Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

1977. március 13. Képújság 5 Dunaföldvár Véres március 1898-ban Dunaföldváron 1888- már­cius 13-ra, az 1848-as forra­dalom 50 éves évfordulójára Viczai Pál, a helyi általános munkásegylet elnöke és tár­sai népgyűlést akartak ösz- szehívni a szabad sajtó meg­védése és az általános Vá­lasztójog érdekében. A gyű­lés után körmenetben akar­tak végigvonulni a város ut­cáin szocialista munkásdalo­kat énekelve. A főszolgabíró nem engedélyezte ezt a „til­takozó körmenetet” — mint a korabeli híradás megje­gyezte „a mostani szocialisz- tikus áramlat közben célsze­rűnek nem találta, és mert igen jól tudta, hogy a tervezett körmenetnek nem annyira a sajtó megvédése, mint más célzatai vannak.” Valóban, a népgyűlésnek más „célzatai” voltak. Tolna megyét az 1890-es évekre érte el a mezőgazda- sági munkásság szervezkedé­sének és megmozdulásainak első nagy hulláma. Tulajdon­képpen a falusi szegénység előtt erre az időre vált vilá­gossá, hogy vagy választja az éhenhalást, vagy a kivándor­lást, vagy felveszi a harcot a fennálló viszonyok megvál­toztatásáért. Hazánkban az 1848-es polgári forradalom nem zúzta szét a nagybirtok- rendszert. A föld paraszti kézre adása olyan feladat, maradt, amely áthúzódott egészen a XX. század köze­péig, 1945-ig. Majdnem száz évig a magyar társadalom legtöbb problémájának a mé­lyén a földkérdés megoldat­lanságából származó visszás­ságok rejtőztek. Az 1880-as évektől különösen élesen ve­tődött fel a földbirtokviszo­nyok megváltoztatásának kérdése. Tolna megyében is a 90-es évektől majdnem minden nyáron heves aratósztrájkok zajlottak le, amelyek ekkor még csak helyi. jellegűek voltak, nem terjedtek át na­gyobb vidékekre. A föld­osztó mozgalom is terjedt a megyében: 1896-ban öcsény- ben, 1898-ban Várdombon akartak földet osztani a sze­gényparasztok. A korabeli újság 1897-ben megállapí­totta: „Szomorú jelenség, hogy a szocialisták Tolna vármegye néhány községé­ben is befészkelték magu­kat.” Az alispán jelentése szerint a szervezkedés „min­denütt csupán mezei munká­sok osztályában” figyelhető meg, „melyhez majd csak­nem kizárólag az úgyneve­zett zsellérek és kisházasok legszegényebbjei tartoznak, mely utóbbiak között elvétve iparosok is találkoznak.” I898._március 6-án Szekszárdon szocialista szervezkedést lepleztek le. Bottyán Ferenc újvárosi há­zában éppen a „földosztásról gyűléseztek” tizenkilencen, amikor rajtuk ütöttek. A tag- nyilvántartó íven 59 nevet találtak. A szervezkedés egyik köz­pontja Dunaföldvár volt. Március elsején a Tolnavár­megye című újság a követ­kezőket írta: „A dunaföld- vári szocialista zavargások miatt az ottani csendőrség 10 főnyi legénységgel lett megerősítve, mert újabb hi­teles értesítések szerint az izgatások ott mind nagyobb mérvben terjednek, s a fe­hérmegyei paraszt szocialis­tákkal állandó összeköttetés­ben vannak.” A dunaföldvá- riak fejlett, kiépített szerve­zettel rendelkeznek, s nem­csak a környező megyék szo­cialista szervezeteivel, ha­nem a budapesti központtal is tartották a kapcsolatot. Az 1898. március 13-i dél­utáni népgyűlésre — a fő­szolgabírói tilalom ellenére 6—700 ember gyűlt össze. A tömeg „jogot a népnek” fel­iratú jelvényekkel tüntetett, és szocialista dalokat éne­kelt. A főszolgabíró, a közsé­gi bíró és egy hadnagy több­ször felszólította az embere­ket a szétoszlásra, de azok nem mozdultak. „A tömeg egy részét sikerült a csendőr­ségnek szuronyt szegezve helyéről visszavonulásra bír­ni és szétoszlatni, de a cso­portnak a zöme, körülbelül 500 ember, nem engedelmes­kedett semmiféle békés fel­hívásnak, hanem szocialista munkásdalokat énekelt és féktelen szidalmazás, ököllel való fenyegetés volt a vá­lasz. Közel kétórai kísérle­tezés után délután 4 órakor az est közeledtére és a hely­zet veszélyes voltára való tekintettel a főszolgabíró és a szakaszparancsnok újból és utoljára felhívták a tö­meget a szétoszlásra, mert ellenkező esetben szuronyro­hamot intéznék ellene.” A tömeg a nyomatékos felszó­lításra sem tágított. A csend­őrség erre szuronnyal a kéz­ben rohamra indult. „A tér kiürítése alkalmával 7 sebe­sült és két halálozás történt. A halottak nevei: Zerza Mi­hály 55 éves és Szili József 85 éves munkás, kik szíven találva rögtön szörnyet hal­tak.” A népgyűlésre Soltról és Bölcskéről is akartak jönni résztvevők. „Solt községből több százra menő paraszt­szocialistákból álló tömeg akart a Dunán átkelni, hogy vasárnapi körmenetben részt vegyen, de a kompos hatósá­gi tilalom folytán nem vitte át őket a Dunán. Hollós Vil­mos csendőr őrmester, duna- földvári őrsparancsnok je­lentése szerint Bölcskéről is számosán elindultak a nép­gyűlésre. de hatósági felszó­lításra visszavonultak.” A szocialista mozga­--------------------------- lom el­ső Tolna megyei mártírjait, Zerza Mihályt és Szili Józse­fet gyorsan eltemették. „A halottas menetet egy felül egy század lovas katonaság, másfelől 40 csendőr kísérte. A férfiak nem igen jelentek meg a temetésen, de annál több asszony, kik jajveszé- kelve, s siránkozva követték a két koporsót, melyben a szocialista zavargások első áldozatai feküdtek.” DR . KISASSZONDY ÉVA Egy elfelejtett írás Az elkötelezettek nem árulhatják tollúkat % Merész körkérdéssel fordult a Huszadik Század társada­lomtudományi és szociálpoli­tikai szemle a magyar publi­cisztika több kiváló képvise­lőjéhez. A téma: az írói be­csület. Nagy visszhangot kel­tett az országban a Pesti Napló sztrájkja és a Farkas- házy ügy 1912-ben. A közvé­lemény hevesen megtámadott egy politikust, aki politikai meggyőződésével ellentétes vezércikket írt egy pártját ál­landóan támadó kormány- párti lapba, azért, hogy pénzt szerezzen. A közvéle­mény egy része azonban vé­delmébe vette a cikkírót. A vitában a következő kérdések merületek fel: A hírlapíró morálja miért legyen fejlet­tebb és szigorúbb, mint a küzdő proletariátusé? Ha a munkás eladhatja a kapita­listáknak munkaerejét oly célból, hogy mindennapi ke­nyerét megszerezze, miért ne tehetné ugyanazt a szellemi munkás is? A folyóirat elvi vitát kez­deményezett. A részt vevő írók, újságírók között Ady Endre válasza is szerepelt. Ebben a költő nyíltan leírja, hogy a „modern közéleti ka­landorok elszaporodása, a sajtó fejlődése és üzletiessé­ge s az olvasók növekvő óriá­si száma egyformán áruvá te­szik az írást.” így a politikai kupecek számára lehetséges az áruba bocsátás, ezeknek követői nem lehetnek az írók, annak ellenére, hogy egy új újságírótípus van kialakuló­ban. Könnyen, gyorsan, ügye­sen kell írni a kiadóhivatal számára. Az ilyen írók, új­ságírók ha mellékesen még „politikuscsukácskák is” árul­hatják tollúkat. Ezeknél az embereknél az írás vagy bár­milyen cselekvés csak áru, de a „vezetni akarók, akik­nek egész nevükkel, testük­kel harcba kell menniük hir­detett igazaikért. Ezek nem alkudhatnak, nem kupecked- hetnek s ezeknek a munká­jára semmiképpen sem ér­vényesek, enyhítően sem, a testi munkára vonatkozó er­kölcsi szabályok.” Közli: HAZAFI JÓZSEF HUSZADIK SZAZAD X^APfrjUOMTuDoaiArCTi cs szociálpolitikái szemle, OSZKÁR XIII. ÉVFOLYAM 85. KÖTET 5. SZÁM MÁJUS TANULMÁNYOK Mni.l Arnold! Tibblwm.lt. (U ..................................................... V .r)M Sindor: A fnwUuuu krlükij. (l | ______________- - 17« . >, H ubert LajjarddJej A demokráei* aktuális problémái Fraaciaor»***' ^ * / '| KÖRKÉRDÉS Ai Mi becsület: Ady Endre» Bírd Lajos, Féoye* László. Geré Ödön, Görcsön« IHmi, Hálását Imre, tgoetet, Jászai Same, Kóbor Tamás nyilatkozatai (L) bŰO Ili SZEMLÉK ÉS JEOYZETEK Vajda Mihály t A koma rule - át? Ormos Ede: Zágrábi jegyzetek .. - ^ ^ <7? A réatMea hetale^fjsák MytoUea e WoHMk Ml eMaUn KIADJA: rOUTU* IHOMOND ti HA KftHVVKMISKÍDlí* ÍS KIADÓHIVATALA IUDAP1ST. IV. KIK, KiCSK*«tTVUTCA A SZÁM LIPPAI TAMÁS RAJZA Illyés Gyula: Örök s múlandó A gangon ültünk. Besötétlett. S mit elhagyott a fény, a nap: továbbrajzolta arcodat okos és szomorú beszéded. Mint mesteri kezek alatt a sok mellékesből a lényeg, kialakult időtlen képed. Munkáltak fürgén a szavak. Ott állt homályt, romlást legyőzvén — rembrandti, tiziani festmény — oly készen, tisztán, halhatatlan a mű, melyen nem öregedhetsz, hogy odanyúltam akaratlan eleven, múlandó kezedhez. ifj. Töttős Gábor: Éjféli vonat fekete hátú macskaházak futnak át babonás vonatok előtt borostás csöndek megmosakodnak magok végére füvek ülnek horkolnak és gubbasztanak tetőszárnyú nagy madarak ilyenkor a számban a lámpa s a vers már cigaretta ízű Színházi esték Istvánfalva CSÁSZÁR ISTVÁN, a szerző, ugyancsak felcsigázza érdeklődésünket. Hetyke nyilatkozatában azt mondja a „Dosztojevszkij társszerzői közreműködésével” írott já. tékról, hogy darabjának „annyi köze lesz Dosztojevszkij Oroszországához, mint a Hamletnek a dán nép nem­zeti történelméhez”. Ebből pedig csak arra lehet követ­keztetni, hogy valami nagyon aktuális darabot látunk, ami Dosztojevszkij története mögül pellengérezi ki mai életünk visszásságait, mégpedig úgy, hogy „fedőnév­nek” feltétlenül kívánatos az orosz klasszikus. Amikor elkezdődik az előadás, csak fokozódik várakozásunk, hisz Dosztojevszkij egyes szám első személyben beszélő hőse azt sejteti, hogy valami commedia deli’ artéban lesz részünk, föl is megy a háttérben levő függöny, amiről később kiderül, hogy semmi jelentősége nincs, ugyanis ez nem színház a színházban, hanem egész egy. szerűen Dosztojevszkij kitűnő regényének, a Sztyepan- csikovo falu és lakóinak színpadi átdolgozása. Á falu­név magyar megfelelője (Istvánfalva) nem teremt mai és magyar légkört, ami jó benne, kizárólag Dosztojevsz. kijé, aki a „társszerzői közreműködés” helyett ebben az esetben egyértelműen szerző, ugyanis Császár István leleményéből vajmi kevésre futotta. Még arra sem, hogy a magyar fordítás párbeszédeit átköltse, s éppen ezért eléggé érthetetlen a minimális filológiai hűség semmibe­vevése, ugyanis a fordító, Devecseriné Guthi Erzsébet annyit megérdemelt volna, hogy a nevét feltüntessék. Ugyanis Császár Istvánnak csak a színpadra való átdol­gozás tényét lehet javára írni, ezt viszont jól csinálta, éppen azzal, hogy mindvégig tiszteletben tartotta Dosz­tojevszkij történetét. így aztán aligha lehet vitás, hogy ki a „társszerző”. De hát ki is ez a Foma Fomics? Sztyepancsikovo ne­vetséges és félelmetes hőse? Dosztojevszkij Moliére Tartuffe-jét tette át orosz környezetbe, még az egyes szereplők is felismerhetők, de amit Császár meg sem kísérelt, itt valóban orosz viszonyokról van szó, ez a Tartuffe tipikus orosz élősködő, aki Krahotkin tábornok környezetében el tudja hitetni magáról, hogy fontos személyiség, a család esze, félreismert lángész, aki vé­gül azt is eléri, hogy kegyelmes úrnak szólítsák. Doszto­jevszkij megjegyzi róla, hogy irodalommal is foglalko­zott, ami „elképzelhető: sötét műveletlensége nem lehe­tett akadálya annak, hogy érvényesüljön az irodalom­ban”. AZ ÖRÖK TARTUFFE orosz környezetben, s ennek is marad meg a magyar átdolgozásban. Mulatságos és fel­háborító, gonosz pökhendiségében nevetséges, de ugyan, akkor félelmetes is, mert környezetét mindig félre tud­ja vezetni üres frázisokkal. Persze, hogy lehetett volna aktualizálni, helyhez, időhöz kötni, de Császár meg­maradt Dosztojevszkij ötleténél és szavainál, s ennek tudható be sikere is. A pécsi előadás kitűnő, ami a három főszereplőnek köszönhető: Győri-Emil hibátlan Fomája, Kézdy György ugyanilyen jó ezredese mellett Vallai Péter le tudja bírni szerepe színtelenségét. Az előadás sikere rajtuk áll, s állandóan érezzük, hogy Dosztojevszkij regényé­ből léptek ki. Karinthy Márton rendezése igyekszik lépést tartani 'a regénnyel, ami még a dramaturgiailag megoldatlan második felvonásban is többé-kevésbé sikerül. JÓ SZÍNHÁZI ESTE volt, s azt sem bántuk, hogy Császár István helyett valójában Dosztojevszkijt láttuk. CSÄNYI LÁSZLÓ Ihász-Kovács Éva: Perc, magány, virágének Percnyi magány. Mit idéz ez a csendes, korareggeli táj, s a virágok végső szirom-fellobogása, míg ideér, ideér, idecsordul a hajnal, fűre, bogárra s a rögre, amelyből nemesek, gazok egyformán kifakadnak. Röpke a nyár is. A fakó-sátorú ég idelátszik, s csak a holt ragyogás. Nem idézi a tegnap kék derűjét. Bogár dong odakinn. Lét-vesztő, nyár-sirató Dal kúszik a fény-erezetben, csupa delejes áram, mint ez a vers, ez a hasztalan ének, a végső. Levetkőzik a nyír. Kéreg-ruháját hova szórja, magányba, ahol fényes levélkék könnye pereg le, a gyöngyszípű tájra. Hallom a dalt. Nekem is szól. Rekviemet dudorász most ez a dallam: volt-szerelemről, eltűnő szívdobogásról, száll, mint szétrebbent fény a szemek kapuit kikerülve. Visz, mint folyó, ha a medre hirtelen mélybe hanyatlik. S lesodorja a testet időtlen, hangtalan ölbe, hol irgalom nem nyújtja feléje kezét sem, s hívó szó nem jut el tudatáig. Törtszárnyú nyár. Lezuhant a virágok kókadt lába elé, sárga torzó a hold odafönn, s a közöny felhői szertedobálva. TEHENEK Lányportré

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom