Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-03 / 129. szám

197?. június 1. ^PÚJSÁG 5 Egy hétre új nevet kapott a megyeszékhelyen az Augusz-ház mögötti tér. A könyvhéten — „könyv­tér”. A kisgyereket sétáltató ma­mák, padokon üldögélő nyug­díjasok, tanítás után itt ne­vetgélő kamaszok megszo­kott társasága átalakult, most népesebb is. Megjelen­tek a kezékben a könyvek, kis böngésző csoportok ala­kulnak itt is, ott is, a könyv­tér sátrai körül. Van mit válogatni, a kíná­lat gazdag. És könyvet ven­ni jó: az ember néhány kel­lemes órát, esetleg életre szóló élmény ígéretét viszi a könyves csomagban. Komáromi Zoltán képriportja Ez aztán az érdekes könyv... ÚJ BÁTÁRA TALÁLTAM „Fiatal napjaim hagyomá­nyát folytatja a ,Sarjadás\ három esztendőn keresztül történt utazások, gyaloglások, falusi nappalok és esték som- mázását adja. Az egykor ön­ként vállalt szolgálat elve, s törvénye kötelez, hogy soha­se szakadjak el az élettől, a néptől. A mai faluban kor­szakot váltó dráma folyik, még egyszer utoljára meg­mutatja arcát a múlt, és he­lyébe nyomul a jövendő” — írta 1963-ban megjelent könyvéről Féja Géza, aki Szekszárdon tartózkodva az ünnepi könyvhét vendége­ként időt szakított, arra, hogy Bátára látogasson — várat­lanul. Váratlanul? No, ez nem sikerült, jóllehet érkezését ki sem sejdítette meg, de mint utóbb kiderült, Vörösné Ivánka Terus, Géza bácsit hal­lani bejött volna hétfőn este Szekszárdra, ha időben sike­rül végeznie a munkájával. Dér István pedig telefonálni akart, de nem volt hozzá sze­rencséje. A művelődési ház igazgatója — aki új ember itt — azt suttogta el, hogy ha tudják, ha sejtik, hogy Géza bácsi nem kerüli el Bátát, látogatásának alkalmához köthették volna az átrende­zett könyvtár és olvasó ava­tását, hiszen azon a tündér- kertként leírt és emlegetett régi Bátán hol volt még a közművelődésnek az a hajlé­ka, ami ma van és úgy, hogy a gazdája a termelőszövetke­zet?! * Megérkezünk és nem telik bele tíz perc, Féja Géza és a szövetkezet elnöke Fülöp László olyan beszélgetésbe merül a szocialista mezőgaz­daságról, amit hallgatva azt gondolhatná az ember, hogy tegnap hagyták abba. Pedig a fentebb idézett utazások és gyaloglások, nappali és esti beszélgetések a Sárköz köz­ségeiben nem mostanában es­tek, Féja Géza 15 évvel ez­előtt járt itt, de nevekre, tör­ténésekre kérdez, majd a termelőszövetkezet helyzeté­re. így, régen látott övéit faggatja csak az ember. Szív és ész csillog a kérdező sza­vakban, hasonlóképpen a válaszadó szavakban is. — Látod fiam — mondja Féja Géza bácsi — mennyire igaz az, hogy a tökéletes szö­vetkezet maga a szocializmus. Egészen új itt a légkör és ne­kem nagyon jó látni, hogy azért Báta a maga lelke sze­rint él, mégis kilépett régeb­bi elzártságából. Előkerül a termelőszövet­kezet sárközi szőttes borítású vendégkönyve és az eredmé­nyekről, tervekről, gondokról adott — szinte fiúi — tájékoz­tatót követően születnek meg a következő sorok: „Mióta itt jártam, új Bátá­ra találtam. Ifjúságom falu- eszménye valósul meg itt bölcsen, ernyedetlenül. Édes atyámtfiai! Menjetek így, ilyen szép egységben előre.” * Terus hangja gyöngéd és mégis számonkérő, amikor azt firtatja, miért ír Géza bá­csi olyan keveset mostaná­ban a Szabad Földben, aztán pedig azt tudakolja, hogy mi az, amin dolgozik. — írom az emlékeimet, 30 évre visszamenően és mellet­te egy regényt, Széchenyiről. Semmi megilletődés a hall­gatóság arcán. Atyafiságosan összetartozók között ilyesmi­nek nincs helye. Csak bólin­tanák, hogy úgy van rendjén; mindenki tegye meg a maga dolgát, mert attól megy előbb­re a világ és benne az ember. Hogy ez most is sok küzdel­met, egyéni áldozatvállalást kíván még? Igaz, de megéri, mert jobb élet a díja. Terus két gyönyörű festett tojást rak az asztalra, hogy társa legyen az író óbudai otthonában a régebben pin- gáltnak, féltve őrzöttnek. Az­tán, hogy köszöngetésre idő se legyen, bugyog belőle a szó. Arról, hogy mielőtt még elkallódnának-felejtődnének a népi élet tárgyi emlékei, jó lenne falumúzeumot csinálni Bátán. Géza bácsi helyesel és időnként a kezébe veszi a tollat. Papírt Fülöp László adott nem sokkal az érkezé­sünk után. Az első árkusra az került, hogy most hány hektáron gazdálkodnak, hány tagja van a szövetkezetnek, mennyi volt a tagok jövedel­me, mire rúg a gazdaság kö­zös vagyona. Aztán sorra, a kultúrház, a könyvtár, a szö­vetkezet étkezdéje, ahova az iskolások is eljárnak. Géza bácsi arcán öröm sugárzik: — Szóval, a falu a szövet­kezet és a szövetkezet a falu. * Nem tudom, meddig tarta­na a látogatás, ha nem sür­getne az idő. Búcsúzáskor kézfogások, ölelések, ígéret, hogy szívesen lejön, csak hív­ják és máris indulunk, mert délutánra Budapesten kell lenni. Géza bácsi, jóllehet nyílt szívű-szavú természetétől ez ugyancsak idegen, hallgat. Azt gyanítom, a viszontlátás mo­mentumait raktározza, én pe­dig arra gondolok, hogy né­hány óra leforgása alatt há­nyán és hányán sajnálkoznak majd Bátán, hogy nem volt szerencséjük találkozni azzal, akit nagyon számon tartanak, miközben aligha sejtik, hogy írót ennél nagyobb elismerés nem is érhet... —lászló— Egy húron pendülők Naponta többször ellenőr­zőm — hol lent, hol pedig munkahelyem ablakából a könyvtér forgalmát. Nem szűnik, pedig azt a pillanatot szeretném nyakoncsípni, ami­kor nincs teremtett lélek sem a színes sátrak előtt. Úgy lát­szik el kell hinnem, hogy napközben nem létezik ilyen pillanat. Sietsz? Nem tudsz úgy igyekezni, hogy utadat ne állják a köny­vek! Már megvásároltad, amit jó előre kiszemeltél, mint föltétlenül megszerzendőt? Az sem használ! Tegnap már elhatároztam, hogy maradok az ablaknál és ha mégis át kell haladnom a téren, nem nézek se jobbra, se balra. Úgy látszik csapni­való a jellemem. Nem tudok vargabetűkkel közlekedni és megint itt böngészek a bön­gészőkkel. Egyik-másikkal akár köszönőviszonyban is lehetnék már. Munkahelyi ismerős sodró­dik mellém és kajánul tuda­kolja, hogy hanyadszorra téblábolok , itt? Látom, hogy neki máris ott van a kezében az utóvásárolt könyv, így visszakérdezek válasz helyett. Magyarázkodásba kezd és a köröttünk állók somolyog­nak. Könnyű kitalálni, hogy ők is „visszaesők”, ha úgy tetszik egy húron pendülők, és nem hiszem, hogy csak a könyvesek örömére. A köny­vesek a könyvhét zárása után megcsinálják a forga­lom mérlegét. Bizonyosan lesz örömük ebben. A tartó- sabb öröm azonban a mienk lesz, az újra és újra a sátrak elé csábulóké... — im — Beszélgetés Juhász Ferenccel A könyvhét megyei meg­nyitójára Juhász Ferenc Kos- suth-díjas költő a „Mi a Ha­lálfiai” címmel írt versét hoz­ta magával. Az alkalomra írt művet ő olvasta fel, megtisz­telve ezzel is a megjelente­ket. Kérdéseink közül az első­re jószerint e gesztusával már megadta a választ, de maradt még kérdeznivaló. — Fontosnak tartja-e a közönséggel való találko­zást, érzi-e annak hasznát? — Nagyon ritkán és nagyon keveset megyek emberek kö­zé. Nem természetem a sze­replés. Harminckét éve jelen­nek meg írásaim és e har­minckét év alatt mégis sok­szor kellett az emberek elé állni. Az író azért vállalja ezeket a találkozókat, mert visszazengést vár, választ a közönségtől. Ezt kaptam itt Szekszárdon is. Az ember akár a közönség szemébe néz, akár nem, vár valami tovább­folytatásra indító biztátást. Ha ritkán megyek is olvasó­találkozókra, egyre nagyobb örömmel, egyre szívesebben, pedig nem szeretek szabadon beszélni. Nem vagyok elége­dett művem felolvasásával sem, mert komisz mondat- szerkesztésem nehezen adha­tó vissza, ezért kénytelen vol­tam itt a vers leglényegesebb pontját, a bevezetést el­hagyni. — Kérjük, beszéljen er­ről is olvasóinknak. — A kortársak közt, itthon és az egész világon van egy bizonyos elkülönülési hajlam, egy cellásodási vágy. Ezt ha­sonlítom a bizonyos természe­ti létezőknek a cellás-sejtes építkezési formáihoz, de azok mindig közösségi együttélési vágyból teremtődnek. Azt hi­szem, hogy éppen az írás­tudók felelőssége miatt nem szabad megengedni, hogy egymás szíve és lelke közé ilyen hártyaíalakat építsünk. — Hogyan látja a ma­gyar és a kortárs irodalom helyzetét, miben fogalmaz­ható meg az irodalom mű­velőinek feladata? — Korunkban olyan hatal­mas veszélyléhetőségek van­nak, hogy minden erkölcsös és tiszta életű szellemnek ké­zenfogva kell elébe állni a gyakorlati veszélynek. Le­gyen az bármilyen nyelvű, formájú irodalom vagy köl­tészet, bármilyen összetett vagy egyszerű szerkezetű, módszerű, nem hordozhatja magában az elmagányosodás tartalmait. Persze hiúság len­ne azt állitani, hogy a költé­szet valamit gyakorlatilag is tehet a veszély ellen. De ha mást nem tud elérni, mint fi-, gyelmeztetni, akkor sem tesz keveset. — Mi a véleménye a fia­tal, pályakezdő és az idő­sebb, érettebb költőkről? — Az öregek is, fiatalok is lényegében ugyanazt akar­ják, mint amit az előbb emlí­tettem és én ez alapján ítélem meg mindegyiküket. Mindig azt vallottam, hogy az iroda­lom soha nem árt, vagy ha igen, akkor az a költő nem igazi költő. A rengeteg fajta költői módszer ismeretében, felelősségem minden bátor­ságával merem mondani, hogy a világon minden igazi költő ugyanazt akarja. Le­gyen az beat, klasszicizáló, modern, lekopárodott formá­ban író, vagy a népi hagyo­mányokhoz inkább ragaszko­dó, mind ugyanazon töpren­günk, ugyanazt akarjuk meg­oldani. V. — Köszönjük a beszélge­tést! — herczeg — fi KÖMYUTEREH Iskola után Von-e nekem való? Anya, vegyük meg!

Next

/
Oldalképek
Tartalom