Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-25 / 20. szám

Moziban Amióta vil᧠a, viláf------------------a szerelemnek n em változtak a törvényei. A nemi erkölcs határai vi­szont képlékenyek, s a sze­retők, házastársak hűségének fogalma is mintha átértéke­lődőben lenne. A művészet fórumán az afféle kényes kérdésekről is lehet szólni, amit a nagy alkotó úgy tesz, hogy vele kicserél elavult erkölcsi normákat. Kole Angelovski Átkozot­tak vagyunk, Irina című filmje — jugoszláv alkotás — nem ilyen szándékkal készült. A balladaian meg. fogalmazott, kortalan törté­net megrendít ugyan, de nem ostromolja a társada­lom diktálta, kötelezőnek el­fogadott, érvényes határokat. A fiatal férjet katonának viszik, s a nagyon fiatal, gyönyörű alakú, kedves Iri. na az erdőbeli malomban kettesben marad ereje tel­jében lévő, férfias küllemű, magányos apósával. A cso­dálatos, dús erdő atmoszfé­rája és az összezártság ha­mar fellobbantja mindkettő­jükben az érzéki vágyódást. Jól tudják, a vágy — átok rajtuk, ami akkor teljesedik be, ha engednek neki. Küz­denek ellene — a társadalom törvényei is ezt diktálják —, s talán zavaros álom ma­radna a gyötrelmes kíván- kozás, ha csak egy, csak egyetlen nappal előbb érke­zik meg Damjankó, a férj. De későn jön, a betelje­sült — s közben talán sze­relemmé lényegült — vá. gyódás csodálatos-riasztó je­lenete fogadja. Az átok teljesült. Az apa gyilkossá lesz — megöli azt a kóborlót, aki ítéletet mond felette —, Irinának Dam- jankót kell megölnie, hogy aztán a görög tragédiák hős­nőinek eltökéltségével vár­hassa sorsa teljesülését. Vi­tán, apósa-szerelme, az er­dőben tűnik el szemünk elől, de tudjuk — az erdő nem nyeli el sem őt, sem bűnét. A ballada szűkszavú ---------------------- — Ange­lovski filmje is az. Hőseiről keveset tudunk meg, nincs módunk azonosulni egyikő­jükkel sem. Egyedül gyöt­rődésüket érezhetjük át —, mert a rendezőt is ez ér­dekli leginkább. M ég ha hiányként jegyez­zük is fel ezt — el kell is. mernünk, szépen komponált, ritka líraiságú film az Át­kozottak vagyunk, Irina. Virág F. Éva Jövő héten a Herkulesfürdői emlék című, új magyar filmről írunk jegyzetet Zenei krónika AZ ELMÜLT HÉT gaz­dag volt zenei események­ben. Az ifjúsági bérletben a Tátrai-vonósnégyes járta be a megyét. A diákok be­tekintést kaptak a verbun­kos zene térfoglalásáról a XIX. és XX. századi ma­gyar műzenében és arra is hallottak példát, hogyan ke­rült be ez a zene az európai zenei klasszicizmusba. Az Országos Filharmóniát nem lehet eléggé dicsérni azért, hogy módot, lehetőséget kí­nál ilyen illusztris együttes megismerésére. A Tátrai­kvartett a világ élvonalában reprezentálja a magyar ze­nei élet rangját. A Tolna megyei középiskolákba ez az együtes ment házhoz, a ze. nej nevelés szolgálatában. * A felnőtt bérletesek Pe- rényi Miklós művészetét csodálhatták meg. Ez a fe­nomenális fiatal csellista káprázatos hangszertudásá­val, sugárzó zeneiségével, lenyűgöző előadásmódjával valósággal lebilincselte hall­gatóságát. Ne sajnáljuk a nagy szavakat: az előadó­művészet nagy pillanataival találkoztunk. Bach g-moll gamba-szonátája ismereteink szerint az intim kamarazene szférájába tartozik. Perényi csellóján e műből szenvedé­lyes koncertmuzsika szüle­tett. Bizonyára így is lehet Bachot játszani, vagy talán így is kell, ilyen emocioná­lisan fűtött kitárulkozó val­lomással. Kodály Szóló, szonátája, Bachéhoz hason­lóan, eredetileg kamarazenei fogantatásé darab, amelyben az európai hagyomány, a különböző stílustörekvések és a népzenei hang fognak kezet. A mű