Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
1977. június 5. A gyermekkort idézi Tolna Vas István A költő hetvenhez közeledik, kerüli a lármás ünnepségeket, a szereplést. A szekszárdi Uj írás esti fellépést mégis elvállalta, a vele járó utazással, a megyei művelődési központ meredek lépcsősorának megmászásával együtt. Rövid beszélgetésünket a kérdéssel kezdem: — Minek köszönhetjük vajon a „kivételezést”? — Két költőnek, akit nagyra tartok és szeretek. Az egyik — aki Szekszárdra hívott — Juhász Ferenc. A másik, akit Székszárd adott: Babits Mihály. Számomra a város őt idézi. Most is. ahogy közeledtünk, az autóból te- kintgettem kifelé, kerestem a ..három keresztet a Barti- nán”. Mikor utoljára jártunk itt Karinthy Cinivei, még jól lehetett látni. Most nem tudtam Juhász Ferinek megmutatni, remélem megvan. Nagyon szomorú lenne, ha ezt az emléket valami ügyetlenség eltüntetné. — Talán csak a fák koronája takarja el, télen még jól lehetett látni. — Jó lenne tudni, hogy vigyáznak rá... — Van egy község Tolnában, amihez korábbi kötelékek fűzik, mint Szekszárdhoz a három kereszt... Bátaszék. — Bátaszéken volt rabbi nagyapám. Korábban is ott élt a család vagy csak nagypapa került oda, látja, nem is tudom. De ő Bátaszéken halt meg, s ott van eltemetve is. Kilencéves koromban jántam nála először. Nagy élmény volt, több rétegű, színes élmény. A tizenkilences események miatt hagytuk el Budapestet. Dombóvárig vitt a vonat, onnan szekérrel jött a csalód Bátaszékig. Egy báta- széki sváb asszony hozott minket, a szekér ponyvája alá bújtunk. Kimondhatatlanul élveztem az egészet, az izgalomból a félelmet még nem éltem át. Nem aludtam semmit, pedig egész éjjel tartott az út. Ahogy világosodott hajnalban, a számomra ismeretlen vidék nyűgözött le. Egyébként akkor jártam először faluhelyen: minden furcsa, különös volt, és ahogy visszaemlékszem, minden tetszett, Bátaszékről átjártunk Nyékre, Decsre túróért, vajért, ott a sárközi viseletét bámultam.... Néhány éve Jugoszláviába utaztunk, egy barátunk autóján. Szundikáltam, és valami döcce- nőn hirtelen felriadtam. A szemem egy épületre nyílt, tudtam, hogy ismerem, de nem tudtam, hol járunk, és ismerhetem-e egyáltalán. A furcsa érzés akkor múlt el, amikor megláttam a táblát: Bátaszék. No és az első szerelem. Az is Bátaszéken ért. Kilencéves voltam, de az a szerelem éppen olyan heves, elsöprő érzelem volt. mint a felnőttkoriak. Most, hogy visszagondolok rá, a későbbiek modellje volt az a- bá- taszéki... — Nagyon jól emlékszik ezekre a csaknem hatvan évvel ezelőtti dolgokra. — Ahogy erre a dimbes- dombos, pagonyos — ügye, illik ezekre a fiatal erdőkre, hogy pagony — tolnai vidékre érkeztem, felidéződött bennem az az út, a gyerekkornak az a mozgalmas ideje. — A Nehéz szerelem-ben is felbukkannak akkori élményei. — És egy elbeszélésben, ami 1947-ben jelent meg a Fórumban. „És látá, hogy az jó” volt a címe... — Köszönjük a beszélgetést, visszavárjuk Tolnába. VIRÁG F. ÉVA Weöres Sándor: Kirgiz dallamokra 1. Vágtat a réten az ifjú .csikó, futni kötetlenül, az csak a jó, hogyha fordulsz, forog a messzeség, körben szabad látóhatár, fönn a magas ég. Hámba betörnek, ifjú csikó, rajtad a szíj meg a lótakaró, ó jaj, majd ha szügyedről leveted, fakó gebe már a neved, ólban a helyed. 2. Tevetehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Tevetehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon. Tevetehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hűs zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. 3. Szép virágszál hajlong, táncol a szélben, a tavasz kibontja, tikkasztja nyár, az ősz ethervasztja, kóró a télben, s megint kivirul, ha kél a sugár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Ö mennyi kínja van a szerelemnek, mégis örömöt dalol a madár, ó mennyi vágya van a szerelemnek, mégis nyugalmat dalol a madár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. r \--------------------------------------------------Száz éve, 1877. június 3-án született Dufy, a francia fes tészet egyik legnagyobb koloristája. Képünkön: Nizza című festménye. «ÉPÜJSÁG Würtz Ádám világában mindenki otthonra lel, képzeletének viliódzó játéka, ötleteinek közvetlen könnyedsége önként kínálja kincseit. Mindig meglep, de ez a meglepetés otthonias és meghitt, s mindig azt érezzük, hogy hazataláltunk, amikor beléptünk képei kapuján. Mi a titka? Nem magyarázza a világot, nem fűz kommentárokat a jelenségekhez, hanem újrateremti a látványt, mely nem a valóság, hanem a valóság egy lehetséges változata. Ugyanezt érezzük illusztrációi láttán is, melyek nem a hagyományos értelemben vett illusztrációk, amilyenek a régi versantológiákban oly gyakran elkedvetlenítettek bennünket, Würtz újrafogalmazza a témát, melynek tulajdonképpen csak egyes elemei utalnak az eredetire, akárcsak Bach variációiban. A mai magyar művészetben tulajdonképpen társta- lan, töretlen úton indult el, az európai kortárs művészethez is csak laza szálak fűzik. Legkézenfekvőbb lenne, ha a szürrealizmusra emlékeztetnénk (esetleg George Groszra), s valóban, bizonyos szürrealista elemek fel is fedezhetők művészetében. Würtz Ádám esetében azonban távolabbra kell néznünk, s képei láttán elsősorban Hieronymus Bosch jut eszünkbe, a középkornak ez a talányos festője, aki mindig jelképeket látott az emberi tettek és indulatok mögött. Aligha véletlen, hogy Würtz- nél is felbukkan Bosch néhány motívuma, de ennél sokkal inkább rokonítja őket az összefoglalás szándéka, mely egységes világot teremt a valóság jelenségeiből. Nem biztos, hogy olyan a világ, mint amilyennek Würtz Ádám látja és ábrázolja. De nem is arra törekszik, hogy naturalista hűséggel ábrázolja a valóságot, mert az érdekli, amit a látszat mögött fedezett fel, s ezért rajzolja meg biztos kézzel a látható felszín mögött lévő szerkezetet, feltárva egy megmásíthatatlan valóságot. „Kemény törzsű fát kell növesztenem tudom — olvassuk a katalógushoz írt vallomásában. — Zúgó lombú, nagy mesebeli fát, olyat, amelyen nem foghat az idő fejszéje.” Mi is így hisz- szük. Szekszárdi kiállítása mindenben méltó művészetéhez, a szőkébb haza, a szülőföld igaz szeretettel és tisztelettel fogadta. Erre vallott az, hogy a kiállítását dr. Gyugyi János, a megyei pártbizottság titkára nyitotta meg, és az a kivételesen szép katalógus is, amit Miklósi Imre tervezett. CSÁNYI LÁSZLÓ AZ ÖTVÖS magas, sovány szomorú férfi. Az egykedvű szomorúság úgy átitatja, hogy ádámcsutkájának is jut belőle. Meghajolva áll a boltjában, s ez a bolt olyan kicsi, akár egy liftfülke. Ha engedékeny vagyok: nem nagyobb, mint két liftfülke. A bolt közepén kerek üvegasztal. Három falán üvegszekrények, a negyediken sötétkék bársonyfüggöny, mögötte a műhely. Ez az udvarból nyíló, ablaktalan, földszinti bolt csupa sejtelmes ragyogás. Az üvegek mögött szinte lélegzik a sok féldrágakő. Karkötőkbe, csöngőkbe, függőkbe illesztve, póklábú ezüstfoglalatok szorításában a mélykék lazur- kő’ a rózsaszín korall, a sárga borostyán. Külön bársonytáblán csupa rózsakvarc és rózsatopáz. Egy függőről, melyben két mesterséges rubinkő csillog, az ötvös éppen ezt mondja: — Goutte de sang. Ami vércsöppet jelentene. De a szomorú ötvös bizalmatlan, nem hiszi, hogy a fiatal férfi, aki már percek óta forgatja a függőt, valóban érti-e a finomságot, ezért költőien lefordítja: — Két fagyott vércsöpp. Hárman állunk a boltban. Mellettem a rubinköves férfi, zöld lódenkabátban. Előttem egy fiatal nő, majdnem olyan, mintha krétapapírra nyomott, nyugati képeslapból vágták volna ki, de a lapot előbb sok kéz megforgatta, talán kávé vagy konyak is cseppent rá, addig-addig forgatták, míg végül kissé borzas lett. A prémkucsmája is borzas, a fekete, puha télikabátja is. — Parancsol? — fordul most az ötvös a fiatal nőhöz. Tömören kérdi, kerüli a felesleges szavakat. Tudja, hogy a nő kézitáskája sovány erszényt rejteget. Rögtön igazolódik is. A borzas lány selyempapírba burkolt, vékony, ezüst férfi-cigarettatárcát emel ki kabátja zsebéből — névnapi vagy születésnapi ajándék lehet. — Monogramot szeretnék rávésetni — mondja. — Holnapra meglesz — bólint az ötvös. — Jaj, csak holnapra? — Előbb nem lehet. iNézik egymást. Közben a fiatal férfi leplezetlen érdeklődéssel méregeti a fiatal nőt. — Tehát milyen betűkről van szó? — kérdi végül az ötvös. — Klausz János. — Szóval Ká és Jé. A lány zavartan hozzáteszi : — Szolnok, Fő utca 12. Két felhúzott szemöldök csodálkozik: — Ezt is belevéssem? — Erre a címre kellene elküldeni. — Jó. Holnap feladom. De a borzas kis nő meginog. — Ne... talán mégse... Talán inkább a lakásomra küldje... Elküldené?... — kérdi kedves, kérlelő, fekete lángú tekintettel. S közben óvatosan ő is visszanéz a mellette álló férfira. Az ötvös papírért és ceruzáért nyúl. — Tehát hová küldjem? — Cserép utca 68. Harmadik emelet három: Az ötvös írja a címet. De a fiatal férfi is írja. Mindany- nyiunk szeme láttára szemérmetlenül beírja a címet egy kicsi noteszbe. — Telefon? — kérdezi teljesen feleslegesen az ötvös. — Harmincnyolc-hetven- kettő-harmincnyolc. Ez hivatali szám. Mindketten feljegyzik. A borzas kis nő otthagyja a cigarettatárcát, fizet és elmegy. A fiatal férfi gyorsan visszaadja az ötvösnek a rubinköves függőt. „Majd holnap bejövök” — valami ilyesfélét mormol, és ő is elsiet. Még a kapualjban utolérheti a nőt. És ekkor a hátam mögött váratlanul megszólal egy érdes alt. — Na, ez is megvolt... Észre sem vettem, közben egy fekete bajszú, tömzsi nő lépett be a boltba. Már jó ideje ott állhatott mögöttem. Most ránk hunyorít: — De én is megjegyeztem a címet. Persze, azt a másikat: Szolnok, Fő utca 12. Szegény Klausz, igazán megérdemel egy figyelmeztető lapot. Állok a kis ötvösboltban, és rám tör a felismerés, többé már nem hessenthetem el magamtól: egy ismeretlen Molnár Ferenc-vígjáték első felvonásába cseppentem. Goute de sang — a cigaretta- tárca — a két cím — a fiatal férfi notesze — az alt hang és a levelezőlap —, s a jelenet középpontjában a borzas kis nő és körülöttünk a kis ötvösbolt: ez mind-mind hamisítatlan Molnár Ferenc. Mutatós, hatásos, de kissé elporosodott dialógus. És a gyanúm szinte ujjongani kezd, amikor megtudom, hogy a fekete bajszú nő „a papa díszmagyarját” adta el nemrégiben az ötvösnek, s ennek a díszmagyarnak a féldrágakövei is itt ragyognak már a finom ezüst foglalatokban, és a fekete nő most az utolsó részletért jött. EZZEL a díszmagyarral még igazibb Molnár Ferenc lett az amúgy is hiteles Molnár. A kis jelenet: hibátlan, hamis kék ametiszt, hibátlan csiszolás. És aminek itt tanúja voltam: tetten érés. Tetten értem az irodalom tudatot és jellemet formáló hatását. (Illés Endre most töltötte be 75. évét.) Groteszk figurák (tus)
