Tolna Megyei Népújság, 1977. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-15 / 113. szám
1977. május 15. /''TCXNA'S . “ríÉPUJSAG 5 A Pécsett szerkesztett Jelenkor — irodalmi és művészeti folyóirait. Egy az ország irodalmi lapjai közül, de természetszerűleg vannak saját jellemzői. E jellemzők egyik része a múltból táplálkozik, a jó hagyományok ma is élő erejéből. A Jelenkor főszerkesztője Szederkényi Ervin így foglalta össze a folyóirat előzményeit1 — A Jelenkor 1958-ban indult, születése az írószövetség újjászerveződésével függ össze, de múltja régebbi időkre nyúlik vissza. Még 1941-ben indult meg Pécsett — több rövid életű korábbi kísérlet után — a Sorsunk című folyóirat, s folyamatosan működött egészen 1948- ig. Szerkesztője Várkonyi Nándor, a neves irodalomtörténész és kultúrhistorikus volt. Az 50-es években a Dunántúl című folyóirat körül csoportosultak az itt élő, dolgozó szellemi erők. A Jelenkort vidéken szerkesztett országos folyóiratként tartják számon. Mit jelent ez? — A vidék összehasonlító fogalom, csak a fővárossal való kapcsolatában, viszonyításában létezik. Közismertek a főváros és vidék között még ma is meglévő különbségek életkörülményekben, gazdasági és egyéb téren, de közismert a szocialista társadalomnak az a törekvése is, hogy az aránytalanságokat, feszültségeket csökkenteni kell. A vidéki szellemi lét beágyazódik abba a történelmi folyamatba, amely hosszú távon ezeknek az aránytalanságoknak a megszüntetéséhez vezet. A különbségek megszüntetésére a szellemi életben egy irodalmi folyóirat kiváltképp alkalmas, nem helyhez kötött, mint egy színház vagy egy szobor, s mindenkor együtt képviselheti a helyi s az országos szellemi erőket. A Jelenkor ennek a hídszerepnek próbál eleget tenni: egyfelől integrálni kívánja a régió vonzáskörébe tartozó szellemi erőket, kiemelni mindazt, ami országosan fölmutatható érték; másfelől együtt kívánja szerepeltetni a régióban és a fővárosban élő szerzőket. Ily módon folyamatában szembesül, tétetik mérlegre helyi és országos érdek, érték. A folyóiratnak tehát van kialakult szerzőbázisa? — Igen, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Pá- kolitz István, Pál József, Arató Károly, Bertók László, Galambosi László, Tüskés Tibor Pécsett, Makay Ida Vé- ménden, Takáts Gyula Kaposvárott. De Bertha Bulcsút, Lázár Ervint, Thiery Árpádot — akik néhány éve Budapesten élnek —, szintén ide számítjuk és Kolozsvári Grandpierre Emilt, Tatay Sándort, Weöres Sándort is, akik régebben távoztak városunkból. A képzőművészek közül hadd említsem Martyn Ferencet, Simon Bélát; ennek a helyi szellemi körnek jelentős képviselőit. Él itt több fiatal is, részben már beváltott, vagy ezután kibontakozó ígéret, mind az irodalomban, mind más művészetekben. A Jelenkor nemcsak folyóirat, hanem szellemi alkotó- műhely is. Kapcsolata a társadalommal nemcsak a lap oldalain nyilvánul meg. — Szorosan együttműködünk az írószövetség helyi csoportjával, közös kezdeményezéseink vannak: író-olvasó találkozók, irodalmi estek. Közművelődési tevékenységünket is összehangoljuk: kapcsolatot tartunk iskolákkal, szocialista brigádokkal, különféle olvasói rétegekkel. Végül kérjük, mondjon valamit a folyóirat hosszabb távú munkájáról és főbb terveiről. — Nyilván az egész ország ismeri Bertha Bulcsú íróinterjúit, amelyekből eddig két kötet is napvilágot látott. Ezek eredetileg az itt élő és elszármazott írókkal foglalkoztak volna, de azután országos körképpé szélesültek. Hasonló sorozatot készített Tüskés Tibor a képzőművészekről. A folyóirat irodalmi profilját igyekeztünk kitágítani, amikor helyet adtunk a Mohács-vitának, amelyhez az indítást az évforduló adta, de amely kiszélesedett, s a vita folyamán általános történelmi és közműülődési kérdések is felvetődtek. Az idén Ady Endre születésének 100. évfordulóját ünnepli az ország. Mi a folyóiratban helyi színekkel járulunk a jubileumhoz: folyamatosan közöljük Martyn Ferenc Ady- rajzsorozatát. (h.) Csorba Győző: Növények Mostanában kellene éjszakánkint kimenni közéjük a kertbe figyelni és tanulni tőlük hogyan készülnek föl a télre szűnik meg egymással csatájuk búcsúznak bölcsen nyugalommal: mert nyilván tudnak némi hasznos tudnivalót ez alkalomra mert vagyok én is tél felé menendő mert felém is a tél jövendő és összekeveredve jócskán csak kapkodok mit is csináljak. Martyn Ferenc rajza JEGYZETFÜZET (A vendég.) Késő délután egyedül vagyok a szerkesztőségben. Fiatal nő kopog be, legföljebb húsz éves lehet. — Nem tetszik emlékezni rám? — A bizonytalan másodpercek után kiderül, hogy annak idején én is azok között voltam, akik házasságához minden jót kívántak, bár — ez is az igazsághoz tartozik — különösebb meggyőződés nélkül. S most a szemérmes elbeszélésből egy kis regény kerekedik ki, melynek tragédiáját minden- napisága sem csökkenti. Ez történt. A házasság „nem sikerült”, pedig a nő még a főiskolát is feláldozta érte. Fél évig se tartott, a férj még a gyereket se várta meg, egy új nő — s mennyi új nő van a férfiak életében! — új reményeket keltett állhatatlan szívében, hogy egész finoman fejezzük ki magunkat. — Visszamentem a főiskolára s azt hiszem, minden rendbe fog jönni, — mondja megtörtén. — A kisfiam velem van, tetszik tudni, a szüleim ellenezték a házasságot, s most azt mondják, csak neveljem magam a gyereket. Albérletben lakunk, nagyon nehéz, de tetszik tudni, olyan jók az emberek. annyiam segítenek, s egyre inkább hiszem, hogy el tudom végezni a főiskolát s akkor minden másként lesz. Fáradtan mosolyog, s megismétli, „igen, mindenki olyan jó hozzám”. Csak azért jött fel a szerkesztőségbe, hogy ezt elmondja. Valóban olyan jók vagyunk? * (A másik.) Vannak nők, akikből valami meghatározhatatlan derű sugárzik, tisztaság és hűség, meghitt otthoniasság és szeretetreméltóság. Ez szépségük titka, pedig rendszerint nem is szépek, de megszépülnek a jóságtól, családot teremtő hitüktől. Ez is ilyen volt. Meghatódva néztem, ahogy ölbe ejtett kézzel ült a zajos társaságban, s mintha egyszerre megnyílt volna mögötte a táj, sziklák között 6zelíd patak kanyargóit, fák kínáltak otthont és oltalmat, mint azon a képen, amely Mona Lisát ábrázolja. — Mint Mona Lisa — mondtam hangosan, s a férj, aki zajosan emelgette borral teli poharát, szelíden elmosolyodott, mintha hasonult volna a látvány boldog derűjéhez. Talán egy év után találkoztunk ismét. — Emlékszik, mit mondott akkor este? — kérdezte az asszony, de nem várt választ. — Azt mondta, mint a Mona Lisa. S azt is, becsüld meg ezt az asszonyt. Zavartan mosolyogtam, régen elfelejtettem az egészet, s a múltból visszacsengő szó egyébként is — most már mindenképp így hallottam — üres frázis volt, olcsó, köznapi bók. — Elhagyott — folytatta — pedig maga milyen szépen mondta: mint a Mona Lisa. És azit is: becsüld meg. Csúnya volt. megviselt, mint minden elhagyott asszony. De az emlékezés egy pillanatra megszépítette, mögötte egyszerre hegyes tájat láttam, a sziklák között gondtalan patak csörgedezett, s nyúlánk fák magasodtak az ég felé. „Udvarias frázis volt” — gondoltam bűntudattal, de még percekig álltam ott az elképzelt táj előtt. CSÁNYI LÁSZIÓ — Micsodaaaa??!!! — üvöltött Bodrogi a telefonba. — Hogy én... ? — mély lélegzetet vett. — Nahát, majd én megmutatom ... Ez is csak egy tisztességes munkásemberrel történhet meg ... Disz- nóság! Tiszta fejjel állok minden vizsgálat elébe! Lecsapta a telefont, arca lassan visszanyerte eredeti, ciklámenvörös színét. Amíg telefonált, püspöklila volt. Maga elé bámult a földre, gondolkodott. Húsos füle mozgott. „Tiszta fej?” gondolta, „vagy emelt lélek?” legyintett, „valamit összekevertem megint, az biztos.” Száznegyven kilóját meghazudtoló fürgeséggel felkelt, és kiabálni kezdett. — Fülest kaptam fiacskám a Robitól, jön a KÖJÁL, meg az élelmiszervizsgáló ... Még ma! Megbántott tónusú, mély hangja leesett a földre és kigurult egy nyitott ajtón. Kintről zörgés hallatszott, mintha egy lábasra tették volna rá a fedőt, s az ajtóban megjelent egy vékony, csúnyácska nő. — Mit nézel — förmedt rá Bodrogi — jól hallottad ... — Honnan tudták meg? — kérdezte halkan az asszony. — Megtudták, megtudták, mit tudtak meg? Te is csak nyöszögsz itten, megtudták, mit tudtak meg? Valami barom reggel kolbászt zabáit a kettesben, nem ízlett neki és kitalálta, hogy kutyahúsból van... A disznó! Majd én megmutatom! Bodrogi arca újból püspöklila lett. Részben indulataitól, amelyek éppen olyan vastagok és húsosak voltak, mint ő maga, részben a megerőltetéstől. — Bodrogi József pecsenyesütő volt, három bódé karmestere (egyik a saját, másik a felesége, harmadik a testvére nevén) és csak pauf- leckben volt képes huzamos ideig gondolkodni. A telefon a kereskedelmi osztályról érkezett, és annyira felkavarta, hogy kétszer is elmondta: majd én megmutatom, és hogy disznó. Egyszer eszébe jutott a varázsige is: ez is csak egy tisztességes munkásemberrel történhet meg. De zavarodottságát mi sem bizonyította jobban, hogy ösz- szekeverte a tiszta lelket és az emelt főt. Na, mindegy. Tenni kell valamit. Bodrogi, mint egy vadkan, becsörtetett a szobába, zsírpecsétes, vonalas irkát tett maga elé, zsebéből előkerült egy csökött ceruza. „Bemenni Pityuhoz” — írta először. Aztán alá sorban „bemenni Fityó elvtárshoz” — itt rágott egyet a ceruzán — „bemenni a megyére”, és végül: „bemenni Lacza cimborához”. Bodrogi József délelőtt tízkor kezdte a bemenést. Délután kettőkor rajtaütésszerűen meglepték bódéit az ellenőrök, lefoglalták a kolbászkészletet, mintákat vettek, szimatoltak és vegyelemeztek. Bodrogi estére püspöklila fejjel és galambfehér lélekkel állt a szobában a telefonnál. — Köszönöm, cimbora. Hát persze, hogy nem találtak. Hogy is találhattak ott, ahol nincs, hehehe. Még ilyet! Csak egy tisztességes munkásemberrel ... Nyolc egyforma beszélgetést bonyolított le. Megizzadt. Aztán betúrt az ing nyakába, és kiabált. — Készítsetek elő, nincs áru, holnap nem tudunk indulni. Gyerünk, gyerünk, legalább ötven kiló kell. Lassan átöltözött. Felhúzta a valamikor fehér, zsírpac- niktól és vércsimbókoktól megkeményedett henteskötényt, hosszú kést fogott a kezébe, és kiment az udvarra. Alkonyodott. Hátul, egy deszkából tákolt fáskamraféle előtt megállt és a torkát köszörülte. Béniről valami kaparászás hallatszott, Bodrogi kinyitotta a reteszt, benyújtotta a fejét a félhomályba. Nagy, virsliujjú jobb kezével diszkréten csapkodni kezdte a combját. — Na gyere ide — mondta halkan, és megmarkolta a kést. Arca piros volt most, mint a hóhér süvegje. — Gyere szépen... KAMPIS PÉTER Tüskés Tibor: Nem tudom, ismerik-e Pécsett azt a tenyérnyi kis teret a Káptalan utca végén? Lent a Janus Pannonius utca, fent a Rózsakért magasan futó vaskerítése, meg a székes- egyházi plébánia épülete határolja. Nincs neve a térnek. Nem is tudom, joggal mondom-e annak? Közepén a két hajdani pécsi muzsikus emlékoszlopa; körülötte virágok, bokrok, fák, padok. Olykor megáll egy autó. Idegenek szállnak ki. Szemükhöz emelik a