Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-04 / 2. szám
a “Képújság 1977. január 4. MOZIBAN Emlékek a rock and rollről Kerestem a harmincasokat: jönnek-e, kívánnak-e emlékezni a „szép időkre”, amikor dacolva az illemmel, a szokásokkal, rock and roll- ra perdülnek a táncteremben. Nem bánva, hogy fapofát kell vágni az iskolában, a szülők fóruma előtt, amikor végighallgatják a mérges szónoklatokat: a rock erkölcstelen, tisztességtelenség, jampiság, bűnözéshez vezet... Húsz és harminc között, fele úton, majdnem a legidősebbek között voltam a mozi nézőterén — a harmincasok a televíziót nézték bojtos papucsban vagy gyerekeik karácsonyi játékvasút- jával foglalatoskodtak, dehogy törődtek a rockkal! Pedig Chuck Berry, Little Richard, Fats Domino, és Bill Haley nevén kívül a többi régi rocksztárokét ők talán ismerték — mi nem. A film tulajdonképpen Richard Nader „A rock and roll újjászületése” című kon. certsorozata alapján született. A rendezők felhasználtak számos olyan eredeti felvételt, híradórészletet, televíziós műsort, amelyek az ötvenes években készültek. Híres arcok — köztük neves politikusoké, jellegzetes pózban — és jellemző, többnyire az idő távlatából mulatságosnak tűnő jelenetek elevenedtek meg, amiket legtöbbször egyszerre láttunk a színes koncertfelvétellel, s közben persze hallható a rock is. A kísérőszöveg szűkszavú, s rokonszenvesen váltja a parodisztikus-ironizáló hangvételt a rock zenéről tett szenvedélyes hitvallásokkal. A nézőtéren üldögélő tízen- és húszonévesek mindezt meglehetős nyugalommal hallgatják, az izgalom nem remegteti meg a levegőt, legfeljebb a nevetés hömpölyög végig a széksorok felett a nagy kidobózások, földet söprő twistek, tarkón felnyírt divatfrizurák láttán. Bezzeg, a filmen látható koncertközönség! ök tényleg úgy viselkednek, ahogy a régi rock mesterei megálmodhatták: minden porcikájuk a lelkesedésé. A filmet 1973-ban mutatták be először, azóta sok víz lefolyt a pop-zene vizein. De a rock and rollt nem mosta még el semmi más zenei áramlat: hogy zavarná három év, ha három évtized alatt sem lehetett megunni... — virág — Ezen a héten látható Szekszárdon a Szerelmesek ro-' mánca című, színes, kétrészes, szinkronizált szovjet film Gabriel arkangyal a Kossuth Hadibban Az embert mindig érdekelte a jövője, ez bizonyára egyike legkönnyebben megbocsátható vétkeinek. Korábban jósokhoz járt, napjainkban jövőkutatókhoz, az ősi mesterség modern tudományos eszközökkel felvértezett utódaihoz. Vasárnap 13.45-kor a Rádiólexikon különkiadásának szerkesztője, Si- monffy Géza újszerű ötlettel azt kérdezte egy sor tudóstól, hogy mit tudakolnának a Bibliából ismert Gábriel arkangyaltól, ha hóna alatt a minden Bölcsességek Könyvével betoppanna a stúdióba. Az tisztázatlan, hogy ez a könyv valamiféle betűrendes lexikon-e, de az antropológus, genetikus, mérnök, pszichiáter, biológus, esztéta, geológus, elektromérnök és a többiek ebben a feltételezésben kérdeztek. Hozzájuk csatlakoztak a veszprémi és nyergesújfalusi „sci-fi” klubok tagjai, körkapcsolásos rendszerben. Gábriel arkangyal személyes részvételét még olyan jó műsorvezetőnek se sikerült megszerveznie, mint Egyed László, így többnyire a kérdezőkre hárult a válaszolás feladata is, amihez bizony kevés volt az idő. Negyven perc alatt tisztázni az emberiség 2050-re várható lélekszámát; az élőlények mesterséges előállításának lehetőségét; az égitestek fejlődését; az ember és környezete viszonyát; az élővilág egyensúlyát; a tudomány részesedését a kultúrában; a nyersanyag-utánpótlás problémáit; az interdiszciplináris tudományok fennmaradását; továbbá az emberi agy energia-felhasználásához hasonló módon működő gépek létrehozását: — több volt, mint vakmerő próbálkozás. Az érdeklődő hallgatót végeredményben nem informálták másról, mint arról, hogy a hazai jövőkutatók optimistábbak, mint a híres „Római klub” tagjai. Ami kétségtelenül vigasztaló. (Ordas) Katja Mann emlékei Az emlékiratok divatját éljük, s Thomas Mann halála után mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogy felesége, Katja Mann is megírja emlékeit. Az ismételt felszólításokat azzal hárította el, hogy legyen végre olyan is a családban, aki nem ír, s ez föltétlenül tiszteletreméltó, még akkor is, ha jogos a kíváncsiságunk, hisz öt évtizeden át élt a XX. század egyik legnagyobb szelleme mellett, s hitelt érdemlően számolhat be életéről, szokásairól, a nagy művek keletkezéséről. Katja Mann csak annyiban engedett az évek óta tartó unszolásnak, hogy elmesélte emlékeit, s ezekből az elbeszélésekből állt egybe a meg- íratlan emlékirat, amit joggal állíthatunk Thomas Mann művei mellé. Katja Mann elbeszéléséből egy rendkívül gazdag élet körvonalai bontakoznak ki, apró családi intimitások, sógorához, Heinrich Mannhoz fűződő, változó kapcsolatuk, az emigráció éveinek története, s mindenekelőtt a kor vezető szellemeinek arcképe, akik valamilyen formában belejátszottak a Mann házaspár életébe. Néhány sor erejéig Lukács György is föltűnik a könyv lapjain, akinek szuggesztív egyénisége úgy látszik Katja Mannra is hatott. Lenyűgöző olvasmány ez az emlékirat, s nem egy helyen fontos adalékot jelent a Mann-regények hőseinek modelljéhez is, de főleg abból a szempontból fontos, hogy újabb bizonyítékát adja Thomas Mann következetes antifasiszta magatartásának, annak a magas rendű humanizmusnak, aminek hosszú élete során kitartó és következetes harcosa volt. Gergely Erzsébet fordítása egyenletes, szép, legföljebb azt kifogásolhatjuk, hogy nem csatoltak a könyvhöz névmutatót. Thomas Mann mai, fiatal olvasóitól ugyanis aligha lehet megkövetelni, hogy egyformán ismerjék Sami Fischer, Emil Praetorius, Bruno Frank vagy akár Anette Kolb nevét és munkásságát. Egy szűkszavú eligazítás is közelebb hozhatta volna a ma már gyakran alig ismert szereplőket. A könyv a Magvető Tények és tanúk című sorozatában jelent meg. hihetetlenül olcsó áron. Mostanában, hogy dider- getőeii zimankós, vagy vigasztalanul laityakos és kedvrontó az idő, gyakran előveszek egy gyönyörű albumot, hogy egy másfajta tél képeivel űzzem el boron- gós hangulatomat. Napsütötte tengerpart színes fény- özöne, érdekes naplójegyzetek pallérozott, elmés szava melenget s vidít föl kókado- zásaimból. Kolozsvár világhírű fametszőjének — aki a pasztellkréta és a szén mestere is —, Gy. Szabó Bélának Mexikói tél című könyve a gondűzőm. Elragadó kötet. Naplójegyzeteinek öt- venhét kis fejezete, tizenhat pasztellje és negyven szénrajza hallatlan megjelenítő erővel ismertet meg a mexikói tájjal és a mexikói emberekkel, főként az őslakosság leszármazottaival, az indiókkal. Szavakkal alig érzékeltethető, hogy a napsütötte Popocatepetl havas csúcsa, az acapulcói csigaárus piros, kis lélekvesztője a lilás hátterű tenger zöld vizén, vagy a Maya madonna néhány vonással is megható gyöngédséget, szerelmes anyai boldogságot megörökítő szénrajza micsoda gyönyörűség a szemnek, felüdülés a léleknek. ízes és elmeserkentő Gy. Szabó Béla prózája is. Gondolatébresztő, emberséMaya madonna (Fotó: Fodor Zsolt) ges és vidám, mosolyogtató szócsinálmányokkal fűszeres. Természetes, hogy a formák és színek ragadják meg elsőül. Azt írja például: „Minden olyan formás és színes! A melegebb zöldekbe meg az ágcsomók lilásszflr- kéibe nagyon gyengéden világos, kékesszürke árnyalat játszik, és érzem, bogy valahol különös helyen vagyok — nem otthon.” A különösségnek ez a varázsa az olvasót is megejti. A szokatlan formájú fa a szénrajzon életre kel, ha a jegyzetben azt olvassuk, hogy Mexikóváros Chapulte- pec parkjában „kigyózó-gö- csörtös fák” serege található, s a park taváról készült színes pasztell is megelevenedik, olvasván, hogy a ladikázó diákok heves vízicsatákat vívnak, miközben: „Visibálnak a lányok, ha az evezőkkel lefröcskölik őket.” Elmemozdító mélységet kap a vidám megjelenítés a zárómondattal: „Az indió családok persze mértéktartóak, s tempósan siklanak.” Az ifidiók érdekelték a legjobban Gy. Szabót, az aztékok, toltékok, mayák leszármazottai. Megnézi ránk maradt híres emlékeiket, be is mutatja nekünk, szóban is, képben is. Szófukarul, röviden. Mégis érzékletesen, szépen, a maga költői látásával, lebilincselő szavaival. Például az ragadja meg, hogy a régi, főleg azték szobrok arca „túlnyomóan a fájdalmat, szorongást, félelmet, sőt rémületet fejezi ki.” A mai indiókon is megfigyeli a mosolytalan komorságot. Fölfedi az okát is: a megélhetési gondokat. Megrendítő, ahogyan a gondoktól való csodaváró szabadulás iszonyatos kálváriáját leírja a guadelupei Szent Szűzről elnevezett kegytemplom zarándokainak rettenetes tér- dencsúszásában. Nemcsak a csodavárást veszi észre. Egy alamizsnát kérő öreg koldusasszonynak tíz pesót ajánlott, hogy lerajzolhassa. A rongyos, éhező öregasz- szony visszautasítja. És megátkozza a művészt. Hiszi, hogy a lerajzolással elvarázsolhatják. Gy. Szabó nemcsak a primitív babonaságot látja meg ebben: „Ahogy villámló szemébe nézek, belém nyilai ennek a szegény asszonynak nemcsak az idegen iránt érzett ötödfélszáz éves — és valljuk be: jogos — ellenszenve, de a hozzá képest gazdagon öltözködő emberrel szemben kifakadó — és ugyancsak érthető — osztálygyűlölete is.” Nincs is az albumában egyetlen nyomorkép sem. Mert: „Nem akarok mexikói Liber Miserorumot összehozni, ez az idevaló művészekre tartozik.” Mexikó világhíres művészei, köztük is a monumentális alkotásaikról ismert Rivera, Orozco, Siqueiros, világgá is kiáltják a nép nyomorát, s forradalmi harcra is tüzelnek. Gy. Szabónak tetszik az óriás léptékű művészet, a harsogó hang. Elismeréssel és csodálattal szól Siquerisról, akivel még találkozhatott. Szerényen, de határozottan mégis kitart a maga halk, lírai világa mellett. Csupa költészet a Mexikói tél mindegyik képe is. Szépséges látomásokat ragyogtat föl erről a távoli, legtöbbünknek ismeretlen országról, nosztalgikus vágyakat kelt a megismerésére. HOMOR0DI JÓZSEF Tv-napló Szilveszter M ilyen legyen egy jó szilveszteri műsor? Természetesen- mulatságos, szórakoztató, sőt kacagtató, de azért legyen mondanivalója is, persze csak olyan, ami nem fekszi meg az agyat, legyen benne egy kis politika, egy kis szex, szóljon mindenkihez, ne legyen alpári, ordenáré, de azért legyen szókimondó, bátor, s közben tekintsen előre is. A feladat tehát világos, egyértelmű, most már csak az a kérdés, van-e jó két órára való ötlet, szellemesség? Természetesen nincs, valószínűleg másutt sincs, nemcsak nálunk. De ez már egy másik kérdés. Amikor leültünk a készülék elé, a régi zsidó közmondás, jutott eszünkbe: purimkor, vagyis az örömünnepen mindent szabad. Ám a bölcs öregek azért hozzátették: csak nem felejtjük el... S másnap reggel csodálkozva tapasztaltuk, hogy bizony elfelejtettük, egy-két villanás maradt meg csupán a két órából, néhány valóban jó ötlet, a többit fölszívta a januári köd. Ebből az következnék, hogy rossz volt a szilveszteri műsor? A csuda tudja. Már régen túl vagyunk azokon az éveken, amikor össznépi ügy volt a tv szilveszteri műsora, a hírverés is alábbhagyott, hisz hajdanában hónapokkal előbb elkezdték a beharangozást, most pedig már a rádióújság sem közölte a részletes műsort, mondván, lapzártakor még tartottak az előkészítés munkái. Ha rosszmáj úskodni akarnánk, azt kellene kérdeznünk, ezért volt szükség ilyen nagy előkészületekre? De ne csúfondároskodjunk, érjük be azzal, ami van. Végtére nem is volt olyan rossz, s két pohár bor vagy két üveg pezsgő között sok mindent kibír az ember. Viszont néhány nagyon öreg és új korában is kétes ötlettől jövőre jó lenne megszabadulni. Például, hogy a közismert komikusnak mekkora fülei vannak, most már inkább bosszantó, s a tv-bemondók színészi ambícióiból is megárt a sok. Csalódtunk volna várakozásunkban? Az a kérdés, ki mit várt. Egyébként aki biztosra akar menni, újév délben hallgassa meg a Bécsi Filharmonikusok Strauss- matinéját, ott mindig ugyanazt kapja, ugyanazon a színvonalon. Őszi versenyek Nehéz lenne pontosan megállapítani, miért népszerű napjainkban Krúdy. írói kvalitásai — legjobb dolgaiban feltétlenül európai színvonalon — nagyon távol állnak a bestsellertől, meghitt olvasmányok, melyek csak hangulatukkal hatnak, s aki Krúdyt akar olvasni, legokosabban teszi, ha őszi, téli hónapokban veszi elő, lehetőleg egy üveg vörös bor mellett, ami a legjobb alkalom arra, hogy az ember elmerengjen a hajdani hölgyek bokájáról, húslevesek ízéről, felvidéki telekről, amikor farkasok nyüszítettek a podolini határban, s Szindbád jókedvűen utazott fogadóról fogadóra a Bélái havasok alatt kacsafarkhajú fiacskájával. Krúdynak nincsenek történetei, hősei az első alkalmat megragadják, hogy letelepedjenek az Arabs szürkéhez címzett csapszék asztalához, kifaggassák a korcsmárost arról, hogy mit főztek, milyen borok szunnyadnak a pince mélyén, s minő hordó sert ütöttek éppen csapra. A dráma nem éri be hangulatokkal, ott mégiscsak cselekmény kell, a hősnek valahonnan el kell indulnia, s valahová meg kell érkeznie, egyébként nincs dráma, nincs feszültség. Ha a hős nőkről, mócsingos marhahúsokról ábrándozik, abból nem lesz dráma, s amit verbálisán fel lehet oldani, esetleg remekművé lehet formálni, a megjelenítéssel elveszti erejét, s ami még nagyobb baj, érdekességét is. Mint az őszi versenyek esetében. T együk rögtön hozzá, itt nem is remekműről van szó. Ben, az elkergetett zsoké, korgó gyomorral sem példáz semmit, sorsa csak Krúdy hangszerelésében mond valamit, de ha lehántjuk róla Krúdy stílusának varázsát, jószerint semmi sem marad belőle. Ahogy a vasárnap esti tv-játékban is történt, ami — kár lenne szépíteni — végül is unalomba fulladt, amin a szép felvételek és Zsurzs Éva rendezői igyekezete sem tudott segíteni. Arra kell gondolnunk, elhibázott vállalkozás volt, amit napjaink Krúdy-divata diktált, s még az is kérdéses, hogy ebben a formában alkalmas volt-e új Krúdy-olvasók toborzására. A Krúdy-megjelenítések egyébként is kockázatosak, mert az, ami a regényben hasonlíthatatlan hangulatot tud teremteni, a képen esetleg egy szakácskönyv érdektelenségévé válik. Helyenként itt is, ugyanis drámai konfliktusnak mégsem lehet elfogadni, hogy milyen sert kell inni, s mikor van legjobb íze a húslevesnek. Krúdy varázsát, sőt európai színvonalát sem ez adja, hanem az, ami benne egyetlen és utánozhatatlan, s amit úgy látszik, csak kivételes esetekben lehet átvinni filmre. Ebben az esetben nem sikerült. CSÄNYI LÁSZLÓ Tüskés Tibor: Mohács Az elmúlt években egy sor fontos munka került ki Tüskés Tibor műhelyéből, s a nagy lélekzetű, tudományos igényű munkák (Nagyváros születik, Kodolányi) mellett arra is jut ideje és ereje, hogy olyan könyveket is írjon, amelyek mindenkihez szólnak. Gyors egymásutánban két baranyai útikönyve jelent meg, amelyek föltétlenül ide sorolandók, mert egyaránt szolgálják az örvendetesen megnőtt belső idegenforgalmat, s a történelmi, néprajzi ismeretek bővítését. Ezekkel a munkákkal Tüskés Tibor tulajdonképpen új műfajt teremtett, illetve egy régi műfajnak adott korszerű tartalmat. Mert nem elégszik meg a város, a táj leírásával, látnivalóinak fölsorolásával, hanem a maga teljességében mutatja be, melyben egyforma fontosságot kap a földrajzi környezet, a történelem, a gazdálkodás, a népélet, a művelődés, majd városnéző sétára invitál, ismerteti a környéket, sőt a jövőt is fölvillantja. Mindezt jól, érdekesen, élvezetesen, ismert írói erényeit ezekben a tágabb értelemben vett ismeretterjesztő munkákban sem adja fel. Pontosan azzal a lelkiismeretességgel fogalmaz, mint nagy, tudományos jellegű könyveiben, tehát nem a műfaj közismert gyengeségei vezetik, hanem ellenkezőleg, ő- ad rangot, fontosságot a műfajnak. Útikönyveink sorában ebből a szempontból is- fontosak — s nyugodtan mondhatjuk, példamutatóak — Tüskés Tibor munkái. A szép kiállítású, jó illusztrációkkal díszített könyvet a Baranya megyei Idegen- forgalmi Hivatal adta ki. cs. Mexikói tél