolsó?! — Jaj, anyu ... Ne, anyu ... — sírdogált a lány, s az ütéseik elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen. Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt, s látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyömok. — Ó, egek... Én téged már hiába verlek... Ugye, hiába, lányom? — Nem tudom, anyu. — Megtörtént, aminek nem szabadott volna. Egy diáklány-- nyal. Belehalok a szégyenbe. — Igen, anyu — szepegte a lány. — Ó, egek,.mi lesz most? Férjhez kell menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! Nyilatkozott, vagy nem? — Kicsoda, anyu? — Az illető... — Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába ... — Az irodájába? Hát irodája van már? Hány éves? — Talán minit apu .... — Micsoda? Mint apád? öregemberekkel henteregsz? Te lány, én azonnal megőrülök. Megőrülök... — Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, és meg nem ... Ott álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszke­dett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam ... Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki víkendháza, meg a Ba­latonon is. — Megőrülök — nyögte Fuchsné. — Ó, anyu ... Ne lény ennyire maradi... Fuchsné elvesztette az önuralmát. Oköllel csa­pott le a lányra. Ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött az üvegpolcnak. A polc eltörött. Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is fel­ébredt a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán fel­ült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall. az sírás, vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom