Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-18 / 65. szám
1977. március 18. /tocnaN, , , (NÉPÚJSÁG 5 Az új nagy forgalmú autóutak és hazánk egyetlen autópályája mellett természetesnek tűnő dolog, hogy autóspihenőket is kialakítanak. Nagy jelentősége ezeknek a pihenőknek ott van, ahol a pályatesten az autók — műszaki okok kivételével — nem állhatnak meg. A vezetésben elfáradt gépkocsivezetőknek de utasaiknak is szükségük van arra, hogy néhány száz kilométeres autózás után megálljának egy kicsit mozogni, esetleg a magukkal hozott elemózsiát elfogyasztani. Az általában erdőszélen, fás, bokros területeken létesített autóspihenők oázisként várják az autósokat. Megyénkben néhány éve kezdődött az autóspihenők kialakítása nagyobb forgalmú útjaink mellett. Az első ilyen — az 1974-ben épített — pihenőhely Hőgyész és Szakály között, a csicsói kanyarban van. A pihenőről a Kaposvölgy panorámáját látn". A kiépített tűzrakó- hely, az asztalok, padok, illemhely, mind az autósok kényelmét, kikapcsolódását, pihenését hivatottak szolgálni. Két éve, hogy elkészült, de vandál kezek máris megrongálták a gondos, lelki- ismeretes munkával készített pihenőhelyet. Az asztalok egy része széttörve, a székek _majd mindegyikéről hiányzik az ülőlap. Feltételezésem szerint ezek egy részét, valahol a hétvégi telkek, nyaralók udvarán meg lehetne találni. A Nagykónyi és Dombóvár között, Kocsola után létesített autóspihenőnél hasonló kép fogad. A tavaly több mint félmillió forintos költséggel készített pihenő állapota még elszomorítóbb, mint a Hőgyész mellettié. Á székek ülőkéi elhordva, ösz- szetörve, az autóspihenő feldúlva. A bejáratnál álló szekérkereket csak azért nem vitték el — mondta keserűen a KPM Tolna megyei Közúti Igazgatóságának egyik vezetője —, mert jó erősen odahegesztettük a támasztóoszlophoz. Nemrég Tamásiba utazva láttuk, hogy az erdőszélen megkezdték egy új autóspihenő kitűzési munkáit. Ott is pihenőt létesítenek és a távolabbi tervekben szerepel még a sötétvölgyi bejárónál, a hatos út tolnai elágazójánál és szintén a hatos úton Budapest irányában, Duna- kömlőd után autóspihenő kialakítása. Az autóspihenők feldúlásá- nak, tönkretételének ténye különösen elszomorító akkor, ha tudjuk, hogy azokat a KPM Tolna megyei Közúti Igazgatóságának dolgozói nem csak munkaidőben, hanem komoly értékű társadalmi munkában készítették. Dolgozók, akik szabad idejüket feláldozták azért, hogy mások szabad idejükben kulturáltan autózhassanak, pihenhessenek. A sötétvölgyi bejárónál létesítendő autóspihenő elkészítésénél is hathatósan számítanak a szekszárdiak társadalmi munkájára éppúgy, ahogyan a dombóváriak besegítettek a gunarasi pihenő megvalósításába. Félő, hogy azok a pihenőhelyek, amelyek még csak rajzasztalon, tervekben készültek el, hasonló sorsra jutnak mint azok, amelyek már ma is az autósok ki- kapcsolódását lennének hivatottak szolgálni. Megóvásuk közös ügyünk, csak társadalmi összefogással valósítható meg. Tamási János Asszonyok tanítója Letört asztal, ülőlaptól megfosztott tuskók a csicsói autóspihenőnél Fotó: Bakó Jenő Egyik kezén kezdi számolgatni, hány helyen, hány asszonyt tanított meg eddig labdát varrni, Bátaszék, Solt, Felsőnyék, Alsónyék, Ozora, Tamási, Kajdacs... aztán nevetve legyint. — Tizennégy éve utazok, nem tudom felsorolni, hol fordultam már meg. Mindenhol egy hónap, mindenhol újra kell kezdeni. Én már álmomban is tudnék focilabdát varrni, de televíziót nézve biztosan, már kipróbáltam. Mondom, tizennégy éve végzem ezt a munkát, azóta dolgozom a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozónál. Előtte cipész voltam, de meguntam. Változatosabb ez. A családom is beletörődött, aztán vigasztalom is őket, ha morgolódnának: nyár végén nyugdíjba megyek, s leszünk együtt, még talán meg is unnak! Kérem szépen, jó tapasztalataim vannak. A falusi asszonyok nagyon szorgalmasak, nagyon igyekeznek. Minél hamarabb tanulják meg a munkát, annál korábban lesz gyors a kezük. És ettől függ, hogy mennyit keresnek majd. Már ránézésre meg tudnám mondani, kinek hogy fog menni. Most itt volt két idős asszony, két napig próbálkoztak, akkor belátták, hogy nem úgy megy, mint kéne. Szólhattam volna, de nem akarok megsérteni senkit.. Az alapelvem: jókedv, vidámság, igyekezet. No és a munkafegyelem, mert az a legfontosabb! Jár a kezünk, közben tréfálkozunk — s utóbbi nyomatékéül, el is neveti magát. Sajátos vándormesterség Szőke Jánosé. Kinek adja át, ha majd hamarosan nyugdíjba megy? Egy biztos, nemcsak szaktudás, hanem János bácsiéhoz hasonló életkedv is kell ehhez a munkához... -g Fotó: kz Szőke János paksi atomlakótelep körül a sajtóban időnkéftt fel-fellob- banó viták bizonyítják. Beszélünk mi Szekszárdról is épp eleget, ha pedig már beszélünk — ami tény —, akkor nem sok oka látszik, hogy ne írjunk róla. Beszélgető társaink, akiket segítségül hívtunk, szakemberek voltak. Gallai Ferenc, a városi tanács főmérnöke, Lőrinczy Gyula és Scultéty Zoltán, a tervező vállalat mérnökei indultak el a tervrajzokkal borított asztal mellől a múltból, hogy a lehetőségek határain belül igyekezhessünk felvázolni a jövőt. Végül — külön — megkérdeztük a neves kertművész és táj tervező, dr. Mőcsényi Mihály egyetemi tanár véleményét is. Az itt következőkben a hosszúra nyúlt eszmecsere összegezésével találkozik az olvasó. Kiindulópontul elfogadhattuk azt, amivel helybéli és idelátogató többnyire egyetért, amiről Babits éppúgy megemlékezett, mint Illyés Gyula. E két név említése nem véletlen. A költők az élet emberi voltának hivatásos mérői, márpedig ezt az életet egyre inkább városokban éljük. Egyik alaptétel: Szekszárd sajátos szépségét a dombok lágyan hullámzó vonala adja meg. Dombjai nélkül a megyeszékhely meglehetősen sivár síkvidéki fészek lenne. A másik alaptétel: a fejlődő város lakásigényeit ki kell elégíteni, anyagi lehetőségeinkhez mérten, de mindenképpen úgy, hogy tájképi szépségét ne rontsuk, csak módosítsuk, hangsúlyozzuk a kor igényei szerint. Városépítésben nem lehet önzés, a városokban mi lakunk, de a még meg sem született ükunokáink is szeretnének. A dombok vonalát csúnyán megtörni egyetlen helyen sikerült, de ott aztán annál alaposabban. A leghangsúlyosabb ponton, a Kálváriánál. Magyarázkodást senki nem kíván, magyarázni viszont azért szükséges, mert a tények nemcsak makacs dolgok, hanem arra is alkalmasak, hogy azokból okulni lehessen. Így történt: 1967-ben elkészült a Kálvária rendezési terve. Szerepelt rajta a Vincellér és a Kilátó utca is, ezenkívül pedig egyedülálló (szaknyelven: szoliter) házak, melyek között szép rálátás nyílt volna a jelenleg meglévőnél jócskán bőségesebb zöld felületre. Mindez felkeltette a közérdeklődést, de anyagi okok is vannak a világon — előbb az olcsóbban kivitelezhető Mé- rey-lakótelepre került sor. Később a Pécsi Tervező Vállalat kapott megbízatást az általános rendezési terv elkészítésére. Nagyobb lakásszámot hozott, sűrűbb elhelyezésben, aminek közművesítése olcsóbb, de sokkal kevésbé emberi léptékű beruházás a korábbi elképzeléseknél. 1971-ben két változatban is elkészült a Kálvária beépí-' tési terve. Ennek utólag is csak örülni lehet, hiszen két lehetséges változatot mérlegelni mindig üdvösebb, mint egyetlen egyet elfogadni, vagy elvetni. Itt azonban mégsem lehetett minden rendjén, mert konkrét emlékek vannak arról, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen jelent meg az egyik cég geodétája, hogy házhelyeket, a másiké pedig, hogy utat tűzzön ki. Végeredményben a Kilátó utca mintegy nyolc méterrel feljebb „csúszott”, ami a kilátás szempontjából talán nem lenne baj. Csakhogy maholnap már éppen kilátni nem lehet innen, azt pedig fényképünk is tanúsítja, hogy a házak és a domb vonala nincs szinkronban egymással. Ha az alább elterülő, régibb építésű családi házak, villák kertjeinek hegyfelőli részéből annak idején feláldoznak valamelyest, ma talán ■örülnénk a naponta szemünk elé táruló képnek és nem a fogunkat szívnánk érte* de ez már édesmindegy. Sokkal tanulságosabb feltenni a kérdést, hogy mi lesz a folytatás? Az épületeket eredetileg lapos tetővel tervezték. A most látható, cseppet sem ilyen szürke palatetők akkor sem lesznek szépek, ha majd 15 év múlva fákká serdülnek a feljebb telepített fenyőcsemeték. Az is elgondolkoztató, hogy a jellegzetesen szőlőtermő tájra fenyvest telepíteni a legszerencsésebb volt-e? Legsikeresebb épületeknek a részben már készülő teraszházak tűnnek. A baktai városrész — már ma nyugodtan nevezhetjük így — nem lesz a jelenleginél magasabb és követni fogja a dombok ívét. A Decs, Öcsény irányából Szekszárdra tekintő ugyan nem a megszokott képet látja évek múlva, de ne is láthassa, hiszen a városnak terjeszkednie kell. Ez a terjeszkedés Csatár irányában történik, pontházakkal tűzdelve, és miért ne lehetne szép, vagy akár szebb a korábbinál egy új városrész, ha igazodik a tájhoz? Természetesen ehhez jó ötletek kellenek, továbbá kemény kezű építési hatóság, mely gátat vet majd az egyéni tervezők fantáziája olykor cseppet sem ritka túlburjánzásainak is. Mindnyájan 3Ä jat, amelyben élünk. Talán kissé lírai befejezés, de mégis igaz, hogy nemcsak mi élünk a tájban, hanem a táj is mi- bennünk. Egyáltalán nem közömbös, hogy miként. ' ORDAS IVÁN Fotó: Komáromi Zoltán Itthon ilyesmitől nem kell tartani, de veszélyektől igen, és ezt nemcsak egy-egy fővárosi szálló, vagy akár a nyatosan nyomasztó tengere, Nagy-Párizsban lakó magyar- országnyi lélekszámú ember otthona. At »mh»r a civilizáció Clliuer kezdetei óta konok következetességgel szabdalja darabokra azt a tájat, amelyben él — és erre sajnos rá is kényszerül. Mai nagyközségeink lélekszámút alig-alig megütő középkori városok még simulhattak harmonikusan a tájba, vagy meglapulhattak egy lovagvár tövében. A léptékek azóta megváltoztak és ma már könyvtári irodalma van az emberi lakhelyet körülvevő táj problémáinak, világszerte kutatóintézetek és egyetemi tanszékek sora foglalkozik ezzel. Nyilvánvalóan mások az igények és más a mérce, Báta, Dunaföldvár, Szekszárd vagy Budapest esetében. Nem beszélve egy akkora metropolisról, mint Párizs, melynek megpillantása az ereszkedő repülőgép ablakából másfél évvel ezelőtt nemcsak rám, hanem tucatnyi szekszárdi fiatalra is sokkszerű hatást gyakorolot. A Szajna alig tűnt jelentősebbnek, mint aszálykor a szekszárdi Séd, a Vincennes-i erdő nem vetekedhetett arányaiban egy itthoni ciheres- sel. A látóhatár pereméig és érezhetően azon túl is, mindent elöntött a házak iszoMűkedvelők Bonyhádon A bonyhádi közgazdasági szakközépiskola II/A osztályának leánytanulói kezdeményezésére Tévich Erzsébet és Faludi Béla tanárok betanításával Moliére „Kényeskedők” c. vígjátékát már harmadik előadásban adták elő, legutóbb a zománcgyár kultúrtermében, telt ház előtt. A zománcgyár KlSZ-fiataljai- nak és szocialista brigádjainak tartott előadás célja az iskolák és az üzemek dolgozói között kialakulóban lévő kulturális kapcsolat erősítése. A II/A osztály nemcsak a műkedvelésben, hanem az iskolai tanulmányi versenyben is az első. Szép volt a kezdeményezés és az eredmény is. Dr. Kovács Zoltán tudósító
