Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-08 / 159. szám

1977. július 8. ÍnÉPÚJSÁG 3 Szekszárdi bútorok a szakszervezeti üdülőknek „Sima” iélévet zárt a bútoripari vállalat „1977. első félévében...” — egyre több helyen, egy­re többféle jelentésben kezdődnek így a különbö­ző beszámolók és jelen­tések. A könyvelésekben, a számviteli osztályokon már csaknem készen van­nak az első félév mérleg­számai. A számok mögött mindenütt félév munkája, eredményei, hibái húzód­nak meg... A Szekszárdi Bútoripari Vállalatnál miközben a fo­tóriporter dolgozott, az egyik asztalosuk csak ennyit mon­dott: — Soha még ilyen simán nem telt el a félév. Hogy ez pontosabban mit jelentett, az csak az igazga­tói irodában, a különböző felmérések, számadatok ösz- szehasonlítása után derült ki. A tervezett 46 millió 800 ezer forintos termelési érték helyett 48 millió 160 ezer forintra teljesítette a félévet a vállalat. Figyelembevéve a körülményeket, a stag­náló, vagy inkább fokozato­san csökkenő létszámot, az anyagellátás egyenetlensé­gét, érthető az elhangzott vélemény: sima félévet zárt a bútoripari vállalat. Kisebb-nagyobb zökke­nők természetesen voltak. Ilyen, szinte már akut prob, léma itt is, mint még jó né­hány helyen, a már említett anyagellátás. Nem egysze­rűen arról van szó, hogy ná­lunk kevés a megfelelő alap­anyag, sokkal inkább a be­szerzés bonyolultsága, gyak. ran szubjektív emberi ma­gatartástól függő bonyolult­sága teszi „gubancossá”. Mindennek a termelésre való negatív kihatása a lát­szat ellenére meglehetősen áttételes. A munkafegyelem megszilárdítása, a munkaidő jobb kihasználása, egyszó­val a munkamorál megte­remtése elképzelhetetlen ál­landó, folyamatos, megfelelő anyagbiztosítás nélkül. A gondok ellenére, mint ezt az alapvető tényszámok bizonyítják. a bútoripari vállalatnál a jobb szervezés­sel, a megfelelő üzemi lég­kör kialakításával sikeresen ellensúlyozták ennek nega­tív hatását. A Székesfehérvári Bútor­ipari Vállalattal kialakult jól gyümölcsöző kooperációs együttműködés, a gondosan kialakított korszerű termék- struktúra — levette a válla, lat válláról az értékesítési gondokat. Az elmúlt év má­sodik félévében elkezdett modern bútortípusai, a „Szi­rén”, a „Saci” és a többiek, változatlanul keresettek a piacon. Ezenkívül számot­tevő nagy volumenű szerző­dés köti még le a vállalat kapacitását. A Szakszerve­zetek Országos Tanácsával kötött szerződés értelmében az ország valamennyi szak- szervezeti üdülője részére folyamatosan szállítanak korszerű kárpitozott bútor­garnitúrákat. Fotó: Bakó Jenő A faalkatrészek megmunkálásának fontos szakasza a minőség érdekében a felül etek gondos megmunkálása A több mint tizméter hosszú szabászasztalon alakulnak ki a bútorok jövő beni „öltözetei” Könyvek között Ötször voltak kiualok Z-bútorcsalád A zalaegerszegi Zala Bú­torgyár tervezői kollektív munkával új bútorcsaládot, úgynevezett Z sorozatot ala­kítottak ki. Közülük a Zita elnevezésű lakószoba-beren­dezések prototípusa készült el. A belsőépítészek és a gyár műszaki kollektívája által tervezett bútorok egy része tölgyfurnérral, rusztikus ki­vitelben, bronz mintázatú fo­gantyúkkal, rézveretekkel készül, míg a bútorcsalád többi tagja sima vonalú. A lakosság az őszi Otthon ’78 kiállításon megismerked­het a Zala Bútorgyár új ter­mékeivel: tizenhárom garni­túrával vesznek részt a be­mutatón. Szakmunkásvizsga A napokban kapták meg a szakmunkás-bizonyítványt azok az autószerelők, akik az első tanulói voltak az AFIT dombóvári autószervizének. Az elmúlt években tizennégy tanuló sajátította el a megye legkorszerűbb szervizében a szakma gyakorlati ismereteit. Az új szakemberek közül egy kitűnő, egy közepes ered­ménnyel végzett, tizenkettő szakmunkás bizonyítványába pedig jó jegy került. A most végzett autószerelők közül ti­zen az AFIT dombóvári szer­vizében, négyen pedig a kör­nyéken vállaltak állást. Paks régi központjában ta­lálható a szövetkezeti köny­vesbolt, közel az autóbusz- megállóhoz. Az üzletben mo­solygós, őszes hajú asszonyka fogad. — Mit tetszik parancsolni, milyen könyveket ajánlha­tok? — kérdezi, s máris mu­tatja a tágas eladótérben el­helyezett polcokon a válasz­tékot. — Köszönöm, majd talán később. Az üzletvezetővel sze­retnék beszélgetni... — Tessék, én vagyok az, Horváth Jánosné. Talán itt a legjobb, itt szoktam beszél­getni a vásárlókkal, bizomá­nyosainkkal — mutat a nagy könyvespolc előtti két kényel­mes fotelra, miközben két kolléganője folytatja a ki­szolgálást. — A munkájáról, az üzlet­ről, vásárlókról, gondjairól szeretnék érdeklődni. — Régóta itt dolgozom, pon­tosan huszonkét éve... Ki­mondani is sok, igaz? A bol­tunk eddig ötször nyerte el a kutáló címet, országos vi­szonylatban sem tartozik a gyengébbek közé. Voltunk már elsők, másodikak, har­madikak is. Ilyenkor félév táján van munka bőven, je­lenleg a keményebbik részé­ből, a konténerben érkezett áru kirakásából. A tanköny­vek jó része megérkezett. Most még nincsenek raktáro­zási gondjaink, jövőre viszont lesz egy új raktárunk is a tankönyveknek. Éves forgal­mi tervünk 2,4 millió forint. Eddik jól állunk a teljesítés­sel. Persze a java hátra van még... A vásárlók? Megmon­dom őszintén, sokkal igénye­sebbek, mint tíz évvel ezelőtt. Nagyon fontos az ajánlás, tudnunk kell milyen alka­lomból, kinek veszik a köny­vet, ennek alapján beszélge­tünk, ismertetünk. Vannak visszatérő vásárlóink és vi­dékről is jelentkeznek több­ször megrendeléssel. Talán amiatt van ez így, mert a buszmegálló mellett vagyunk, sok átutazó bejön. Ha éppen nincsen elegendő pénzük, ná­lunk utánvéttel is vásárolhat­nak. így aztán például Dom­bóvárról év végén mindig ér­kezik egy nagyobb tételre megrendelés. Harmincnyolc bizományosunkkal is jó a kapcsolatunk. — Az atomerőmű építke­zésén is van bizományosuk? — Jelenleg még nincsen, de szó már volt róla. Keressük a megfelelő személyt. A gon­dok közül viszont a legna­gyobb az, hogy hozzánk jó egyhavi késéssel érkeznek meg az új könyvek és ezen mi nem tudunk változtatni. A késedelmes szállítás sajnos az egész szövetkezeti könyves- bolthálózatra jellemző. — Munkatársairól, a csa­ládról is ejtsünk néhány szót... — Kollégáim nők, és én ezt tartom a legmegfelelőbbnek, bár sokszor kemény, úgyne­vezett férfimunkát is vég­zünk. Elég jó a fizetés is, a kapcsolattal sincs probléma, összefogunk, ha sok a dolog. A család? Huszonegy éves fiam van, ő is, férjem is sze­retnek olvasni. Éppen most jöttünk meg külföldi ki­rándulásról, Jugoszláviában jártunk. A tíz nap szabadság viszont nekem hosszúnak tűnt, alig vártam, hogy letel­jen. Hiányzott az üzlet, a kol­légák, a megszokott arcok, a nyüzsgés. Hiába, én itt érzem legjobban magam. Otthon so­kat olvasok és munkámban a könyvajánlást szeretem leg­jobban. Magának mit ajánl­hatok? Van kedvenc írója? Itt vannak ezek az újak, néz­ze. A Kovács Margit-könyvet már megvette? És a Magyar népművészetet? Mindkettőt kéri? Lehet részletre! Máris csomagoljuk... — Köszönöm, további jó munkát! — búcsúzom Hor­váth Jánosnétól, aki nemré­gen vette át könyvterjesztő­munkásságáért a „Kiváló Dolgozó” miniszteri kitünte­tést. H. I. Hogyan gazdálkodunk a takarmánnyal? MINDENKI irigyel valakit. Saját tapasztalatomból mon­dom. Gyakran fordul elő, hogy szomszédos országbeli kollé­gákkal találkozom. Utazga­tunk együtt, vitatkozunk a szakmáról és előbb-utóbb megkérdezik: ti, hogy álltok takarmánnyal? Ilyenkor én mindig büszkén mondom el, hogy nálunk a takarmány­hiány, legalábbis az abrak­hiány régen nincs. Ha nem termett elegendő, hozunk külföldről. Akinek kell, be­megy a boltba, vásárol. A válasz után látom rajtuk, hogy egy kicsit irigyelnek bennünket. Azután olykor előfordul, hogy jómagam járok fejlett mezőgazdaságú országokban. Látom a bőséget az élelmi­szerüzletekben, megvonom a vállam, rosszul azért mi sem állunk odahaza. Hanem ami­kor beülünk az autóbuszba és elindulunk! Nézem gyönyö­rű, asztalsimaságú rétjeiket és legelőiket, megbámulom az egyszerű, olcsó megoldáso­kat, amelyekkel legeltetnek. Hallgatom, hogy abrakot tej­termelésre alig, de még hús­termelésre is keveset hasz­nálnak. Bizony, elfog a sárga irigység. Különösen feléledt bennem az emlék most, hogy áttanul­mányoztam a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság jelenté­sét a hazai takarmányterme­lésről és -felhasználásról. A kép, amit a jelentés rajzol, enyhén szólva nem lelkesítő. AZ ABRAKKAL valóban jól állunk. Kukoricát és ta­karmánybúzát 1975-ben más­félszer annyit termeltünk, mint öt évvel korábban. Az árpa- és zabtermelés ugyan visszaesett, de annyi baj le­gyen, kukoricáért mindig ad­nak árpát is, zabot is a világ­piacon. Belső ellátásunk biz­tosítót, néha még kivitelre is jut. Nincsen baj az állatok ta­karmányozásához szükséges fehérje biztosításával sem. Igaz, ezt már nem termeljük meg, de a népgazdaságnak féltett kincse az állatállo­mány, fehérjehiánnyal nem kockáztatjuk a termelés biz­tonságát. Ami nincs meg itt­hon, azt megvásároljuk kül­földön. Nem vitatható, hogy a koncentrátum, vagy takar­mánytáp minősége időnként ingadozik, a választék nem mindig teljes. Ezek azonban inkább csak részletproblé­mák, amelyek határozott fel­lépéssel, megfelelő műszeres ellenőrzéssel el is hárítha­tok. A vizsgálat további meg­állapításai azonban elszomo- rítóák. Magyarországon 1,3 millió hektár a gyep. Ez ösz- szes mezőgazdasági terüle­tünk 19 százaléka. És miköz­ben a szántóföldeken lassan­ként a legfejlettebb mezőgaz­daságok mellé sorakozunk fel, ezen az egyötödnyi há­nyadon konzerváltuk a múlt századot. Az átlagos hozam nem több. mint hektáronként 12 mázsa széna. Esküszöm, a kiegyezést követő fellendülés korszakában, a múlt század végén több volt ennél! NEM LESZÜNK lelkeseb­bek akkor sem, ha a takar­mányozásra alkalmas mel­léktermékek sorsát vizsgál­juk. A répafej, a kukorica­szár, a takarmányszalma két­harmada évről évre tönkre­megy, beszántják, vagy még azt sem, hanem felgyújtják. Kár volna itt számokat idéz­ni, kalkulációkat kiagyalni. Mindenesetre tény, hogy a gyepterületünk szakmai kife­jezéssel élve „nevetve” hoz­hatna dupla termést, a mel­léktermékek felhasználásával pedig ezer tonnaszám állít­hatnánk elő a húst, millió li­terszám a tejet. Gondolkodom, hogy kik irigyelnek minket és kiket irigyelek én. összevetem a két végletet, a kitűnő nö­vénytermesztést és a pocsék gyepgazdálkodást, valamint elpazarolt melléktermékeket. Töprengek és belém fészkel a gyanú: nincs itt valami ösz- szefüggés? A GYAKORLÓ gazdák, a szakemberek megerősítenek: bizony, van. Méghozzá nem is kicsi. Az egyik oldali biz­tonság szüli a másik oldali kényelmet. Mert. Az állat- tenyésztés hozama minden üzemben feltétele a mérleg egyensúlyának. Ekkora tétel­lel senki nem játszik, nem kockáztat. Nem is kell, hi­szen nem fenyegeti olyan veszély, mint mondjuk a francia gazdát, hogy ha kiég a legelő, akkor féláron el kell pocsékolni az állatokat. Nincs ilyen veszély, hiszen csak bemegy a boltba és vesz abrakot. Legfeljebb kicsit drágább, emelkedik az ön­költség, de a tervezett hozam nem marad el, a mérleg nem kezd veszedelmesen ingadoz­ni. Ezzel szemben mi a hely­zet a rétekkel, legelőkkel, cu­korrépafejjel, kukoricaszár­ral, takarmányszalmával? A gyepekre ráfordítás nincs, vagy alig van, a kukorcia ön­költségét a szemtermésből számolják, tehát az alászán­tott szár a mérlegből nem hiányzik. Ezekkel a tételek­kel tehát úgy van a gazda, hogy ha hoz valamit jó, ha nem hoz, úgyis jó. attól a gazdaság még nem lesz vesz­teséges. Az elnök, az igazgató, a fő- agronómus tehát — tudato­san vagy csak ösztönösen — figyelmének, szaktudásának, energiájának oroszlánrészét arra fordítja, hogy európai szintet mutasson a szántóföl­di termelés, ebből jöjjön a java haszon, az állattenyész­tés pedig produkálja azokat a hozamokat, amelyeket a nép­gazdaság joggal elvár. Ezen túl már nem sok figyelme marad a rétekre és a mellék- termékekre. MÉG OLDALAKON AT sorolhatnám azokat a ténye­zőket, amelyek mind hozzá­járultak az itt kifogásolt helyzet kialakulásához. Még­is azt mondom, hogy a szem­lélet, a figyelem ilyen fokú eltorzulása a fő baj. Ez ve­zet odáig, hogy a nyugat­európai legelőkről vagyono­kért elhozzuk az ott ol­csón termelő Holstein-Friz szarvasmarhát, azután ide­haza bekötjük ezeket a tíz­milliókért felépített istállóba és ott méregdrága abrakkal etetjük. A gyakorló mezőgaz­dáknak és mindenkinek, akit illet érdemes volna ezt egy­szer végiggondolni. FÖLDEÁKI BÉLA Ifjú szakmunkások (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Láng Gépgyár dombó­vári gyáregysége fennállása óta elsősorban saját forrás­ból biztosítja a szakmunkás­utánpótlását. Az elmúlt tan­évben három szakmában het­venegy fiatal ismerkedett az esztergályos, a lakatos és a hegesztő munka fortélyaival. A nemrég lezajlott vizsgán 24 utolsó éves tanuló szerezte meg a szakmunkás-bizonyít­ványt. A most végzettek kö­zül hét esztergályos, öt szer­kezetlakatos és tíz hegesztő fiatal szakember a Láng Gép­gyár dombóvári gyáregységé­ben marad dolgozni. Az ifjú szakmunkások a vizsga utáni jól megérdemelt „utolsó” va­káció végén, július második felében kezdenek a műhe­lyekben dolgozni. Oszlénczi János Szorgalmas asszonykezek varrják a kárpitot

Next

/
Oldalképek
Tartalom