Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-20 / 275. szám

1976. november 20. ^PÚJSÁG 3 M i; egyénk termelőüze­mi meiben a vállalati •: középtávú tervek [v készítésével párhu­......zamosan most első íz ben készültek át­fogó, komplex szociális ter­vek is. Ez törvényszerű és helyes, mert csak a tervbe építve, azzal összhangban le­hetett a foglalkozási ágak, rétegek, csoportok sajátos szociális igényeit reálisan megtervezni. Csak a gazda­sági terv, illetve annak vég­rehajtása lehet a biztosítéka a szociálpolitikai terv végre­hajtásának. A szociálpolitikai tervezés, az emberekről való gondos­kodás tervezése nem újkele­tű az üzemekben, mert a különböző részkérdésekben idáig is meghatározták a ten­nivalókat — például lakás­építési támogatás, üdülőfej­lesztés, *stb. — de most min­denütt nagyobb előrelátás­sal, több évre kellett össze­állítani a kollektíva szociá­lis igényeit, kielégítésük le­hetséges sorrendjét és a munkakörülmények javítá­sát is. Köztudomású, hogy szinte valamennyi vállalat­nál sokat költenek a dolgo­zók szociális ellátására, se­gélyekre, üdültetésre, kul­túr-, sportintézmények tá­mogatására, stb., de nem biz­tos, hogy mindig a legége­tőbb problémák megoldására. Nem ritka, hogy elsődleges­séget élveznek — az egészen belül — esetleg a kevésbé fontos területek. Például elő­fordul, hogy a sportkör vi­szonylag pénzbőségben van — azon belül is például lab­darúgás — amikor szakmai, nevelési célok megoldására nem jut kellő pénz vagy munkásszállásra többét köl­tenek ott, ahol gyermekintéz­mények fejlesztése volna a fontos vagy éppen fordítva. Tehát alapvető a helyi viszo­nyok alapos ismerete, a reali­tások figyelembevétele, mert nem biztos, hogy ugyanazon -cél egyaránt fontos vagy hasonló jelentőségű minden vállalatnál. Ezért kell a gaz­dasági és szakszervezeti ve­zetésnek együttesen mérle­gelni és megállapítani az igénykielégítés fontossági sorrendjét, ami egyben ha­tékonyabb szociális gondos­kodást is jelent. A szociálpo­litikai terv a vállalatok na­gyon fontos politikai prog­ramja, ezért annak kimun­kálásában a szakszervezeti .szervek közreműködése, a dolgozók bevonása elenged­hetetlen. Megyénkben felmerül a leányvállalatok önállóságá­nak kérdése. Tapasztalataink szerint sok helyen a vállala­tok, trösztök túlságosan centrális tervezése szinte meg is akadályozta a gaz­dálkodó egységeket sajátos­ságuk kifejezésében. A szo­ciális fejlesztési céloknak túl­ságosan a vállalat központi elgondolásaira történő ala­pozása alapvetően hibás még akkor is, ha módot nyújtot­tak a gazdasági és szakszer­vezeti vezetésnek a vélemény- nyilvánításra. Most, a tervek kidolgozása után joggal kérhető számon és kereshető, hogy mennyire sikerült céljainkat elérni, a szociálpolitikai tervek meny­nyire találkoznak a közössé­gek sajátos igényeivel. Az áttekintés még óhatat­lanul részleges. A kölcsönös tájékoztatás, a feladatok ér­tékelésének időszaka még nem fejeződött be. Alapvető­nek tartjuk azonban, hogy a tervek pár fontos vonásáról most szóljunk, annál is in­kább, mert a tervezés semmi, lyen időponttal nem zárul le, rendszeres és folyamatos „karbantartása”, az élethez való igazítása munkát jelent továbbra is a vállalatoknál, irányító szerveknél. A terv nem lehet öt évre szóló dog­ma, melytől tilos eltérni. Az SZMT novemberi ülé­sén értékelte a terveket és megállapította : — A munkavédelmi terv­fejezetben megjelölt célki­tűzések jók, reálisak. A IV. ötéves terv értékelésével a konkrét feladatok adottak voltak, azt kellett tervezni, amely területen lemaradás mutatkozott. — Az üzemegészségügyi ellátottság fejlesztése tekin­tetében megyénk sajátos helyzetben van. (Kis üzemek, gyáregységek dominálnak.) A jelenleg érvényben lévő nor­matívák szerint — egy telep­helyen 1500—1800 fő szüksé­ges ehhez — úgyszólván hincs' lehetőség több főfog­lalkozású üzemorvos beállí­tására. Ezért megyénkben az üzemegészségügyi megelőző munkát egészségügyi közép­káderekkel kell megoldani. Az üzemek, állami gazdasá­gok kössenek társadalmi szerződést olyan fiatal dol­gozókkal vagy dolgozóik gyermekeivel, akik szívesen tanulnának egészségügyi szakközépiskolában vagy dol­goznának az üzemben egészségügyi területen. — Az érvényben lévő ren­delkezések és azok végrehaj­tása egyre inkább javítja a csökkent munkaképességűek helyzetét, de az optimális kö­rülményektől még nagyon messze vagyunk. A szakkép­zettséggel, illetve hosszabb munkaviszonnyal nem ren­delkező dolgozók gyakran anyagilag sem rehabilitálha­tók, munkaképesség-csökke­nésük jövedelmi és egzisz­tenciális bizonytalanságot eredményez, különösen ak­kor, ha munkahelyükön még a munkaviszonyukat is meg­szüntetik. Pl. időlegesen rok­kant egy-két év után hova menjen dolgozni? A gazda­sági vezetés a szakmai reha­bilitációban még nem ismeri fel a munkaerőhiány enyhí­tésének egyik lehetséges út­ját. így a csökkent munka- képességű szakmunkásokat nem foglalkoztatják tovább eredeti munkakörükben vagy szakképzettségüknek megfe­lelően, a munkafeltételek megváltoztatásával vagy gép. átalakítássál, stb. Elvileg a vállalati rehabilitációs tör­vényünk lehetőséget kínál az átképzésre, de a vállalatok igen elvétve élnek ezzel a le­hetőséggel. Nem tartják gaz­daságosnak a szakmai mun­kahelyi rehabilitációt. Megyénkben 2697 úgyneve­zett „könnyű” munkahelyet tart nyilván a megyei tanács és ennek még a felét sem töl­tik be az arra rászorultak. Miért? — mert vagy elfáradt, nyugdíj előtt álló emberek foglalják el ezeket a munka­helyeket joggal, vagy pedig a megjelölt munkahelyek való­jában nem is felelnek meg a munkaképességükben csök­kent dolgozóknak. Vállalata­ink az öt évre szóló szociál­politikai tervekben sem ter­vezik az ún. rehabilitációs üzemrészek kialakítását, mely esetleg megoldaná a terhes anyák „könnyű” mun­kába helyezésének gondját is. — Üzemétkeztetési lehető­ségeink — főleg a két város­ban — szűkösek. A Szek- szárdon feilépült önkiszolgá­ló étterem már kicsi, na­gyobbra, illetve újra lenne szükség. Azoknak a vállala­toknak, intézményeknek az összefogásával, melyekben gondot okoz a dolgozók ét­keztetése, létre kellene hoz­ni egy új egységet, termé­szetesen egy városi koordi­náló szerv irányításával. A gyermekintézmények vo­natkozásában nincs szinkron a vállalatok és a tanácsok fejlesztési tervei között. Ugyanis a vállalatok az V. öt­éves terv készítésének idő­szakában nem jelezték és nem is ajánlották fel az igé­nyüknek megfelelő anyagi támogatást. A szociálpoliti­kai tervekben viszont már lényegesen magasabb fej­lesztési összegeket terveztek, de erről az illetékes tanácsok többségének nincs tudomá­sa. — A vállalatok 5—30 000 forintig adnak támogatást a munkáslakás-építési akció­hoz. Szükséges lenne, hogy a minimális összeg — figye­lembe véve az építőanyag­ipari árakat — legalább 15 000 forint legyen. — Az alacsony összegű nyugdíjasok rendszeres anya­gi támogatása is szükséges lenne. (Hasonlóan az egye­dülállókhoz és nagycsaládo­sokhoz). Jövedelmük megha­tározására több dologra ki­terjedő felmérés kellene, hogy a reális helyzetet meg­határozhassák. Ez a tervek­ből hiányzik. I ff;, zakszervezeti szer­öv veink és a gazdasá­gi:: gi vezetők is sokat >VV tették, hogy el- . készültek az ötéves szociálpolitikai ter­vek az üzemekben. De előbb­re kell lépni abban, hogy a gazdasági vezetés jobban gazdája legyen a tervek vég­rehajtásának. A szakszerve­zeti bizottság bátrabban él­jen a rangsorolás adta lehe­tőséggel, de he „önkényesen, hanem a dolgozókkal meg­beszélve, egyeztetve. Min­denütt érjék el, hogy a dol­gozók széles körben ismer­jék meg a terveket és ter­melési tanácskozásokon, tag­gyűléseken évente értékeljék annak végrehajtását és a szükséges módosításokat is itt kezdeményezzék, illetve hagyják jóvá. Horváth Géza, a Szakszervezetek Tolna megyei Tanácsának titkára Ki fújja a trombitát ? , t. is nevezhető kérdés egyáltalán nem A humorosnak Olyan vicces, mint amilyennek első hallásra tűnik. Más dolog ugyanis ha