Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-30 / 308. szám
A ^PÚJSÁG 1976. december 30. M ostoha körülmények között is lehet szép eredményeket elérni, ezt bizonyítja a dombóvári Kapos együttes huszonegy éves története. Nincs állandó próbahelyük, gondjaik vannak az öltözővel, nincs mosdó, s minderre csak az új művelődési ház elkészülésekor számíthatnak. Mindennek ellenére 1955 óta háromszor nyertek a szekszárdi néptáncíesztiválon és az országos OKISZ-néptánc- fesztiválon nagydíjat, mindannyiszor szép, tiszta, művészi szintű előadásukért. A Kapos háromszoros kiváló együttes, minősítésük „arany kettő”, ami azt jelenti, hogy Tolna megye legmagasabb minősítésű táncegyüttese a fiatal csoport. Átlagéletkoruk mindössze tizenöt év, vezetőjüknél is kevés fiatalabb koreográfus van: Lébényi Klára huszonegy éves. Állandó társuk a Kapos népi kamaregyüttes, melynek vezetője Balá2s István, akj a legtöbb kísérő muzsika szerzője, átdolgozó- ja is. Táncaikat, a dunántúli ugrósokat, a mezőségi párost — hogy kettőt említsünk — bemutatták itthon, de Franciaországban, Görögországban, Angliában, Olaszországban, Svájcban, Lengyelországban is. A próbán, amelyen részt vettünk, már az utolsó simításokat végezték azon a műsoron, amit január negyedikén mutatnak be a KISZ Központi Művész- együttes székházában, a „Ki mit tud?” selejtezőjén, ahová a területi és a megyei verseny után jutottak. Reméljük, találkozunk a fiatal és nagyon tehetséges „Kapóssal” a televízió képernyőjén is. Komáromi Zoltán képriportja Az Utazás során mindig----------------- az a megye g ondoskodott a szállításszervezésről, ahol éppen tartózkodtunk. Amikor más területre indultunk, ennek a gépkocsijai vittek át a következő megyeszékhelyre, ahol újabb kocsikat kaptunk; és ment minden tovább, a legnagyobb rendben... Ez a szisztéma, egészen idáig, zökkenőmentesen működött. De itt nem. Két gépkocsival kellett volna tovább indulnunk a mintegy 300 kilométerre levő, Muhe- za járási székhely felé, ott vártak volna az oda csak húsz kilométerre levő megyeszékhelyről, Tangából elénk küldött autók, azok felvisznek a hegyek között levő teaültetvényre, ahol a vendégházban vár a szállásunk, majd amikor ott végeztünk, ugyanezek a járművek átvisznek Morogoróba (újabb 300 kilométer), és így tovább, és így tovább... Az elindulás viharos volt. Csak nagy nehezen jött ösz- sze a két autó, az egyik még indulás előtt el is romlott. Ráadásul szombat volt, a javítóműhely már zárva, másik autót szerezni — súrolja a lehetetlenség határát. Mrs. Urasa pedig — délben lejárván a munkaideje — a garázsmester kezébe ajánlotta lelkeinket és hazament.... Ekkor láttuk Theót másodszor idegesnek. Először is itt fordult elő vele, és akkor is Urasa asszony volt az ideg- borzoltság kiváltója. Mi kevésbé idegeskedtünk, mert tudtuk, hogy Theo a lehetetlent még hírből sem ismeri. Alighanem hiányzott az iskolából, amikor a nem szócska használatát tanították. Meg is oldotta a helyzetet. Ehhez természetesen kellett a garázsmester és az általunk „Shiraplató”-nak becézett, kedves, kerekfejű sofőr jóindulata, mondhatnám, áldozatkészsége. Shiraplafónak pedig azért neveztük, mert a hegymászás előtt, a Shira- platón végrehajtott kétnapos „aklimatizációs túránk” során remekül vezetett és viselkedett. Szerencsétlenségére — es a mi szerencsénkre — a legnagyobb tanácstalanság pillanatában érkezett oda, hogy heti munkája végeztével beálljon a garázsba. Rövid, csendes, rábeszélő hanglejtésű, szuahéli nyelvű tanácskozás hármójuk között, majd „Shiraplató” bólint. Theo tolmácsolja : — Fél óra múlva itt van. Csak hazaszalad egy ingért, fogkeféért, és szól a feleségének, hogy csak hétfőn jön haza. (Úgy látszik, neki nem járt le a munkaideje...) Késő este érünk Muhezá- ba. Megállunk egy kisvendéglő előtt, ahol vacsorázni szándékozunk. Tarka lámpafüzérek, recsegő lemezjátszóról, remek ritmusú, afrikai zene, szombat este van... Theo egy jó kiállású, tarka inges férfival jön vissza az étteremből: — I am so happy —olyan boldog vagyok — mondja, szinte jelige értékű, kedvenc mondatát. — Ez itt egy rég nem látott barátom, most ő itt a járási párttitkár. Most már nem lehet semmi baj, ő elintéz mindent nekünk. God is good — jó az isten — teszi még hozzá nevetve, szinte szójátékszerűen. Leülünk vacsorázni: mbuzi na ndizit, ami főtt banán kecskehússal, remek, csípős csilimártással. Olyan, mint a jóféle paprikás krumpli. Theo és barátja (hogy micsoda fráterek vagyunk, "ennek az embernek még a nevét sem jegyeztük meg!) nekilátnak elintézni a mindent. És ebben alig van túlzás, pillanatokon belül kiderül, hogy ha nem is minden, de rengeteg a teendő. Tanga felé jó a telefon. Ott nem is hallottak rólunk. Amani vonala süket. Sebaj: megy a „police message”, vagyis üzennek a rendőrség rádiótelefonján keresztül: az őrs egy embere menjen át a kutatóintézetbe megtudakolni, várnak-e, ha nem, akkor ettől kezdve várjanak. Vacsora végén megjön az üzenet: nem tudnak ugyan rólunk, de mehetünk, van hely. Igen ám, de hogyan? A párttitkár első kérdése kor csijaink láttán ez volt: ezzel akartok fölmenni...? — és a a Volkswagen mikrobuszra mutatott. —' A Landrover oké! Most, a világ legtermészetesebb hangján mondja: — Másiknak, odaadom én a magamét. — És veled mi lesz, kocsi nélkül...? — Mi lenne? Fölmegyek veletek, és majd visszajövök. (A söre rég megmelegedett, barátai, akikkel itt tereferélt a másik asztalnál, lassacskán elszállingóztak. Végül is tizenegy felé jár az idő, Amani pedig ide jó 30 kilométer, hegynek felfelé, úttalan utakon.) Jóval éjfél után kerültünk ágyba — barátunk vajon mikor? — de reggel hétkor, amikor tojásrántottához szólít a szintén az éjszaka közepén előkerített házgondnok, a párttitkár ' gépkocsi- vezetője már ott parkol a Landroverrel a ház előtt. Felküldte, hiszen a teaültetvény ide még vagy ö,t kilométer és nekünk itt csak egy autónk van... Azt, hogy az ültetvényen, a vasárnap ellenére is, első szóra összeszedtek vagy húsz férfit, hogy egy kis teaszedést. -metszést, -permetezést produkáljanak a film számára, már említenem se kellene, olyan természetes volt, ott. Pedig őket még az sem „motiválhatja”, hogy: „majd benne leszünk a híradóban”, mert Tanganyikában még nincs televízió (csak Zanzi- bárban) és hogy ez a „mozi” elkerül-e valaha, erre az ültetvényre — legalább is kétséges. A téglavörös talajon haragoszöld domborműveknek tűnő teacserjék látványa akkor is kárpótolt volna az előző napi minden bosszúságfáradságért, ha már régen nem lenne megint öröm az, ami bosszúságnak indult, a párttitkár — számára teljesen magától értetődő — segítőkészsége miatt. Pedig ő csak egy volt a sok közül, akikkel útközben találkoztunk. „Csak” annyi emelte a többi fölé. hogy neki szinte elmondhatatlan — és itthoni ésszel nehezen érthető — nehézségeken kellett keresztültörnie magát. Főleg, a még következőkön... Délután kettőkor— lefelé- menet — beköszöntünk hozzá, hogy elköszönjünk és — megköszönjük. — Lejövök veletek — szállt be a Landroverbe — hátha nem jöttek meg Moro- goróból az autók. Ördöge volt. Nem jöttek meg. Mrs. Urasa őket is „elfelejtette” értesíteni. Ez most már igazán kutyaszorító. A nehézségek megértéséhez, hadd magyarázkodjak egy kicsit: Tanzánia szegény ország. Nagyon szegény ország. Egyebek mellett, benzinkorlátozás is van. Szombat déltől vasárnap estig, csak a diplomáciai rendszámú, meg a külön engedéllyel rendelkező állami autók furikázhatnak. Üzemanyag csak kiutalásra és csak saját megyén belül. Most aztán mi lesz? Mert az, hogy „Shiraplató”, meg a másik, a kis kétbalkezes, de jó szándékban ugyancsak nem szűkölködő moshii fiú, jönnek tovább, megint csak olyan természetes mint... — elnézést, de elfogytak a hasonlataim. No, de a benzin...? Vasárnap van, a „benzinelosztó” természetesen nincs hivatalban. És ha hivatalban van, hogy’ adhat ő két Kilimandzsáró megyei autónak benzint, amik ráadásul Morogoróba mennek majd ezzel...? A benzinkút itt van ugyan mellettünk, de csapja csak akkor csordulhat meg, ha a kiutaláson minden pecsét rajta van... Párttitkár és Teho el, mi meg sörözünk-kólázunk, beszélgetünk. Cimborálunk a két mosolygó pincérrel, akik meg Theo földijei — sukuma törzsbeliek — és ez is újabb ajánlólevél. Aztán: — Vacsorázzatok itt, mert már csak éjszakára értek Morogoróba, de mire jóllaktok, itt lesz a benzin. Utóbb tudtuk meg, hogy valami hallatlanul bonyolult tranzakcióval, a párttitkár előkerítette a helyi Ujamaa (tsz) Haditanács ^ (MTI Külföldi Képszolgálat, fotó: Szabados Tamás). elnökét, neki volt valameny- nyi érvényes . kiutalása, <> még elment nem tudom, hova, szerzett néhány litert» végül „összejött”. Kocsik el, Theo és a párttitkár odaülnek az asztalhoz. Bár jogunk nincs rá, hiszen a cechet Theo fizeti az állami számláról, automatikusan invitáljuk: egyen velünk. Mint mindig, mindenhol, mindenki hasonló helyzetben, ő is udvariasan elhárítja. Hozat egy pohár sört — távozáskor ő fizeti — és. ott ül velünk, addig, amíg. meg nem bizonyosodik róla, hogy minden rendben, továbbindulhatunk. Félek, hogy azoknak, akik előtt — enyhén szólva — nem ismeretlenek a nagy potyázások, nehezen tudom megmagyarázni ennek a gesztusnak — a magafizette sörnek — a lényegét, de megkísérlem. Sohase lássak többé 1014 méternél magasabb hegyet, ha hazudok: Nem a vendéglátás visszautasítása, nem is az, hogy mittudoménmilyen indítékból — „nem eszem együtt a fehér urakkal” (hiszen nem csak Theo, de a pilóták is többnyire velünk ettek), hanem egyszerűen, még (és félek tőle, hogy csak még...) nem tanulták meg azt, (tőlünk...?), hogy ha valahova vendégek érkeznek, a fél hivatal együtt egyen-igyon velük, „az állam fizeti”... Nyolc óra után jöttek — ----------- meg a feltank olt gépkocsik. Bele akarok kezdeni valami hálálkod6 mondókába. A párttitkár valami utánozhatatlan, kedves, mégis határozott — és sajnos írásban, szavakkal visz- szaadhatatlan — gesztussal int le. Mintha azt mondaná: — Ugyan, pajtás, ez volt a dolgom. Tudom, fordított helyzetben te is megtetted volna. Azóta is mindig megrezzen a lelkiismeretem, ha erre a jelenetre gondolok. Amíg. nem jártam náluk, tényleg^ megtettem volna...? ROCKENBAUER PÄL (Folytatjuk). A dombóvári Kapos együttes
