Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-01 / 153. szám

^PÚJSÁG 5 1977. július 1. Dunaföldvár Az Oregtorony - toronyőr nélkül A duraaföMvári öregtorony építői nem féltek a földcsu­szamlástól. Igaz, hogy ami­lyen alapokat raktak, egy kö­zepes erősségű földrengéstől se volt miért tartaniok. A nagyközség egyik legszebb, a Duna túlsó partjáról nézve különösen megragadó műem­léke a XVI. század első ne­gyedében emelt lakótorony, mely Kozák Éva régész hosz- szú és alapos feltárása, majd a helyreállítás után tavaly a korábbinál sokkal békésebb rendeltetést nyert. Ha van egy településnek hangsúlyos része, úgy ez minden bizony­nyal az. Ami Dunaiföldvárott különösen nem lebecsülendő, mert itt vonzóan megmaradt és sajátos hangulatot áraszt a község történelmi magja. A tavaly július 3-i meg­nyitástól az év végéig több, mint 30 ezren voltak, nem sajnálták a fáradtságot és felgyalogoltak ide. 1977. első öt hónapijában keréken 22 ezer volt a látogatók száma. A földszinten börtönmúzeum és ritkaságnak számító be- tyárfreskök fogadják a lá­togatót. A toldalék épületben a Beszédes-emlékkiállítás lát­ható, a kitűnően megoldott csigalépcsőn megközelítihető emeleti termekben gazdag történelmi szemléltető anyag. Végül a lenyűgöző körkilátáát nyújtó legfelső szinten han­gulatos presszó. Az öregtorony tehát köz- művelődési intézmény. Irá­nyítója, Götzinger Károly is csak másodállásban „várka­pitány”, fő hivatása szerint a nagyközségi művelődési köz­pont igazgatója. Hivatalos adatok szerint 1628,'29-ben 106 katonából álló török helyőrség állomásozott itt, a mainál lényegesen kiterjed­tebb, bástyákkal is védett várban. A török szálláshelyek nem maradtak fenn, az újak — melyeket ezúttal rövidebb ideig itt tartózkodó turisták­nak szánnak — még nem épültek fel. 65 személyes mo­telt szánnak az öregtorony és a templom közti részre. A már említett falukép szem­pontjából nem .biztos, hogy a legszerencsésebb ötlet. Félő, hogy a tájból kirívó lesz. A mai „várőrség” 3 személyes, de hivatásos őr (éjjeliőr) nincs közöttük egy sem. Nem jut számára zsold. Egy vár fenntartása a törö­köknek se volt olcsó, de ők legalább tudták, hogy miből fedezik. A jobbágyok adóján ból és robotból. Ilyenek a mai várkapitánynak nem áll­nak rendelkezésére, de az az érdekes, hogy hivatalosan más forrása sincs a szép, idegenforgalmi és közműve­lődési szempontból egyaránt fontos műemlék költségeinek fedezésére. Tavaly a nagy­községi tanács „kapart ösz- sze” valamit. Az idei évre benyújtottak egy 200 ezer fo­rintos dologi, 115 ezer forin­tos személyi kiadásokra vo­natkozó tervet a megyéhez. Előbbi célra ígértek 150 ezer forintot, de végeredményben se ilyen, se olyan címszó alatt idáig .(június 21.) nem érkezett egy fillér sem. A vár természetesen „üzemel”. Nincs információnk arról, hogy a padisah birodalmában milyen volt a számviteli fe­gyelem. Alighanem volt, no­ha a hibák megtorlása a mai­tól elütő eszközökkel történ­hetett. Azt viszont behatóbb pénzügyi ismeretek nélkül is tudjuk, hogy ma vannak ala­posan körülhatárolt lehető­ségek, szabályok és keretek. Ideje lenne ezeket Dunaföld- váron is megteremteni, hisz furcsa kettősség rejlik abban, hogy egyik kezünk pénzt és fáradtságot nem kímélve fel­épít valamit, amire joggal le­het büszke a megye; ugyan­akkor a másik elfelejt áldoz­ni a fenntartására. ORDAS IVÁN fotó: Komáromi Zoltán A folyókanyar Dunaföldvárnál, a toronyból nézve „Tömérdek kezdetleges panorama _” B oldogan újságolta Bogár István, a megyei művelődési központ népművészeti cso­portokkal foglalkozó főmun­katársa, akit a környéken mindenki ismer néprajzi gyűjtőszenvedélyéről is — meglelte a Szigetvár viada­lát. Sárközben a régiek tudják, a Szigetvár viadala nem más, mint Paprika János faragó­ember életének főműve. A nevezetes faragó viszont Bo­gár Istvánnak néhai dédap­ja, aki így rokoni padláson keresgélve, most meglelte az elveszettnek hitt faragváriy töredékét. Gondosan meg­tisztogatta, híres tanyájára szállította, most megnézheti ott bárki, aki a tanyát meg­látogatja. De vajon milyen történetet hall hozzá? Bogár István ajánlja, néz­zem meg Malonyay Dezső A magyar nép művészete című, 1907-ben megjelent könyvé­ben a Sárközzel foglalkozó részt, Malonyay ír a dédapá­ról is. ír bizony: „Az oroszlánokat, gyönyö­rűségem — magyarázza Ga- gyiné, — azokat Paprika Já­nos faragó faragta, az kedves kegyöském, aki egyszer agyonütötte Vida Rozit, a szeretőjét.” Malonyay, aki nemhiába volt hírlapíró, néprajzi mun­káját is riportosan írta, mindjárt jobban érdeklődött a kapudíszoroszlánok fara­gója után. Paprika János bácsi aztán nem nyerte meg rokonszen- vét, hiába volt nefelejcskék a szeme. Az első szobában Paprikáéknál lehúzott redő­nyök mögött szalonna, kol­bász lóg, mindenütt a jólét zsíros szagát érzi a néprajz után nyomozó Malonyay... Kesereg is egyet: „Ha nem a garas után sóvárogva dolgo­zik a magyar, de kedveset akar cselekedni valakinek, akit szeret, és kedveset ezzel magának is” — akkor nem hurcolja műveit mutogatni, nem nyomat reklámcédulát — apropó, vajon, hogy hív­ták akkor...? — és nem szed beléptidíjat érte. ahogy a mi derék Paprika bácsink tet­te. „Üj! Üj! Megjött!” így kezdődik a hírverés, és a néprajzos alighanem fur­csábbnak tartja, mint hogy Paprika János valamikor agyonütötte szeretőjét, Vida Rozit. Hát igen, a Szigetvár via­dalát mutogatta készítője. Nagy munka volt, mire el­készült: tíz évig dolgozott rajta, „...nap-nap után, éve­kig bajlódva kifaragta a tö­mérdek panorámát: Sziget­vár viadalát, fából. Három- tezázötven alak: magyar vité­zek, török katonák, lovasok, vezérek, pasák, ágyúsok, bás­tyaostromlók — egy egész szoba, teli a ládába csoma­golt, útrakészen tartogatott ármádiával.” A várfal megmaradt rész­lete, a néhány kedvesen naív harcos figurájából ítélve, ha Paprika János faragó gon­dolt is a garasokra, amíg tíz éven át munkálkodott mű-, vén, mit sem változtat a té­nyen: ihletett mester volt. A fából faragott eleven — és teremnyi — jelenet egy furr csa embert idéz. Redőnyök mögött szalon­nát őriz, agyonüti a szerető­jét, ártatlan nefelejcskék sze­me van, reklámcédulákat ké­szíttet és minden szabad per­cében farag... VIRÁG F. É. * Minap adtunk hírt arról, hogy nyugdíjba vonul Gímesi Imre, a szekszárdi Városi Ta­nács pénzügyi osztályának vezetője. Az osztályvezetői szobát csak két helyiség vá­lasztja el attól, amelyben 1935-ben egy tizennyolc éves, frissen érettségizett fiatalem­ber az első lépéseket tette a közigazgatási pólyán. — Egy összeírásnál kaptam munkát — emlékezik. Ké­sőbb néhány napot mindig ingyen kellett dolgozni azért, hogy esetenként 80—90 fil­lérért kiszállhassak a becsüs mellett. Már nagy fejlődés volt, amikor „szellemi szük­ség- és ínségmunkás” kategó­riába soroltak, amit havi 30 pengővel fizettek meg. „Szellemi szükség- és ín­ségmunkás’’, ezt a fogalmat lexikonban se találja a mai érdeklődő. A „szerződéses ja- vadalmi ellenőr” beosztása, havi 110 pengővel már sze­rény létalapot jelentett a házassághoz is. Ezután a há­ború évei és a frontszolgálat következett. A felszabadulás után Gímesi Imre visszatért a városházára, melyből nem sokkal később tanácsháza lett. A kezdeti időkben a Nemzeti Bizottság jegyzője volt. 1948-ban vették fel a pártba, 16 évig volt a városi pártbizottság tagja, 27 éve tanácstag és 27 éve osztály- vezető. — Így telt az életem — mondja. A kitűnő pénzügyi szakem­bert közszeretet övezi a vá­rosi tanácsnál. Itt, az MHSZ- nél és a polgári védelemben kifejtett munkáját az elisme­rések sora kísérte. 1956-ban Munka Érdemérem, 1968-ban Kiváló pénzügyi dolgozó cím és Honvédelmi Érem ezüst­fokozata, 1970-ben a Munka Éremrend bronz fokozata, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem és a Honvédelmi Érem arany fokozata, bronz, ezüst és arany törzsgárdajel- vény. Szerdán történt búcsúz­tatásakor — mint arról rö­viden hírt adtunk — vette át a megyei tanács elnökének kezéből a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, míg sok évti­zedes kiváló munkáját a ta­nács a város címerével éke­sített aranygyűrűvel, és má­sodszori aranyjelvényes törzs- gárdatagsággal ismerte el, a pártszervezet, szakszervezet és a kollégák pedig ajándé­kokkal kedveskedtek Gímesi Imrének. Az aranygyűrűbe Vésett felirat tömören össze­gezi a megbecsülés lényegét: „Hűségedért”. s. n. fotó: K. Z. Tej vagy pálinka „Kisded hazánk 43 ezer talponállójában és kocsmá­jában — ez az, amit az asz- szonyok népszavazás nélkül is egyhangúan sokadnak — naponta kétmillió-hétszáz­ezer liter sör, kilencszázezer liter bor, s közel négyszáz- ezer liter tömény szesz fo­lyik le a torkokon”. Ezt a riasztó adatot a közelmúlt­ban hallottam a rádiónak abban a riportműsorában, amely Delirium panoptikum címmel érdemelne akár többszöri ismétlést is. A majd egy órás. igen tanul, ságos adás anyagát egy kocsmában, három nap alatt gyűjtötte össze a riporter, s ez — ami a jómodor dol­gában nem éppen járatos riportalanyokat illeti — szép szakmai teljesítmény. Volt ezek között az önma­guk karikatúrájává silányult emberek között lezüllött él­sportoló, snóbliművész, csa­lódott szerelmes, főhivatású és alkalmi garázda, táp­pénzcsaló, középkorú, férfi, nő, fiatal és gyermek. Vé­gighallgattam a műsort, de alkalomadtán meghallgat­nám újra. Nem kell ugyan­akkor újra olvasnom azt a jelentést az italfrontról, me­lyet az Alkohológia című szaklap legutóbbi száma adott közre. Ennek itt csak egy, a közelmúltban megtar­tott megyei tanácskozásra rímelő adatát idézem. Azt nevezetesen, hogy az elmúlt évre, 1976-ra 70 százalékkal növekedett a kiskereskede­lemben a tömény szeszek forgalma 1974-hez viszonyít­va. Az említett tanácskozá­son a megye kereskedelmi ellátását és az ipari szolgál­tatások helyzetét tárgyalták az érdekeltek. Nos, ott volt módom hallani azt a nem is csak asszonyok által meg­fogalmazott kifogást, ami különösen a kis települések ellátására jellemző. — Kérem nálunk sokszor nem lehet a reggeli és dél­előtti órákban tejet és ke­nyeret kapni. Azt még nem értük meg, hogy az italbolt­ban ne lett volna elég bor és pálinka. Tem lenne idő­szerű változtatni ezen a helyzeten ? Amikor így merül fel a kérdés, nincs híjával termé­szetesen annak az ingerült­ségnek sem, ami joggal fog­ja el mindazokat a felnőt­teket, szülőket, akik nin­csenek még távoli rokon­ságban sem a fentebb emlí­tett Delirium panoptikum apájával, aki a hatéves Ju­liska lányára imigyen ri- vallt rá: — Juliska, idd meg a sö­rödet! (A riporternek úgy­mond, azért, hogy „edződ­jék. erősödjék az a gye­rek” !) A kis településeken lakó szülők úgy látszik nem elég fel- vagy inkább „levilágo- sultak”. Úgy vélik, reggeli­re legjobb a tej, a tejter­mék. a friss kenyér vagy péksütemény. Node ha nincs? Egyébiránt, ahányszor nagy nemzeti gondulnk, az alkoholizmus terjedése szó­ba került, az elmúlt évek­ben mindig akadt arra hi­vatkozó, hogy a szeszfor­galmazásból hány mijliárd forint bevétele van a nép­gazdaságnak. Ez a fajta reagálási mód mind ritkább. Közös szerencsénkre egyre több közgazdasághoz értő szakember számolta és szá­molja ki, hogy mit jelent az alkoholizálok által okozott termeléskiesés forintokban (uram bocsá, ez is milliár- dokra rúg!) a népgazdaság­nak, s szintén forintkihatá­sú megterhelésben mit nyomnak a latban az alko­holista szülők miatti szociá­lis, egészségügyi és gyer­mekvédelmi tennivalók. Szóval, ha lassan is, de el­dől, hogy a tej maradjon-e hiánycikk a mindennapi ke­nyérrel, vagy legalább ese­tenként legyen az a pálinka is. Kis ország vagyunk, kis nép, nincs arra szükségünk, hogy az ivászat világverse­nyében olyan makacsul őrizzük dobogós helyezésün­ket. Valljuk csak be nyu­godtan. hogy sok az a 43 ezer kocsma és talponálló, hogy észbontó szám a napi majdnem 3 millió liter sör, megtetézve a bevezetőben leírt bor- és töményszesz- mennyiséggel. Igen, ez az a pont, ahol meg kell húznunk a féket, a jövőnk miatt. A nyilván­tartott, az egészségüggyel már kapcsolatba került al­koholisták növekvő tömegé­ben egyre többen vannak ugyanis a harminc év alat­tiak. .. — László Ibolya — Látogatók a Beszédes-emlékkiállításon Kilátás az Oregtoronyból Negyvenkét év közszolgalat

Next

/
Oldalképek
Tartalom