játszadozó gyerekek — hatálytalanítva néha a játékszabályo­kat — huzakodnak, eljutva esetlég az ököljog alkalmazásáig. Megint más az, ha érett korú emberek feledkeznek meg arról, hogy már régen nem gyerekek, s felnőttségük mellett munká­juk, megbízatásuk kötelezi őket az átlagosnál erőteljesebb kö­telesség- és felelősségtudatra. A szekszárdi járás nem is kis településének két vezető embere között hosszú idő óta folyik a kötélhúzás a „ki fújja a trombitát?” eldöntésére. Személyükben nem gőgös fejű if jak­ról van szó, akiknek még ifjúságuk, be nem érettségük jogán életre szóló tanulságokat biztosít a meggondolatlan falnak ugrálás. Mert a bajvívó felek megették már a kenyerük javát, nekik nehezebben bocsáttatik meg az a tragikomikus vetél­kedés, amit a lehető legjdbb szándékú beavatkozásokra, inté­sekre sémi képesek már abbahagyni. A franciák szerint, ha valami emberi dolog nagyon össze­gabalyodik, az okozat oki ellenpontján a nőt kell keresni. A „tétel” sajnos ebben az esetben i!s igaz. Megjegyzem mindjárt, hogy eléggé el nem ítélhető módon. A két vetélkedő tüzét-hevét az említett település lakóinak közérzetét alaposan befolyásoló torzsalkodáshoz, a nejeknek köszönheti. Ez nyílt titok és meg­lehetősen lésújtó a véleményük azoknak, akik ezt a „titkot” szinte kezdettől ismerik. Férjuraimék nemrég — azt bizonyí­tandó, hogy valójában egyik sem különb a Deákné vásznánál — együtt álltak fegyelmi hatóságuk előtt, mely szigorúan el­marasztalta őket egy olyan vétségben, amit azért követtek el, ment hiányzott kettejük munkájából az együttműködés, az együttható felelősségérzet. . tulajdonképpen már akkor tisztázó­A nejek szerepe dott. Fölkérettek tehát a hatalom „trombitáját” birtokolni lehetőleg a másik megsemmisítésével szándékozók, hogy regulázzák meg feleségeiket, mert lehetetlen állapot tűrni, hogy nem közthiva- talnok feleségek legyenek kútfejei közhivatalnoki tennivalók ellátásának. Az intelem — sajnos — pusztába kiáltott szó ma­radt. Az asszonyok harci kedve csak átmenetileg veszített ere­jéből annyit, amennyi alkalmasint egy lélegzetvételnyi össz­pontosítással megduplázható. így, ha haditudósító lennék, most azt kellene papírra vetnem, hogy „ki a nagyobb ember”, „ki a különb legény”, azaz „kié legyen a trombita?” eldöntéséért folyó összecsapások eddig —szóbeliségük miatt — nem voltak egyebek kissé karcosra sikerült simogatásnál. Most jött el az igazi ! Az asszonyok megkontyolták egymást és rövidesen pol­gári per dönti el, ki kezdte közülük azzal a tebtlegességet, hogy visszaütött... Az olvasó, aki nyilván csóválja most a fejét, ne higgye, hogy egyedi jelenségről van szó. Fájdalom, ha nem is ilyen közvéleményt mélyen fölkavaró intenzitással, de másutt sem ismeretlen a lakó- és munkahelyi jó közérzetet néha már nem is csak veszélyeztető, hanem megrontó vetélkedés, mely nem válogat az eszközeiben. A szereplők közül egyik a másikat, a másik az egyiket hibáztatja és felnőttfelelősségüket félrelökve tizenéves gyerekek nyelvöltögető stílusában „játsszák” el hi­telüket. Persze, nem csak erről van szó. i- az a kár, amit az egymással össze­Sokkal Súlyosabb törhetetlenek, a táborokat és ellen­táborokat állítok a közösségnek okoznak egymás kíméletlen lejáratásával és annak a közhiva­talnak a lejáratásával, amit betöltenek. Milyen lehet a mun­kájuk az ilyen embereknek? Nincs olvasó, aki erre ne tudná kapásból megadni a választ. De olyan olvasó sincs, aki fel­mentené a kisebb-nagyöbb légkörmérgezésen fáradozókat, mert az emberek döntő többsége régóta tudja, hogy társadal­munkban azt a bizonyos „trombitát” föltétlenül annak kell fújnia, akit többségünk tart erre érdemesnek, aki tisztafej u, szándékú és kész a sorban váll váll mellett vitézkedni. Soha nem saját dicsőségére, hanem a közjó javára. Emberségesen... — lászló — Betegkocsik beteg ügye A posta előtt háromkerekű kocsijával várakozott a zeb­ránál egy idős férfi. Aztán mikor megtorpant az autók sorfala, lezöttyentette a járdáról kézi hajtású kocsiját, el­indult a messze túloldalra. A keskeny gumikerekek fé­nyes csíkot vontak a félig száradt pocsolyák között. Az öreg mozdulataiban, ahogy erőteljes karmozdulatokkal hajtotta a kocsit, fiatalos energia lüktetett. A háromkere. kű jószág sebesen vitte előre — az emberek közé... A két kocsi között van némi különbség. A jobb oldali az ipari tanulók által készített típus, az ár mindkettőnél azonos. — Jó egy éve, a rádióban megrázó riportot hallottunk arról, hogy nem készül ele­gendő betegkocsi az ország­ban, ami a mozgást, a léte­zés örömét megadhatná az arra rászoruló, másképpen te­hetetlen embereknek. Úgy gondoltuk, hogy intézetünk — ahol elsősorban nem a ter­melésnek a szó szoros értel­mében vett gazdaságossága a fontos — erejéhez mérten megpróbál segíteni — mondja Babai Zoltán, a szek­szárdi 505-ös Szakmunkás- képző Intézet tanműhelyének főmérnöke. Beletúr a hajába, aztán kicsit csüggedten hoz­záteszi : — Akkor még nem gondol, tűk, hogy a segítő kéz gyak­ran csak tapogatózik a vi­lágban ... Az intézet, amelynek tan­műhelyeiben jó néhány száz fiatal munkáskéz ismerkedik a szakmák különböző mes. Segítséget kérő levél az inté­zet igazgatójához. terfogásaival, ahol a terme­lékenységnek nem olyan szi­gorúan mért mutatói dön­tik el a munka eredményes­ségét, ahol ezeket a tettre kész munkáskezeket ráter­mett emberek vezetik... ott valóban reálisnak látszik az elképzelés : segíteni egy olyan országos gondon, amely mögött sorstörött em­berek sürgető segítségvárása húzódik meg. Akiknél a ha­táridő szóban rejlő hónapok tehetetlensége mázsás éveket jelent. Akiknek a kiskocsi a friss levegőt, a napfényt, az utcát, az embereket, a vilá­got jelentik. A betegkocsikat a Jármű- és Alkatrészipari Szövetkezet készítette, ök azonban kapa­citáshiány és egyéb okok miatt nem tudták kielégíteni az igényeket. Ekkor ajánlko­zott partnernek — a rádió, riport után — a SZOT köz­vetítésével a szekszárdi tan­intézet. A megegyezés vi­szonylag hamar megszületett: a fővárosi szövetkezet szállít néhány olyan alkatrészt, amit a kereskedelemben nem lehet megkapni, a többit beszerzik a szekszárdiak, aztán az egész készre szerelést elvég­zik a tanműhely fiataljai. A megegyezés olyannak látszott, amire a kereskedelmi termi­nológia azt mondja, hogy mindkét fél számára kifeje­zetten előnyös. Sőt! Ami egyáltalán nem közömbös : sok száz magatehetetlen em­bernek nem kell hosszú hóna­pokat várakozni — a szó leg. szorosabb értelmében — te­hetetlenül. Nos, kezdetben az alkatré­szek időre érkeztek — és a szekszárdi diákok keze alól egyre nagyobb számban ke­rültek ki a betegkocsik. Lé­nyegesen mutatósabb, kényei, mesebb kivitelben — válto­zatlan áron. A csőszerelőktől a hegesz­tőkig nyolc-tíz szakma fiatal­jai látták, érezték munkájuk értelmét. A fővárosi szövet­kezet bejelentette, hogy nem tud kerekeket szállítani — az intézet szerezze be a kereske­delemtől. Ha nem ilyen komoly do­logról lenne szó, azt monda­nám, hogy mindebben még humor is van. Ugyanis ez a szövetkezet gyártja egyedül ezt a keréktípust — a keres, kedelem részére... De mi­vel állítólag a Taurus Gumi­gyár nem szállít részükre ke­rékgumit — egyelőre nem tudnak szállítani. Meddig? Hát... amíg az objektív aka­dályok el nem hárulnak ... Addig az elkészített és be­szerzett alkatrészek porosod­nak az intézet raktárában, és a gyerekek más — esetleg ke. vésbé hasznos — munkákon tanulják a szakmáit. És ... jó néhány száz tehetetlen ember hosszabb ideig vár az áhított háromkerekű kocsira. * A posta sarkán elkanyaro­dott a háromkerekű. Még egy villanásra előtűnt az öreg fiatalos tekintete, ahogy egy pillanatra felnézett a bá­gyadt novemberi napsütés, ben. A riport nyomdába adásakor érkezett a hír: közel egy­éves huzavona után a fővárosi szövetkezet újra vállalta a hiányzó kerekek szállítását. Utóiratként még annyit: né­ha nem ártana betegkocsi a bicegő ügyiratok alá sem...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom