Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
1977. március 27. Képújság 5 Ady Lédával Borbás Tibor szobra a Petőfi Irodalmi Múzeum „Uj vizeken járok" kiállításáról, amit Ady születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek a múzeum és a fiatal képzőművészek stúdiója pályázatának anyagából Félezer dokumentum A magyar mezőgazdaság 1945-1948 közötti történetéről A MŰVELŐDÉSI KÖZPONT kiállítótermében négy KISZrösztöndíjas mutatja be munkáit, s az első szó az elismerésé: a KISZ megyei bizottsága jó szolgálatot tett a pályakezdőknek, amikor ösztöndíjat alapított, hogy „segítse alkotóképességük, tehetségük további fejlődését.” A kiállítás erről a fejlődésről ad számot, s egyben szükségszerűen felveti a kérdést, hogy a négy fiatal miként kamatoztatta azt az anyagi lehetőséget, amit az ösztöndíj jelenteit. A sort Schubert Péterrel kell kezdeni, akinek Babits- illusztrációi a kiállítás legszebb darabjai. Még az enyhe Vasarely-reminiszcenciák- ról is szívesen megfeledkezünk, annyi ötlet, dinamika van ebben a hat képben. Schubert itt szerencsésen megtalálta azt az alkatának, kifejezőkészségének legjobban megfelelő formát, amely nemcsak illusztrálni képes Babits Jónás könyvét, hanem meg is jeleníti annak világát. Bakó László itt bemutatott alkotásainak jó részével már korábban találkoztunk, néhány szép megoldása mellett — elsősorban a hatásos madárrajra gondolunk — feltűnnek bizonyos technikai fogyatékosságok is, amiket azért jó lenne kiküszöbölnie. Havasi Edit textileket mutat be, kedves, intim hatású munkák, amelyek azonban nem emelkednek ki a mai textilművészet ‘átlagából. A legproblematikusabb He- ritesz Gábor, még akikor is, ha nem az ábrázolás hiányát kérjük számon. Vitathatatlanul szép formák, amelyek a ma világszerte tapasztalható nonfiguratív eredményeket ismétlik, sajnos nagyon kevés eredetiséggel. Ez pedig mégiscsak fontos, ugyanis a formabontás és az absztrahá- lás is előbb-utóbb manír lesz, unalmas önismétlés, mely végül az áhított meg- hökkentésről is kénytelen lemondani. Persze az is kérdés, hogy a művészetnek csak a meghökkentés lenne-e a célja, főleg, ha ezt már elvégezték mások. Azt pedig azért nem hiszem el, hogy ezek az egymás mellé állított eszter- gályozott farudak, vagy lapok valamit is kifejeznének mai életünk bonyolultságából. De azt hiszem, elsősorban nem is erről van szó. A kiállító négy fiatal, minden dicséretes törekvése ellenére is, legföljebb a pálya kezdetén áll, akiktől teljesen indokolatlan kész műveket várni, főleg akkor, amikor helyenként mesterségbeli akadozásokat is kénytelenek vagyunk felfedezni. A Népművelési Intézet irányi tópatronáló tevékenysége is hasznosabb lenne, ha nem a „befutottság” kényszerképzetét sugallná, amit az „amatőr képzőművészek” ellentmondásos fogalma is aláhúz. A kiállítók közül úgy tudom Schubert Péter az egyetlen, aki rendszeres művészeti stúdiumokat folytatott; ez meg is látszik a munkáin. Persze ez semmiképp nem azt akarja jelenteni, hogy a főiskola végbizonyítványa a minden időkre szóló lovaggá ütést jelénti, de azt igen, hogy rendszeresen elsajátított alapismeretek nélkül tulajdonképpen nem lehet boldogulni. Ez pedig már az egész amatőrség kérdését felveti, hisz itt valójában többről van szó, mint otthon fabrikált szobrokról, ezek a munkák a nyilvánosságnak készültek és készülnek szerte az országban. Művészeti életünk sokféleképp megosztott, s e megosztottságnak az amatőrség, vagy esetenként az álamatőrség egyik alfaja, hisz a Népművelési Intézet is zsűriz, s áldása üzleti szempontból egyáltalában nem jelentéktelen. De van egy másik kérdés is. Az úgynevezett Avantgarde nem egy kiforrott stílus, egyértelmű törekvés, hanem napról napra változik, s mindig az a „legavantgarde- abb”, aki még újabbat talál ki. Az önkényesen egymás mellé állított elemek variációs lehetősége úgy látszik, véges, vagy egy újabb variáció már semmi meglepetést sem tartogat. Ha például He- ritesz Gábor nem kilenc, hanem nyolc vagy tíz eszter- gályozott farudat tesz egymás mellé, egyszerűen nem történik semmi, az ábrázolás nem rövidül meg, nem is gazdagodik. Az pedig már egy másik kérdés, hogy a művészetet alig gazdagíthatja, ha Szekszárdon vagy bárhol másutt egyszerűen átveszik az európai (s nemcsak európai) modern művészet tíz-húsz év előtti eredményeit. A feladatot másban látom. A vidéki művésztelepek, stúdiók, művészközösségek csak az önállóság útján járva érhetnek el eredményeket, léphetnek ki a fenyegető má- sodlagosságból. Gondoljunk Nagybányára, Szolnokra, Vásárhelyre, vagy akár Szentendrére: stílusteremtő közösségek voltak, anélkül, hogy a doktrinerség bűnébe estek volna. A képzőművészet beleesett abba a csapdába, amit a húszas, harmincas években állított magának. Igaz, a könnyebb ellenállást is jelentette, mert mégiscsak egyszerűbb vonalzóval mértani idomokat rajzolni, mint mondjuk a perspektívával bíbelődni. S ami egy-egy nagy mester esetében kivételes lelemény volt, (Mondrian, Klee, de folytathatnánk a névsort), az a nyomukban járóknál manír lett, üres forma. A KISZ-ÖSZTÖNDUAT csak dicsérni lehet, s ha ezzel a kiállítással kapcsolatban vannak is fenntartásaink, a virtuális és valóságos lehetőség minden tehetséges fiatal előtt nyitva áll. De jó lenne már túljutni a vélt modernség csábításain, s eljutni egy igazabb és őszintébb művészethez, személyesebb mondanivalóhoz, mely saját világában találja meg eszményeit, s azt ki is tudja fejezni, magabiztosan és meggyőzően. CSÁNY1 LÁSZLÓ Az Uj Magyar Központi Levéltár forráskiadvány- sorozatának 2. köteteként megjelent a „Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből (1945—1948)” című gyűjtemény. A kiadványsorozat, amely a „Források a magyar népi demokrácia történetéhez” címet viseli, a felszabadulás 30. évfordulója tiszteletére indult. Az első kötet a magyar szénbányászat történetének dokumentumaiból adott válogatást. A sorozat célja: bemutatni a magyar népi demokrácia történetét, elsősorban a legfelső államigazgatási szervek iratanyagának alapján. A most megjelent mező- gazdasági kötet egy bevezető tanulmányt és közel ötszáz dokumentumot tartalmaz. A forráskiadványt Káposztás István állította össze, és a bevezetőt is ő irta. Az 1945— 1948-ig eltelt időszak három jellemzőjét emeli ki, amely döntően határozta meg a magyar mezőgazdaságot: „1. A súlyos háborús veszteségek; 2. az agrártársadalom, a tulajdoni és az üzemi viszonyokat megváltoztató földreform; 3. az ország politikai és társadalmi életének demokratizálása, amely rendkívüli ösztönzést adott a parasztság alsóbb rétegeinek önálló kezdeményezéseihez.” E három jellemző alapján kíván körképet adni a válogatás, a földrajzi és az időbeni arányosságot szem előtt tartva, a felszabadulás utáni mezőgazdasági helyzetről. Egyrészt bemutatja a konkrét számadatok alapján, hogy milyen volt a háború után az ország gazdasága, másrészt érzékelteti azt a óriási erőfeszítést, amelyet a mezőgazdaság helyreállítása és átalakítása érdekében próbáltak tenni az újat akaró emberek. A kötetben közölt dokumentumok elsősorban jelentések a Földművelésügyi Minisztériumnak. Ezeket a jelentéseket a megyei gazdasági felügyelők, a termelési miniszteri biztosok, a mezőgazdasági kamarák és az al- ispáni hivatalok küldték. Különösen értékesek a gazdasági felügyelők összefoglaló éves beszámolói, amelyek rendszeres, szakszerű tájékoztatást adtak a helyzetről és az elért eredményekről. A dokumentumok 12 téma köré csoportosítva 12 fejezetből állnak. A főbb témák a következők: a mezőgazdaság általános helyzete, szántóföldi növénytermesztés, gépesítés, szőlő- és gyümölcs- termelés, rét- és legelőgazdálkodás, állattenyésztés, mezőgazdasági ipari üzemek, birtokpolitika, a földhöz- jutottak gazdálkodása, szakoktatás, szövetkezeti mozgalom és érdekképviselet. A válogatás több Tolna megyei vonatkozású dokumentumot közöl. Jelentős a vármegyei gazdasági felügyelő 1945. június 27-i jelentése a birtokpolitikáról, és a föld- hözjutottak gazdálkodásáról. Megállapította a következőket: „Általánosságban azt tapasztalom, hogy azok a bizottságok, ahol a bátorságot a békeszeretettel, a szabadságot a fegyelemmel össze tudták egyeztetni, ott a hivatott- ság következtében a földhöz juttatás mindenütt kedvező hatást váltott ki a falu népeinek körében...” Különösen részletes képet kaphatunk a megye mezőgazdaságának 1947. évi helyzetéről. Ebben a jelentésben a gazdasági felügyelő részletes számok alapján elemzi elsősorban a megye állattenyésztését, és utal a fejlesztés módjaira. A Kossuth Könyvkiadó által megjelentetett dokumentumkötet elsősorban azok érdeklődését elégíti ki, akik az eredeti dokumentumok tükrében szeretnék megismerni történelmünknek ezt a korszakát. Kisasszondy Éva KUTI HORVÁTH GYÖRGY: Tárgyak lázadása amikor el akartalak hagyni Téged ellenem fordultak szobánkban a tárgyak lépteimtől a padló recsegve mordult s csak nehezen találtam meg ruhámat az öltözködés sem volt könnyű ingemről sorra lepattogtak a gombok cipőfűzőm is elszakadt s a falióra is éppen akkor kongott s én ügyetlen összetörtem kedvenc poharam letérdeltem; mondván összekotrom ám az üvegcserepek fölsebezték térdém és kezem gondoltam írok pár búcsúsort de toll s papír sehol se volt elindultam bittern; örökre elmegyek de az ajtóban elakadt a zár s a kilincs sem engedett beláttam; jobb ha maradok miközben ki hajnalodon eltűnték a lidérces árnyak s megcsókolta a fény a szádat szándékomról mit sem tudva felébredtél mosolyogva annyit mondtál; a szívem repdes gyönyörűt álmodtam ma kedves Heritesz Gábor munkái Cézár megszólal Paczonai Elek a szobában ült kezében újsággal. Lábánál hűséges kutyája, Paczonai Cézár rajongó pillantással bámult rá. Paczonainé született Macskási Eta port törülgetett körülötte dühös, széles rongykezeléssel, majd e szavakra fakadt: — Bezzeg Kakucsni Bertalan nem álmodozik az újság felett a második emeleten. Bezzeg Kakucsni Bertalan ilyenkor rohan a harmadállásba! Az asszony most vett magának új perzsabundát. Múltkor megmutatta nekem a szekrényét. Úgy kell bezsúfolnia azt a sok cuccot, hogy egyáltalába beférjen. — És mikor hoztál nekem egy szál virágot? Bezzeg Kakucsni Bertalan! Valóságos virágerdő veszi körül azt a nőt! Mármint a feleségét. Paczonai Elek több alkalommal is megkísérelte, hogy közbeszóljon, de felesége pergő nyelvével mindig belefojtotta a szót, majd otthagyva a legyőzött terepet, porrongyát rázva dühösen rohant ki az erkélyre. Paczonai Elek magára maradt fekete spánieljével, Cézárral, aki változatlanul néma imádattal bámult gazdájára. Paczonai révétegen és több ízben is megsimogatta az eb fejét, majd búsan mormolta: — Látod Cézár, látod... asz- szonyka bántja gazdikát. Nem érti meg... Csak te méltányolod, te szereted, te isteníted gazdikát. Te, a te ösztönös kutyaintelligenciáddal megérted, hogy százszor annyit ér, mint az a Kakucsni a második emeletről, az ő harminchárom mellékállásával. Mit nem adnék, ha ezekben a nehéz percekben megszólalhatnál, és szavakban is kifejezhetnéd azt a rajongást, amelyet odaadó, hűséges kutyaszíved irántam érez. És amelyet rajongó pillantásod oly ékesszólóan fejez ki. És Cézár megszólalt: „Uram, semmi akadálya, hogy beszéljek, csak eddig nem szólított fel rá! Hogy a tárgyra térjünk. Uram, ami azt illeti. Kakucsni Bertalan Rexije nem olyan vacak marhacsontot kap, mint én. Tudja uram, Kakucsni Bertalan mit ad Rexinek? Kizárólag puha csirkecsontot, de hatalmas húsdarabokat hagy rajta. És annyi velőscsontot kap Rexi, hogy el se tudja fogyasztani. És nem tudom, megfigyelte-e már Rexi nyakörvét. Zöld őrlőn terylén- nel beszegve. Külföldről hozta Kakucsni Bertalan. Én már szinte szégyellek kimenni a folyosóra ebben a nyakörvben. No és micsoda kocsit vett Kakucsni Bertalan Rexinek és magának! Hét nyelven ugat! Uram, nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire élhetetlen! Az egész utca kutyatársadalma kineveti önt. Paczonai Elek tajtékozva forrasztotta a szót Paczonai Cézár szájára: — Fuj, Cézár! Szégyellő magad. Cézár csalódva gazdájára pillantott, majd így szólt: — Ja uram. ha ön nem szívleli az őszinte bírálatot, az más. Elhallgatott, majd rajongó pillantását újra némán gazdájára vetette... KERTÉSZ MAGDA Schubert Péter Ba bits-illusztrációi KlSZ-osztöndíiasok kiállítása