sokoldalú szép­sége, magányos monológjai valósággal beszélni kezdtek Perényi vonóján. A zárótétel táncfantáziájában pedig egész zenekart varázsolt a színpadra. A műsor végén Schubert Arpeggione-szoná. tája hangzott el és ennek emlékét vittük magunkkal, amelyet megálmodni sem lehet szebben, csak az élet kivételes elragadtatott pil­lanataiban, amikor megdi- csőül a szépség és kevés a szó annak méltatására. Zongorakísérője a kiváló Szűcs Lóránt volt, aki e koncerten nem beszélt egy nyelven a szólistával. Zenei­leg ízléses és kulturált part­ner, de érzelmi dinamikája más töltésű. * Vasárnap a zeneiskola kamaratermében két fiatal tanárnő mutatta be műsorát. M. Pálma Ilona alapos fel- készültséggel, imponáló biz­tonsággal vállalt felelősséget nehéz, igényes műsorának minden hangjáért. Ha mű. sorválasztása nem is volt szerencsés, lelki alkatának mindenben megfelelő — gondolunk a Brahms-szoná- tára —, választékos ízlés és muzikalitás jellemzi neme­sen egyszerű játékmódját. Telitalálat volt viszont Bach g-moll szonátája, melynek különösen nyitó- és záró­tétele maradéktalan szépsé­gében érvényesült. Brácsájá­nak szép hangja és a zenei értelmezés a Brahms-mű két utolsó tételében is meggyő­ző volt. KÉKESI MÁRIA két év előtti bemutatkozása óta óriási fejlődésről adott szá­mot, szereplése e sorozat kiugró meglepetése. Hang­szertudása, biztonsága, fölé­nyes technikája főleg Liszt E-dúr polonézében domboro­dott ki és aratott megérde­melt vastapsot. Ki kell emelni azonban a Beetho- ven-szonáta két középső té­telének nem mindennapi szép megoldásait és az első tétel biztos formálását. Mint kísérő, szonátapartner is mintaszerűen látta el fel­adatát. Húr 1977. január 25. Tv-napló Mi tagadás, elszoktunk attól, hogy művészeti éle­tünkben is vannak események. Könyvek jelennek meg, köztük nem egy mestermű, színházi bemutatók vannak, tárlatok nyílnak, s a kritikusok lelkesednek vagy csóvál­ják a fejüket, de mindez a könyvkiadás, színház, képző­művészet belső ügye, nem esemény, a szó igazi értelmé­ben. Pedig, ha akarunk, tudunk eseményt csinálni. Az újságok részletesen beszámolnak arról, hogy elutazott, illetve megérkezett a labdarúgócsapat, a pingpong­bajnoknak gyereke született, a bokszoló többet ivott a kelleténél. Közben kulturális életünk egyes eseményei valóban világszínvonalat jelentenek, de ezekről csak a napokkal — hetekkel, hónapokkal — később megjelenő kritika vesz tudomást, ha ugyan tudomást vesz. Most mintha megtört volna a jég. Az Operaház Figaró-felújítása szinte országos üggyé lett, a jó érte­lemben vett hírverés igazán eseménnyé változtatta, ahogy az is. Rádió- és tv-riport harangozta be, majd egy kitűnő dokumentumműsor a felújítástól a bemutatóig kísérte végig a Mozart-opera felújítását. Aprólékosan, könnyedén, mindvégig éreztetve azt az örömet, amit kar­mesternek, rendezőnek, énekeseknek adott az előkészü­let hosszas munkája. Apró Attila rendező, társaival együtt, valóban érzékeltetni tudta, hogy mennyi munka, mily körültekintő figyelem kell egy olyan opera fel­újításához is, ami Operaházunk állandó műsordarabja. A tv-nézőnek is jutott ebből az örömből, s valóban úgy érezhette, kulturális életünk egy jelentős eseményének tanúja. Úgy is fogalmazhatunk: az ország állt a 70 éves Ferencsik János mellé, ünnepelve azt, hogy visszatért az Operaházba, s születésnapján fejedelmi ajándékkal le­pett meg bennünket. S a Mozart-felújítás országos ese­mény lett, a rádió és a tv jóvoltából, olyan, amire sokáig fogunk emlékezni. De azért ne feledjük, nemcsak egy hetvenedik születésnap alkalmas arra, hogy felismerjük szellemi értékeinket, s érdemüknek megfelelően fogad­juk őket. Mert a kerek évfordulók nélkül is jó néhány igazi esemény van szellemi életünkben! CSÁNYI L. Rádió Ű| Zrínyiász Mikszáth természetesen nem rádiójátékot írt, hanem a maga korának gyilkos sza­tíráját, melynek cselekményét a „technikai műhiba” miatt idő előtt feltámadó szigeti Zrínyi Miklós és vitézei köré szőtte. A mikszáthi „Uj Zrí­nyiász” olyan jó, hogy elron­tani se lehet, legfeljebb mó­dosítani rajta valamit egy másik műfaj törvényeinek szellemében. Ez a módosítás Dénes István szerkesztőnek és Török Tamás rendezőnek sikerült. „Remekírók — Re­mekművek” sorozatának azok az elmúlt vasárnap délutáni hallgatói, akik netán nem ol­vasták Mikszáth Kálmán „Uj Zrínyiász” című regényét, az 55 perces rádiójáték meghall­gatása után könnyűszerrel kedvet kaphattak hozzá. Akik igen, azok se bosszankodtak az óhatatlan tömörítésen és a kissé megváltoztatott befe­jezésen. Zrínyi Miklós gróf és horvát bán, amellett, hogy tagadhatatlanul hősként halt meg Szigetvárott, éppolyan kényúr oligarcha és véreskezű rablólovag volt, mint kortáV- sai többsége. Ez azonban még nem garancia arra, hogy unos-1 untalan, folyvást ordított vol­na. Kállai Ferencnek nem volt „hangjára szabott” ez a rádiószerep, kár hogy elvál­lalta. (ordas) 13. — Odanézz! — hallották a hátuk megett. — Az anyátok!... — Ez bosszankodó hang volt, a Zsabkáé. Mintha azt mondta volna: „Ezek kibabráltak velünk!” A két lány megnyújtotta a lépést. Domb­nak fel, kapkodva szedték a levegőt. Zsab- káék a nyomukban, kitartóan füttyentget- tek. Be kellett ennyivel érniük, mert mások is jártak már erre. A temetőben a füttyögetéseket is elhagy­ták, de a lányok érezték, hogy nem tágíta­nak a sarkukból. „Azért szemtelenség” — gondolta Lonci. Az emberek a sírokkal törődtek, nemigen figyeltek rájuk. A temető és a templom után, a domb ko­pár, köves hátán egyenesen beszaladt az út a házak közé. De itt már szerencsére nem győztek köszöntgetni ennek is, annak is, mert faluhelyen mindenki ismeri a mási­kat, s az úton most különösen sokan jártak, mert jöttek haza a futballpályáról. A házak előtt kispadon ültek az öregek, beszélgettek, pipázgattak és megnézték Loncit. A farmerét, a dzsekijét. Nem lát­szott, hogy túlságosan újság lenne nekik, csak az ünnep miatt. Zsabkáék még itt is szorosan a nyomuk­ban voltak; mintha hozzájuk tartoznának. A nyúlfarknyi utcácskába azonban már nem jöttek be utánuk. Megálltak a sarkon, az egyetlen villanyoszlop alatt. Lonci csak az udvaron engedett ki magá­ból egy hosszú sóhajt. Mintha idáig vissza­tartotta volna a lélegzetét. Éppen felléptek a korlát nélküli betonlépcsőre, mely, mint valami Noé bárkája, az egyetlen szilárd ta­lajnak tűnt a leskelődő veszedelmek óceán­jában, már csak azért is, mert a portának kerítése sem volt. — Nahát, ilyen helyen nem élnék — mondta. — Micsoda szörnyűséges alakok! — Majd hozzátette: — Itt percig sincs bizton­ságban az ember. Anyicska nevetett. Igaz, csak halványan. — Pedig azt mondtad reggel: „Édes kis fészek”. Lonci úgy nézett rá, mint a marslakóra. A tükörtiszta konyhában üldögéltek az asszonyok, bor mellett, sütemény mellett, tele megbeszélnivalóval. Marisa jött el, meg Hermina néni, a komaasszony, ki minden­nap itt ült és tudós asszony hírében állott. Hiszen tudhatott is eleget, mert még a bábicskánál is öregebb volt. Matej Jánhoz ment, az asztaloshoz, hogy megbeszélje vele a parkettát. Mindenki par­kettáztatja a lakását, halad a világgal. Ma­tej sem akar lemaradni. De elég rég elment Jánhoz, bizonyára együtt továbbmentek, s kikötöttek a kocsmában. — No, itt vannak kislányok — örvende­zett a babicska, s mindjárt büszkélkedett Loncival a vendég asszonyoknak. — Kis barátnő városu. A kis barátnő kezet rázott városi módra, de máris nyugtalanság fogta el. — Jaj, hát nekem megy már biztosan a buszom — mondta, és kilesett az ablakon. Zsabkáék a villanyoszlop alatt ültek, őriz­ték az utcácska kijáratát. Anyicska látta Lonci arcát, és ő is ki­lesett. — Elmégy a későbbivel — mondta. — Istenem, mikor kerülök haza! — Só­hajtva ült le Lonci a székre, amit Teréza a szobából kihozott. Anyicska is, ő is újra kinéztek az ablakon. A magas konyhai ablak odatekintett ép­pen az utca torkolatára, s a szürkületben a villanykörte éppen kigyulladt. Zsabkáék a fény alatt ültek, s úgy látszott, sohasem akarnak onnan felkelni. Az asszonyok folytatták, ahol abbahagy­ták, míg Lonci ujjai a farmer zsebét tépdes- ték idegesen. Anyicska is így játszogatott a kezével; s inniok is kellett meg enniök, pe­dig tulajdonképpen tűkön ültek. A beszédekből nem sokat értettek. Fi­gyelni se tudtak, de még az előzményeket sem ismerték. Hermina néni szerint a?t a fekete macskát meg kellett volna fogni, a lábán vágást csinálni, és másnap meglát­hatták volna, ki volt, a vágásról a lábán. Sokára rakták össze, hogy egy Ondrej ne­vű embert elédesgettek a feleségétől, s az illető nőszemély fekete macskává változva járkált a házukba. Lonci csak az ablakot lesegette és fel se fogta, hogy vérbeli boszorkányhistóriát hall. — Hát aztán hol jártatok, mit láttatok? — kérdezte Teréza a lányokat. Néhány szóval elmondták a mulatságot a futballpályán, a tisztesség végett inkább, mert a mesélgetéshez nem sok kedvük volt. (Schubert Péter rajza.) Mikor az erdei keresztet említették, és úgy, hogy a patakmederben jöttek haza, az asszonyokban meghűlt a vér. A szürkületi homályban is látni lehetett a sápadásukat. Pedig a lányok csak mellékesen említet­ték a dolgot, és még hiányosabban szóltak róla, mint a többiről. Egyáltalán nem em­lítették Zsabkáékat. A szűkszavúság Anyicskától eredt, mert ő tisztában volt a hatással. Lonci különösen a babicskán csodálko­zott. Hogy mosolya eltűnt. Azt gondolta pe­dig, kikaparni se lehet a ráncai közül. — Nem jó fiatal lánynak arrafelé járkál­ni — mondta Hermina néni fakó hangon. Szavát csend követte, míg újra csak ő fogott bele. Fejcsóválva. — Anyicska, Anyicska... ti nyevies Gön­dör Lidi?! Ktobola? — Viem — mondta Anyicska, s engedel­mes mosoly mögé húzódott pogány szívé­vel. Bűntudatott illett éreznie, amiért Lon­cit odavitte. A szürkület birtokba vette a konyhát. S az öregasszonyok birtokba vették a szürkü­letet. Mintha két lámpást gyújtottak volna, s a fejek fölött birtokba vették volna a teret. A babicska és Hermina arca a szokottnál erősebben sárgállott, a helytelenítés viha­rától dúltan. Míg Teréza és Marisa szinte elbújtak a rossz lelkiismeretükkel, mert nem volt még feledve, hogy nekik van a rovásukon. — Maga nem hallott, kedves — fordult Herminka a vendég lányhoz, csont-bőr uj­ját kinyújtva felé. — Ez kell fiatal lányok­nak jól odafigyelni. Göndör Lidi ki ő... Az volt nagyon szép lány, katona meggyilkolta árokba. Volt neki haja hosszú, szőke. Ako Anyicska... Anyicska odanyúlt a hajához, ideges uj- jával a vállára görbülő fonatot morzsol- gatta. — Katona hajával megfojtott őt. Mikor megtaláltak, haja neki nyakra volt tekerve. Szoknya volt nyakába, ahogy őt illető meg­mocskolta. Holtába. (Folytatjuk) L­Esemény

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom