Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-23 / 19. szám
1977. január 23. “Képújság 5 Hajnal Gábor: Torlódnak összeszorított száj mögött torlódnak a szavak emlékek húznak el a csönd lidércege alatt mély álmomban is felnyögök a víz rólam szakad szólni? csak visszhangzik a csönd füstízű köd alatt, összeszorított száj mögött torlódnak a szavak. Ifj. Töttős Gábor: Dal régi bolyongásokról éjszakák nyerítenek hóka szép holddal homlokukon csillagtól deresek csöndektől kezesek ök lassan fordulnak és kezemből esznek felhős csatakos hátukon merengő mindenen átúszom mért úton kótyagos fejjel áll meg a ló, s lovas dünnyögnek zabról, szerelemről mit szétkukorit a kakas A szekszárdi művelődési központ kiállítótermében Szatmári Juhos László mutatkozik be, igazán gazdag kollekcióval. Fiatal művész, még a pálya kezdetén, s ez a kiállítás tulajdonképpen az egész életművét bemutatja, s talán többet is, mert nemcsak azt látjuk, amit megvalósított, hanem azt is, hogy mire képes, milyen szándék, művészi cél vezérli. Juhos László kifejezetten szobrászaikat, csak a három- dimenziós térben tud gondolkodni, s kezében minden szoborrá válik, formát kap. Ihletét több forrásvidékről meríti, az európai művészet nagy példái éppúgy szeme előtt lebegnek, mint a népi megfogalmazás egyszerűsége és természetes ereje, s még a köztéri szobrászat jól ismert sémáival is megpróbálkozik, hogy mivel tudja megtölteni a régi formákat. Mégsem mondhatnánk azt, hogy a bizonytalanság vezeti, inkább fiatalos erejével kísérletezik, de amikor szerencsésen találkozik szándék és megvalósulás, tehetsége teljében áll előttünk. Egy drámai erejű torzó, egy másik szobron az anyai fájdalom és féltés gótikus formát idéző kétségbeesése, Kőmíves Kelemenné, vagy a sok szeretettel megformált betlehemesek legjobb kvalitásait bizonyítja. Minden könnyedén, természetesen kerül ki kezéből, néha talán nagyon is könnyedén, de ismételjük, pályakezdő művészről van szó, aki ezzel a kiállítással mutatja be eredményei mellett gazdag lehetőségeit is. Ez utóbbi pe. dig talán fontosabb, mint az, amit eddig elért, jóllehet, több, igazán kvalitásos munkát láthatunk tőle. Ezek mutatják, hogy valójában beérkezett, s ha fiatalos kedve még el is kalandozik, már pontosan felismerte. merre kell haladnia. Ez pedig a legtöbb, amit fiatal művészről mondhatunk. CSÁNY1LÁSZLÓ S zokatlan kiállítással mutatkozott be Kaposvár és Békéscsaba után Szekszárdon a pécsi Modern Magyar Képtár. Napjaink képzőművészetének úgyszólván teljes áttekintésével kísérletezik ez a bemutató, s nem is sikertelenül, ha a szűkén válogatott anyagot, vagy közönségvisszhangját tekintjük. A kortárs képzőművészet reménytelenül beláthatatlan, szinte felmérhetetlen birodalom, tartalmát alkotások mil- liárdjai adják, melyben rendet teremteni nem segített még a biztos ítéletű idő. Hogyan lehet hát megkísérelni ebben a hatalmas élő organizmusban az eligazító póz- nákra-találást, hol lelünk mezsgyére az új, majd más és más alkotói minőségek között? A helyzetmeghatározás, a helyes irányra figyelés ebben az esetben viszonylagos sikerekkel kecsegtet csak, hiszen figyelmünket a ma művészetének mérlegelésénél éppen hogy nem a nemzeti, vagy helyi képzőművészeti konvenciók ereje delejezi, hanem egyetemesebb, a világra ma jellemzőbb tény, az információk művészetben is kézzelfogható, kiegyenlítő hatalma. Ma már nem úgy különbözik a lengyel festmény a saigoni- tól, mint száz évvel ezelőtt. Látszólag azonos „nyelven” beszélnek, s ha ez mégsem így van, annál nagyobb feladat hárul a különbségek meghatározásában a mindenkori közönségre. A művészet fogalmát érzéki tapasztalásunkban tárgyak, alkotások alapozzák meg, és egy ilyen kiállítás során bebizonyosodik, hogy ezek olykor teljesen függetlenek is lehetnek attól, amit mi a maguk helyén művészetnek tartunk. Hogyan tölthette fel az új művészet a maga eszközeivel azt az űrt, melyet a nagy stílusmeghatározók emberfeletti teljesítményei után hosz- szú ideig művészetnek hittünk, pedig csak stílusnosztalgia, ábránd, neos-újrake- resztelés, lázas egy helyben to- pogás volt. Elsősorban a „műA FIAM kis híján nyolc éves volt, amikor megharapta egy kutya. Osztálytársai diadallal kísérték haza a térről. — Az Adi küldte rá! — kiabálták. — Az Adi. A dolog nem látszott veszélyesnek. Át sem szakadt a nadrág, csak nyálas volt. De a gyerek lábaszárán halvány, lila félkörben nyomot hagyott a kutya felső fogsora. Lemegyünk a körzeti rendelőbe, határoztam el. Ott van a tér sarkán. A gyerek- csapat visszakísért. — Mert olyan nagyra van a kutyájá. val — magyarázta egy koravén kislány. A rendelő előtt erélyesen elbúcsúztam tőlük. Csalódottak voltak, hogy nem csődülhettek be velünk. Vékony, fiatal orvosnő fogadott. Megnézte a gyerek lábát, azután a szék karfája után tapogatott, belebújt halványkék kardigánjába. — Tessék bevinni a sebészetre. Csak három villamos- megálló. Fiam piszkos keze megil- letődötten simult ideges tenyerembe. Akkor most előbb még haza kell mennünk, az apja munkáltatói igazolvá. nyáért. Anélkül nem fogadnak a kerületi rendelőben. Gyerekkoromban — dohogtam az úton — a falusi doktor bácsinak mindenhez kellett értenie. Az nem passzolhatott tovább a szakorvoshoz. A portásnő közölte, hogy több számot ma már nem vészét nem luxus” igazságának felemelésével. Az európai konstruktivizmuson felneVe- lődő képalkotó generáció az alkotás szellemi magvaként a „romboljatok, hogy építhessetek” programját, tárgyteremtő aktusaiban a közvetlen, szimbolikus és allegorikus értelmezéstől távoli társadalomszolgáló munkát deklarálták. A kiállításon bemutatkozó új, konstruktivista vagy absztrakt geometrikus művek a pontosságot és fegyelmezettséget áhító avantgarde terméseként takaríthatok be. Általában ismeretlen mesterek műveit mutatja be a kiállítás, talán még szűk szakmai köröknek is. Egy-két név azonban fémjelezheti mégis: a stílustalanságok stílusa bővelkedik sajátságos árnyalatokban. Krushenik és Indiana, Marisol az amerikai „popart” nyelvezetének könnyen utánozható, mégis eredeti kialakítói, akik felfedezték, hogy a mai ember számára adott természet, benne önmaga is másodlagos, előre megtervezett, kialakított. Ebben a helyzetfelismerésben, az „ördög falra festésének” kockázatos kísérletében játszanak ők szerepet. Hasonlatosan azokhoz a mesterekhez, akik az előbbi felismerést a művészet önvizsgálatával kötik össze (ez a szerepkör hasonlít az önmagát boncoló orvoséhoz ...), majd rávezetnek a nagyon is érvényes igazságra: a valóságról alkotott elképzeléseket ma sokkal inkább a sajtó, a fotográfia alakítja, mint a primer természet. A direkt és természetes — álláspontjuk szerint — már csak interpretációkban ragadható meg. Ezért közülük sokan elvetik az esztétikumteremtő alkotást, az alkotást magát is, és ott keresgélnek megoldást, ahol legalább formailag,, rendbe szed- hetőnek” látszanak a dolgok: a nyelvben. A kiállítás ilyen törekvéseket is bemutat. Felsorakoztatja azokat is, akik az időbeli folyamatösszefüggések ábrázolásával foglalkoznak; Vasarelyt, Lantost, adhat ki a sebészetre. Opál- üveg-fal választotta el tőlem. Bebeszélvén hozzá a kör alakú nyíláson, a tényállást röviden ismertetve, megállapít, hattam, hogy jóétvágyú lehet. Valóságos spájzt rendezett be magának a kalickájában. Volt ott felbontott üveg méz (kis- kanál állt benne), zsírpapírban töpörtyű, selyempapirban rétes. Azt csipegette az üveg mögött. — Ja — mondta. Odafönt már takarítottak. Csizmás öregasszony töröl- gette a követ. Eltűnődtem, vajon már indulásra készen húzta-e fel a csizmát, vagy abban van egész nap. Vajon nem kötelező-e a rendelőben az utcai ruhát levetni? Ráértem az igazgató-főorvos helyett megváltani a kis-vilá- got: ültünk az üres emeleten egy pádon, a Sebészet feliratú ajtóval szemben, amelyen még ez a felirat is állt: Kopogással ne zavarjuk a rendelést! Érzéseim azt súgták ugyan, hogy odabent most nem folyik rendelés, de a tilalom hatott. — Azt mondta a kutyának, fogd meg! — szólalt meg váratlanul a fiam. A csizmás asszony némán tevékenykedett körülöttünk. A csend elbágyasztott. Végre kinyílt az ajtó. Felpattantam. — Majd a kollégám — mondta egy fehérköpenyes férfi, sztetoszkóp fekete kábelével a nyakán. Demarcot, Pfahlert, Fajót, akik úgynevezett „optikai” művészetet művelnek. Les Levine dokumentációján keresztül elképzelhetjük magunknak az „akció” műfaját, Attalai Gábor pedig az előadóművészethez is közel álló, ún. body (test) art műfajában „beszéli el egy huszonnyolc éves szándék valóra váltásának történetét”. E sorok olvasásakor nyilvánvalóan szembeszökő a jobb és más híján használt sok idézőjel. És valóban igaz; a modern művészettörténetírás (és művészeti közgondolkodás) nem talált egy sor jelenségre megfelelő szót, közelítésekkel, hasonlatokkal kénytelen élni, hogy elkerülje a túlzott tudományoskoVisszaültünk. Amikor aztán bejutottunk, és bediktáltam az adatokat egy kartonlapra, továbbá egy nagy könyvbe, és megállapították, hogy a gyermek apjának munkaadói igazolványa lejárt, hiányzik belőle a leg. utolsó pecsét — sor került a kutyaharapás megtekintésére is. A sebész Molotovra hasonlított, csak nem volt cvik- kere. ölébe vette a gyerek lábát, megnyomkodta. — Ezzel, kérem* fölösleges volt idejönni — állította le a gyerek talpát s állt fel maga is. — De azért opportunus lesz megérdeklődni, be volt-e oltva az a kutya. Bár nagyvárosi állatnál remélhető, ugyebár. Azt az igazolványt meg tessék érvényesíttetni. Ismét kint voltunk az utcán. Fel kell hát hívnom az Adi anyját. Már csak azért is, nehogy legközelebb nagyobb baj származzon a kutyasétáltatásból. Nem könnyű ügy. Alig ismerem, egyáltalán nem ismerem, szülői értekezleten találkoztunk csupán. Szép asz- szony, kissé nagy darab ugyan, erre mondják, hogy királynői termet, aranyszálakkal futtatott bronz konty- tyal. Tegeznem kell, igen, mi „anyukák” tegeződünk egymással. Nézd, anyuka — szokta mondani az osztályfö- nöknő. dás, vagy érthetetlenség vádját. A művészet sokarcúsága tehát nemcsak érzelmi háztartásunk újra- és újrafel- mérését és átalakítását veszi célba, hanem az ezt felismerni és igazolni segítő fogalmakat is. Teljes embert igényel, ugyanakkor azonban azzal is kecsegtet, hogy a sokféle arcéi kifejezésteli arccá áll majd össze, rajta mosollyal, mely a legyőzött kétségék nyomán mégis az eredendő szépség forrása. Köszönet Szekszárd közönségének és múzeumának, hogy a „szomszédvárak” efféle példás együttműködésében rejlő lehetőségekre felfigyelt. — Nem tudom, hallottad-e, mi történt ma délután — kezdtem óvatosan. Nem, nem hallotta.. És miután már hallotta; — Ez hülye — mondta magvasan. — Ügy megverem, de úgy ... Könyörögni kezdtem. Hogy nem azért hívtam. Csak hogy megmagyarázza a kislánynak, mi lehetett volna belőle. És talán a többiek is tehetnek róla. Talán cukkolták. Hergelték. Nem tudhatjuk, nem voltunk ott. Nagyon kérlek... Adi anyukája kifakadt, — Te nem ismered — mondta fenyegetően. — Megjátssza a kisasszonyt. De én majd helyrezökkentem a fejét, ne félj. Egyébként, ha valami anyagi természetű kár... természetesen megtérítjük. Megnyugtattam és nyugtalanul tettem le a kagylót. Benéztem a fiamhoz. Elveszetten üldögélt kuglibábúi közt a földön. Még egy tisztességes kutyaharapást sem sikerült produkálnia. Béna hadfiként szeretett volna reggel, mankóval a hóna alatt belépni az osztályba. Vigasztalni akartain. Elterelni a gondolatait. Az éjszakája felől sem voltam egészen nyugodt Ha álmában sikoltozni kezd ... ? — Te — mondtam szerencsés ötlettel —, hiszen neked nemsokára születésnapod lesz. Ideje megbeszélnünk, hogy is gondolod? Meg akarsz hívni valakit az osztályból? Akikkel ma fociztál? Mit szeretnél? Fiam kiürült tekintete meg. telt párás fénnyel. — Kutyát — felelte. AKNAI TAMÁS Ember Mária: K |#Í Opi-Ä G Nicolas Krushenik: Hasadás. 1969.
