Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-19 / 143. szám

1977. június 19. ‘fÉPÜJSÁG 5 Kopré József: A nagydorogi temetőben Madárcsontú Néném. akit a szelek kísértek hajnal-harmatos reggeleken. Két karja — fekete madárszárny a mellén — összefonva nyugszik csendesen. Pillekönnyű testével lehajtott-fejű halállovak bóklászva bandukolnak. Az útrahajló orgonabokrok zöld, dús görényébe a halállovak beleszagolnak. Madárcsontú Néném, a tegnap még volt; ma legyőzetett a haláltól. Por száll, öt kapa koccan, csorogva sír a homok, ahogy a mélybe aláhull. Sirat, az alig-tipegő szoknyád szélébe kapaszkodó kisgyermek, aki voltam. Könnycsepp a kezefején. Könnycsepp sistereg a porhanyós, puha homokban... Bárdosi Németh János: Képzelt hazám Határtalan az én hazám, ahogy a felhők, madarak útján sorompó nem akad csak szállnak szabadon, lazán egy-szál magamban füttyösen mennék, a táj, nép rokonom, s a kezemet is úgy adom, ahogy fa gyümölcsét ősszel, nem nézve mennyi gond, robot adta-aszalta eddig így, szívem se volna rossz, irigy, ha máshol több az emberség, emelje dolgát és kedvét, segítsen minket is a jobb Műteremlátogatás: Varga Imre szobrai között Nem könnyű a művész sorsa. Többet fogad magába a világból, mint mások, de többet is szeretne visszaadni. Művészetén, alkotói kvalitá­sain éppúgy múlik mindez, mint a világ befogadóked­vén, ami egyáltalán nincs mindig ezzel szinkronban. Gondolat, érzés, anyag és forma viaskodik egymással és a legnagyobb művész fe­je fölött is mindig ott a ve­szély. hogy érteden marad, Varga Imre vagy netán csak az utókor érti meg: — ami igazán hal­vány vigasz. Amikor a mű kész, az alkotónak hallgat­nia kell, hiszen mindent el­mondott. Magyarázzák má­sok, de az igazán nagy mű­vek, kivétel nélkül megma­gyarázzák önmagukat. Ilyesféle gondolatok for­dulnak meg a látogató fejé­ben, amikor belép a Kos- sut,h-díjas Varga Imre szobrászművész műtermébe a budai Vár tövében, az Ybl-féle műteremsoron. Oda- kinn a Duna, a Lándhíd, a csörömpölő 9-es villamos, idebenn a tejüveg fal mö­gött egészen más világ fogad. — És rendetlenség! Iszo­nyatos rendetlenség, — sza­badkozik mosolyogva a mű­vész, aki valószínűleg na­gyon jól tudja, hogy ez édes­keveset zavarja az érkezőt, akihez jobbról Kodály kissé tűnődve figyelő arca fordul. balról pedig Bartók szobrá­nak gipszmodellje néz. Se ezeken, se a többi nagy al­kotáson nem tükröződik olyasmi, mintha a művész­nek sok illúziója lenne az emberekről. Tükröt tart elé­jük, nézzenek bele, ismer­jék fel önmagukat és talán nyomban szánjanak is kissé magukba. A Bécsi-kapu mel­lett álló Táncsics első válto­zata szinte extázisbán lobog, de nem nehéz elképzelni a folyamatot, amíg ez a lobo­gó lelkesedés a jelenleg lát­ható szobor tűnődő fáradtsá­gába hullt. A parlament (és az álparlamentariazmus) tört ívén áthaladó első köztársa­sági elnök, Károlyi Mihály meggyötört, de nem megtört öreg ember, akinek arcvoná­sai egyszerre árulkodnak szi­gorról, de az emberi gyarló­ságok iránti megvetésről is. Aiz erőltetett menet lélegzet- nyi szünetében egy híd kar­fájának támaszkodó Radnóti (Móhács) nagyon pontosan tudja, hogy csontsovány tes­te minden lépéssel közelebb kerül a halálhoz, de azt is, hogy emberségét elpusztíta­ni nem lehet. A lépcsőn le­felé haladó, zsebre tett kezű Lenin (Mohács) lobogó jel­képpé magasztosuló halha­tatlansága párosul a közvet­lenül előtte álló feladatokkal. Pályakezdésének franciás indíttatását Varga íréire nem tudja, de a jelek szerint nem is akarja leküzdeni. Talán legdöbbenetesebb alkotása egy hősi halott emlékmű, melynek kicsinyített modell­je ugyancsak ott van a mű­teremben. Féllábú, kolduló katona, zubbonyán kitünte­téseivel — fejetlenül. *— Melyik magyar faluról lehet elképzelni, hogy ezt a főtéren kiállítsa? Károlyi Mihály — Egyikről sem! — mond­ja a művész és szinte meg- bocsátóan ismét mosolyog. Ez a megértő, tudomásul- vevő mosoly sűrűin ott buj­kál jellegzetesen törökös ar­cán, a száj szegletében. Cseppet sem keserű, de egész biztosan nehezen haj­lítható egyéniség. — Mindenben örömömet tudom lelni. Szeretem a könyveket, a zenét, elsősor­iban a zongorát, a természe­tet, de a jó ebédet is és csep­pet sem utolsó dolog egy ki­adós biliórdparti. Az ember­nek mindig egész leikével, teljes odaadással kell csinál­nia azt, amit akar és amit tud. ORDAS IVÁN Fotó: Bakó Jenő S orozatot indított egyik könyvkiadónk fiatal felnőttolvasók számá­ra: ismerjék meg az európai és a magyar törté­nelmet úgy, ahogyan ezt a történelmet a szépirodalom elmeséli- Az ókori rabszolga- társadalmat tehát egy Spar- •tacus-regényből például, a középkori parasztháborúkat egy Dózsa-regényből, a fran­cia forradalmat Victor Hugo: 1793 című regényéből, a tő­kés rend kezdeteit Balzac Goriot apójából, és így to­vább. A sorozat tervezése közben aztán eljutottak Ma­gyarország történetének 1945 utáni szakaszához, meg egy bökkenőhöz: van-e olyan re­gény, amelyből ennek a bő három évtizednek a történel­me kiolvasható? Hamar meg kellett állapítaniok, hogy ter­mészetesen nincs. Természe­tesen. mondom, hisz egy ilyen vállalkozáshoz távlatuk sincs még a regényíróknak, s talán a gyors változások se ked­veznek az ilyen vállalkozás­nak; tény, hogy mindegyik félbeszakadt eddig: Déry Ti­bor el sem jutott 1945 utánig a Felelet-tel, Darvas József Részeg esője mindörökre be­fejezetlen maradt, Mesterhá­zi Lajos Tanulsága is meg­állt valahol az első éveknél. Maradtak hót a novellák, a rövid elbeszélések. Állítsak össze egy elbeszélésgyűjte­ményt. beszéltek rá a kiadó­ban, kerekedjék ki három év­tizedes történelmünk azokból a pillanatképekből, amelye­ket egy-egy elbeszélés rögzí­tett, meg-megállítva az elro­hanó időt. Nekihasaltam tehát a kor­társ magyar elbeszélésiroda- lomnak, belenézegettem tör­ténettudományi munkákba is, hogy a könyv utószavában fölvázolhassam a reménybeli olvasóknak: mi is történt itt nálunk 1945 után. Most pedig elmondom röviden, milyen töprengésre késztetett ez a röpke történelmi stúdium. Töprengésem egyetlen kér­dőmondatba is belesűríthető: csakugyan, mi is történt itt velünk és körülöttünk — va­jon ismerjük-e azt a törté­nelmet, amelyben nyakig benne vagyunk? Attól kezd­ve ugyanis, hogy „kijöttünk a pincéből”, egészen a mai napig, a történteknek valami hallatlan gazdagságát zúdí­totta rám ez a stúdium, mind. ahhoz képest azonban, ami történt, úgy találtam: valami végtelenül leegyszerűsített sé­mát őríz csak a mindennapos közemlékezet. Gondoljunk csak arra, hogy az alkalmi beszédek, az ün­nepi cikkek, az iskolai tan­könyvek és a jubileumi ka­baréműsorok a következő pa­nelszakaszokból állítják ösz- sze három évtizedes történel­münk fantomépületét: Átlag Lajos magyar állam­polgár először feljött a pincé­ből, soványan, bizakodva, a puszta életben maradásának örülve — aztán egy vonat te­tején batyuzni indult. Ez az első panel­Ugyanez az Átlag Lajos fel­építette romjaiból az orszá­got. még mindig soványan, de még több bizakodással, hi­szen az arcát „fényes szellők” simogatták. Ez a második pa­nel. Jött azonban a megcsalat- kozás e bizalomban. Átlag Lajos ekkor vezérek fényké­pe alatt menetelt, letagadta nyugati rokonait és lódenka- bátban járt. Ez a harmadik panel. Átlag Lajos addig-addig menetelt, míg egyszer csak bele nem menetelt egy tün­tetésbe, amely csúnya hőzön­gésben és lövöldözésben foly­tatódott. Átlag Lajos mégsem szaladt nyugati rokonaihoz a zűrzavarból. Ez a negyedik panel. Jól is tette, hogy nem sza­ladt el, mert most már autó­ja van. s olyan világban él, amelyben vannak még hibák, de aki igyekszik, annak ví- kendháza is lehet. Ez az ötö­dik panel. De mert az ilyen leegysze­rűsítések is megkívánnak apró, hitelesítő mozzanato­kat, hát a közemlékezet szá­mon tartja még azt is, hogy a baytuzások idején melasz- szal édesítettük a kukorica­kását, hogy a „fényes szel­lők” idején kihajtott inggal­lér volt a divat, hogy a vezé­rek fényképe alatt virslit is kaptunk május elsején, hogy a lövöldözés közben ingyen­pulykát osztogattak valamely előkelő intézmény perzsa- szőnyeges tanácstermében és hogy a mai autós világ kezde­tén a Skoda Octavia számí­tott az álmok netovábbjának. Ezzel a karikatúra-történe­lemmel szemben pedig ott áll a számunkra alig ismert va­lóságtörténelem- Az emléke­zet mélyebb rétegeiben, a lát­ható emlékjelekben, a felej­teni nem tudó idegsejtekben, a pillanatképeket rögzítő szépirodalomban és a ténye­ket előszámláló történeti ta­nulmányokban. Amelyeket ha megvallatunk, záporozzák ránk a tudást is önmagunk­ról (micsoda tömegek marad­tak ki például érzelmileg a „fényes szellők” mámorából, mennyi bizalmatlanság rej­lett nagy bizakodásunkban — épp e tömegek iránt, mily ke­véssé csatlakozhatott, aki hi­tével eleve sem személyeken csüggött, és milyen izgalmas gazdag társadalmi, erkölcsi, ízlésbeli változásokban az a mostani szakasz, amelyet a panel szerint kispolgári ki­egyensúlyozottság jellemez), meg záporozzák ránk az ön­tudást, az önérzést is: milyen példátlanul érdekes esemé- . nyéknek vagyunk kortársai, tehát cselekvő és szenvedő részesei. De éppen, mert nyakig benne vagyunk, helyzetünket csak akkor érzékelhetjük tör­ténelemként, ha szüntelenül megvallatjuk. Ha most, ami­kor a történelem egyébként olyannyira divatba jött, — hogy ország lesi a készü­lék előtt: mit tud a vetélkedő tévécsalád a Napkirály Fran­ciaországáról. — hogv regényes ősmexi- kói és neneszánsz történetek­kel! könyvsikereket lehet aratni. — hogy a mai írott drá­mák többsége is régmúlt ko­rokat idéz a színpadra, — hogy angliai Erzsébetet milliók csodálják meg a kép­ernyőn, — hogy a maja és azték kultúráról lázas vita folyik a sajtóban és országos felhívás biztatja az úttörőket, segítse­nek felderíteni: vadkan vagy orgyilkos ölte-e meg Zrínyi Miklóst, ha tehát éppen most nem felejtjük el: a legfontosabb történelem a miénk. \ z a jelenkori, amelyben nyakig benne vagyunk. Amelyet mindennél jobban ismernünk kell. Mert minden történése a bő­rünkre megy. És mert ez az egyetlen olyan történelem, amelyen változtatni, javítani tudunk. FARAGÓ VILMOS A kritika évtizedek óta is­métli, hogy Németh László színművei valójában könyv­drámák, á bennük felhalmo­zott roppant ismeretanyag, a kortársakra vonatkozó rej­tett és kevésbé rejtett célzá­sok, első hallásra alig tár­ják fel ezeknek a műveknek lényegét, s drámaiságuk is rendszerint elmerül a reto­rikában, igaz, hogy ez a re­torika zengzetes, maradan­dóan szép. __ Aligha van ez másként legjobb színpadi művével a V'II. Gergellyel is, akit 1073- ban választottak pápává, s uralkodása a simonia, az iinvestitura elleni harc jegyé­ben telt el. Az úgynevezett investitura-harc a pápa és IV. Henrik között dúlt, s át­kok és föloldozások után a császár bevonult Rómába, Gergely pedig arra kénysze­rült, hogy a normanokkal szövetkezzék. Mindez a tör­ténelemből meglehetősen is­mert, aki pedig már elfelej­tette középiskolai leckéit, bármelyik lexikonban meg­nézeti. Nem kétséges, VII. Gergely történetében van drámai mag, s végtére az sem baj, hogy időben meg­lehetősen távol áll tőlünk, A műsorral ellentétben, Vas István fordításában ez a pontos címe Shakespeare vigjátékának, amit a kecske­méti színház a Németih- drárna után mutatott be. Maga a darab nem tartozik a közismert és gyakran ját­szott Shakespeare-művek kö­zé (nálunk alig volt műso­ron), de ma divat színre vin­ni az „ismeretlen” Shakes- peare-'t. Nem sok sikerrel; a több száz éves színházi gya­korlaton ma már alig van korrigálnivaló. A Minden jó forrása egy Boccaccio- novella, Giletta di Nerbona története, amihez Shakes­peare még tett valamit, egye­bek között a hitvány Parol- les történetét, egyébként hű­ségesen ragaszkodott . a Boccaccio-elbeszéléshez. A filológia szerint a Hamlet közelségében keletkezett, s mi tagadás, bizonyos elfára­dást érezni rajta, hiányzik belőle a nagy színpadi mű­vek szuggesztivitása. Ezt az elfáradást, sajnos, a kecske­méti színház előadása sem tudta feloldani. Szurdi Mik­lós rendezése tempótlan, ne­hézkes, a reneszánsz köny- nyedség pedig, ami Shakes- peare-nél mégiscsak meg­van, végképp hiányzik belő­le. Ebben a felfogásban in­kább fárasztó tanmese: a hűséges szerelem elnyeri ju­talmát. Több ötlet, játékos Németh színművének befo­gadását inkább az nehezíti, hogy a pápa küzdelmei mö­gött személyes harca lap­pang, amit ebben a történel­mi környezetben jobbára csak azok értenek meg, akik emlékeznek a harmincas évek magyar irodalmi viszo­nyaira. A daráb egyébként egyet­len szerepre épül, s a szek­szárdi előadások nagy élmé­nyét Gábor Miklós kivételes művészete jelentette. Hallat­lan szuggesztivitás, tökéletes biztonság jellemzi minden szavát és mozdulatát, s olyan légkört tud teremteni a szín­padon, amire csak nagyon kevesek képesek. Valósággal vibrál körülötte a levegő, s neki köszönhető, hogy az előadás azoknak is élményt jelentett, akik nehezen iga­zodtak el a középkori püspö­kök fondorlatai között. Mel­lette meg kell említeni Sára Bernadettet, akinek szépsé­ge és tisztasága Németh László legrokonszenvesebb nőalakjait idézi. Ruszt Jó­zsef rendező legfőbb érde­me, hogy az előadás egyen­letes, minden biztosan áll a maga helyén, s az igazán népes szereplőgárda egy pil­lanatra sem inog meg. lelemény kellett volna, na­gyobb tempó, azzal pedig mégsem lenne szabad beér­ni, hogy a színváltozásokat egy karszék ki-be cipelése jelzi. A színészek fáradtan mo­zogtak, nagyon gyakran át­siklottak olyan költői szépsé­gek felett iss amilyenekben pedig ez a darab is bővelke­dik. Koós Olga, Simon Éva, Hetényi Pál tűnt fel és Lak- ky József, akit több évtize­des színházi tapasztalata minden szerepen átsegít. A színházi évad végén va­gyunk. Nem váltott be min­den reményt, de tanúi vol­tunk igazi sikereknek, s lát7 tunk néhány olyan rokon­szenves törekvést, aminek igazi eredménye majd csak ezután érik be. „Nyújtsatok kezet, hadd nyújtsuk szívün­ket” — mondja a Minden jó végén a király, s búcsúzva az évadtól, úgy érezzük, a városunkban vendégszerep­lő művészek valóban szívü­ket nyújtották, s tegyük hoz­zá, közönségünk — az or­szág legnagyobb színházi közönsége — megértéssel és elismeréssel fogadott minden­művészi teljesítményt. Ho­gyan is búcsúzihatnánk más­ként? Viszontlátásra az új évadban! CSÁNYI LÁSZLÓ Csorba Győző: Két keserves ÁRNYÉK Egy-egy jelzés? vegy testem véletlen botlása volna? Eszembe jut: hogy is folyik le ma jd a szrönyű torna. AJAJ! Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is így csorog majd? „Idilli öregség!” ajaj’ Az ember, ajaj! még kimondani is rühelli. Makay Ida: Kőmozdulatlon Tapadj a sziklán fönn magadban, ha láng zuhog, ha dér temet. Vadrózsamakacs létezésed lobogjon évszakok felett. Tépesd magad a hóviharral. Tűrj hát! Légy kőmozdulatlan: Naponta szaggatott, megölt. Örökre kiirthata tlan. Nyakig a történelemben VII. Gergely SZÍNHÁZI ESTÉK Minden jó, ha vége jó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom