Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-04 / 130. szám
A “vIéPÜJSÁG 1977. június 4. CSflLflD- OTTHON Divatbemutató a Duna Intercontinentaléban Előzetes az őszi-téli divatról őszintén szólva 'könnyű kis káröröm tölt el. valahányszor bizonyosodik, hogy az utcán közlekedő férfiak, nők, tizenévesek és kisgyerekek fütyülnek rá, hogy a divatintézetek miről állították félévvel korábban, hogy „ez lesz a divat”. Mostanában kicsit változott a helyzet, hiszen a Magyar Divatintézet szerdai divatbemutatóján is olyan modelleket mutattak be, amelyeket a nagyvállalatok és nagyobb szövetkezetek közreműködésével készítettek, és Télre ajánlják ezt a vastag, puha szövetből készült nadrágszoknyás összeállítást. A ' kabátka „szuperdivatos”. ha eljön a szezon, meg is lehet majd vásárolni a legsikeresebbeket az áruházakban, ruházati boltokban. Persze, azért most is akadtak olyan modellek, amelyek nyilvános viseléséhez nem kevés elszántság is kellene. Valószínűleg tervezője sem a konfekcióiparnak szánta, hiszen a „nagy divatbemutatók” széleskörűek : a legigényesebbeknek is szólnak. A divatbemutatóról még valamit — aztán rátérünk a divatra. Szóval: újabb szokás szerint a manekenek zenére, tánelépésben mutatják be az új módit. így aztán az ember kellemes látványban is részesülne — ha a manekenek tudnának táncolni... És a néző megfigyelhetné apróra a ruhákat. A bemutatott modellek alapján a következők derültek ki: ősszel továbbra is divatos marad a csontszínű, gesztenyevörös és a barna, a legkülönfélébb összeállításokban. A divatszínek listáján szerepel egyébként a tűzpiros, a rózsafavörös, a mazsolabarna, borostyánsárga, gyöngyzöld, gyöngyrószaszín, gyöngysárga, petrolkék, zománczöld, petrolzöld. Némelyik színt elég nehéz elképzelni, de megnyugtatásul közölhetjük, a legfantasztikusabb elnevezés is ízléses, szép árnyalatot takar. A kiegészítő színek: spárgafehér és fekete. Ide kívánkozik az is, hogy a köznapi viseletre szánt cipők és csizmák színe nyers, a bőr natúr színét viseli — de a modellek úgy tűntek, hogy ráadásul kemények is. Ha ilyen kemény bőrből 'készülnék a divatos lábbelik, alighanem inkább a nem divatos, de puha cipőt csimát választjük. A tavaszi nagy divat a kenguruzseb, tovább dívik, sőt, rákerül az ingblúzokra, ingruhákra is, amit egyébként is nagy, hangsúlyozott zsebpatnik, állógallérok: díszítenék. Továbbra is divatos a bő csuklya, blúzon és kabáton egyaránt. A sportos kabátok rövidebbek, egy részükön egyáltalán nincs gomb, csak övvel szorítja össze viselője. Nagyon divatos az a kabát is, amin gomblyuk helyett szövetből készült „fült” tartja a fából készült vagy a kabát anyagából varrt gombot. Divatosak maradnak a huzatruhák, többségük hasonló lesz a kö- tényruhákhoz, azaz ujjatlan, vagy egész rövid az ujja. Nagyon szépek voltak a Hódmezővásárhelyen készült kötött ruhák és pulóverek, igaz, elsősorban a tízen- és hú- szonévesek viselhetik, mert élénk, erős színűek, harsány csíkokkal, merész szabással. Sok volt köztük a világosdrapp alapszínű. Mindezek a fő vonalak elsősorban az „avantgárd” és a sportos irányzatot jelleA divatbemutató konfe- ransziéja szerint ezeket a téli gyereköltözékeket meg is vásárolhatjuk majd az üzletekben. íme néhány elegáns ruha 1977 vegére: valamennyi fekete mezték. ezek a ruhák alkalmasak elsősorban a mindennapi viselésre. Emellett a folklórstílus — szőrmés laj- bi, kismellény, rojtos szövetkendő — is talál majd lelkes követőkre, lehet, hogy a tunikákat is sokan elkezdik újra hordani. A klasszikus stílus jegyében fogant öltözékek többsége alkalmi viselet, és a harmincas évek sziluettjét idézi. Kisfejű, derék nélküli seprűnyél termetű hölgyek csípőjükön övvel... őszintén szólva nem tetszett. Természetesen a férfi- manökenek is „eltáncolták” az őszi „úri divatot”. Ami feltűnt: a zakókon ismét megjelenik a két hasíték, de továbbra is hordanak majd a divatfik is hasíték nélküli, vagy egyetlen hasítékkal készült zakót. Majdnem mindegyikhez készült mellény, sokszor a nadrág és a mellény azonos anyagú, a zakó viszont világosabb vagy éppen sötétebb színben készül. Az egysoros mellett a kétsoros zakó, mellény is divatos lesz. A kabátok hosz- szabbak és komolyabbak lesznek, sötétebb, nehezebb anyagokból készülnek. Amíg tavaly még hóbortnak számított széles, sima karimájú kalapokat hordani, most az elegáns férfiak ilyet viselnek majd — legalábbis a divat- tervezők szerint. Gyerekdivatot is láttunk. Elsősorban azokra a ruhadarabokra figyelt fel a sajtóbemutató közönsége, amelyek kedvesek, színesek, nem hi- vaíkodóak — és amelyeket boltban is kereshetünk az ősszel. Ennyi hát előzetesül az őszi-téli divatról. Majd, ha hullanak a falevelek, és az első hó is megérkezik, ellenőrizhetjük az utcán, hogy a jelentés pontos volt-e. Ha nem — ezúttal nem a tudósítók hibája... Virág—K A csuklyás, nagy zsebes ingruha vékony szövetből készült, nyersbőr csizmával viseli a maneken. Partnerén szolidan divatos öltöny. Gulay István : Elvem h°gy mindent meg lehet értetni a gyerekkel, csak------------jól kell megválasztani a példákat. A családi életből szülebhetik a legjobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jó fejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját birodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, hogy: — Apu, mi az a neokolonializmus? A nyelve eleje és a vége összeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a vacsorát főzte), rákönyököltünk a korlátra és elkezdtem : — A neokolonializmus, fiam, az, amit nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szemeket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta eldönteni, most vigyorogjon, vagy minél figyelmesebb, bölcsebb képet vágjon. Végül amolyan középutas megoldást választott, a fejét okosan félrebiocentve a szemét derengette, mintha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializmus — folytattam —, azt jelenti: gyarmatosítás. A neokolonializmus: újgyarmatosítás. A régi, klasszikus gyarmatosítás úgy történt, Kelemen, hogy leigázták a népet, meghódították a földet. A neokolondaiisták nem fegyverrel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista. — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Úgy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra neheakedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvilágítani a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! — megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeházasodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalomnak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság voltunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési-jog... Nagyanyádnak meg pénze volt! Ó, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyorogva nézett rám. Nem szerettem, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagyanyád látszatra elismerte jogainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki ott volt a tőkédé, a pénze, aminek a mi nemzetgazdaságunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmatbirodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk.... Márpedig, mondd meg őszintén, Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál... — bökte ki Kelemen. (Megijedtem, attól tartottam, ezzel az előadással is úgy járok, mint amit a gyerekek születéséről tartottam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyomon beleszóljon az életünkbe. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, kicsiny, szegény ország persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonyítgatja, hogy jellemtele- nek vagyunk, mert a lakást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fiatal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jótanácsokból, és folyton-folyvást beavatkozik a kis ország belügyeibe. Szuverenitásával mit sem törődik, sárba tapossa függetlenségét... Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkodás nélkül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kelemen, Földünk legnagyobb szégyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek éppoly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat! Hatásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az eddigieket a fiú! Közben megint lábat váltottam, mert a kolonializmus modern, rejtett formájának taglalása következett. Amint rápillantottam a gyerekre, észrevettem, hogy gyorsan visszahúzta pofazacskóját kipuposító nyelvét. Folyton ezzel hülyéskedik.... Most azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amikkel a gazdag országok a fejlődő országokat támogatják. Nos, jó ha tudod, Kelemen, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokolonializmus eszközei. Azt mondják: ennek és ennek az országnak százmillió dollár segélyt adunk. Érted? És jönnek a tanácsaikkal, mint nagyanyád, hogy kaptál százmillió dollárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert különben...! És következik a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod, a neokolonializmus. Sötét dolog. Adok, ha... Mindennek ára van! Kelemen komor arccal bólogatott. Közben a szája szélét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottaktól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokoloni'alista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót. — Te is csak akkor adsz nekem fagylaltpénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! Elkeserítőnek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek elmagyarázok valamit, s benne az egészből csak a fagylaltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpolitikával... Csengettek. Az anyja kikiáltott a konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neokolonializ- rnussal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj, istenem... Mért ilyenferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni. Megmondtam volna, hogy •kell egy ilyen felszerelni!... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátrafordultam. Bebámultam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek: — Ugye, aranyos?! — Tündéri! — kiáltotta a feleségem. Megfogta a nadrág szárát és markolászni kezdte az anyagot. — Nézheted!... Ezt nézheted, nem gyúródik! — harsogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nadrágban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jólnevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrásra készen, készségesen?! Mi köze áhhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modern! — hallottam. ,A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, és figyelmesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon... No, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd lehet! A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a nadrágért nyúlt. Hát ez... lEz a színtiszta. a legszörnyűbb neokolonializmus.------------^11 Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kock ás nadrágban visszatérő fiamat. Borzalmasan állt rajta, arcán mégis együgyű, boldog vigyor. Kelemen, mondtam magamban, gyarmatosítottad magad!