fényképezőgépet. Rövid kattanás. Aztán mennek tovább... Más mozgás nincs. Talán legcsöndesebb zuga a városnak. Néha keresztülbaktatok a téren, ügyet se vetve rá. Legutóbb aztán valami megállított. Tavasz van ... Feketerigók tartanak hangpróbát az ágak között. A padokon fiatalok süttetik az arcukat. Mézsárga fény csorog a tetőkről. A fák árnyéka éles foltokat metsz ki a járdából. De nem ezt látom, nem ezt hallom. Ami a szememet fogva tartja, fehér krétával húzott vonalak. Egy rajz. A tér északi oldalán, az egyik ház falán. Az épületet nemrég műemlékesek kalapácsa kopogtatta végig. Széles sávokban hiányzik a vakolat. A téglák között faragott kőcsonkok látszanak. Az épület hajdani szépségét, barokk tagolását sejtetik. Egyszer még, gondolom, leveti vakolat-ruháját a ház, és akkor majd csodálkozva állunk meg előtte. De a tekintet most nem ezt a jövőt kutatja. A ház oldalán derékmagasságban, a kopott vakolaton, fehér krétarajzok futnak végig. Ugye mindenki ismeri ezeket a rajzokat? Szabadon hagyott házfelületek, északi tűzfalak díszei, málló falú lépcsőházak és modern bérházak dekorációi, kényes háztulajdonosok és morc házfelügyelők örök bosszantói. Vakolatba vésett üzenetek, vallomások, indulatok. Falra írt szerelmek, szívek, monogramok. Jelei annak, hogy a lakók végérvényesen birtokukba vették a házat, otthonuknak érzik a falakkal határolt teret. Ezek a rajzok is éppen ilyenek. De van közöttük egy, ami szemvillanásnál többre érdemes. Egy malac, betűkből kirakva, összelapított nagy O az állat teste. Az oldalához ragasztott fekvő S a kunkori farka. Két W — ezek a malac lábai. Felül egy M jelenti a fülét. A nagy O másik oldalához egy kissé megnyomorított nagy E kapcsolódik: ez a malac feje... Mindössze öt-hat betű, s megadja az állat élethű rajzát. Amíg az ákombákom gyerekrajzot nézem, elgondolkozom. Micsoda absztrakció! Mennyi ötlet, mennyi játékosság! Hát van képzelet, mely a betűkben alakot, formát is lát? Hajdanán az ember a természeti jelenségek rajzából, a képírásból elvonatkoztatta a betűket. S most jön egy kisfiú a Káptalan utcából, aki az absztrakt betűkből összerak egy természeti alakot. Nem naturálisán rajzolja le az állatot, hanem a betűk alkotóelemeiből megteremt egy új formát. Az alkotás, a teremtés apró emberi mozzanatával találkoztam a Káptalan utcai ház falán. Mivelhogy a játék — a dolgok legmélyebb összefüggése okán — rokona a művészetnek. A játékban — akárcsak a művészetben — mindent szabad. De minden játéknak — akárcsak a művészetnek — szabályai vannak. Addig van fülünk és szemünk a művészetre, amíg meg tudjuk őrizni magunkban a játszani tudó gyereket. Amíg játszani tudunk, addig a művészettel sem veszítettük el belső kapcsolatunkat. A játék nem megmosolyogni és leinteni való csökevénye, gyerekbetegsége az életnek. A játéknak nem az ész, a felnőtt értelem az ellentéte. Játék és művészet, képzelet és okosság nem zárja ki egymást. Inkább föltételezi. A játéknak a szemráncoló gorombaság, a fantáziaszegény szigor, az álmokat is megrendszabályozni akaró erőszak az ellentéte. Néhány napja újból a Káptalan utcában jártam. Egy kisfiút láttam a napfényben fürdő fal előtt. Krétacsonk volt a kezében, és elmélyülten rajzolt. Tavaszi nagytakarítás, gondoltam. A téli kopást pótolta a restauráló kéz. A déli ragyogásban egy férfi állt meg a kisfiú mögött. Egy nagyon komoly, felnőtt férfi. Kampósbotjával a falra bökött: — Mit csinálsz te itt? Miért piszkítod be ezt a házat? Haszontalan fráter... Hallottam, amikor a betűk leugráltak a ház faláról, és vi- sítva-röfögve szertefutottak. Mattioni Eszter festménye, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításáról BETŰK
