Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-14 / 270. szám

1976. november 14. KÉPÚJSÁG 5 Színház/ esték Mandragora A RENESZÁNSZ képzőművészet tulajdonképpen el­takarja előlünk a kor gazdag irodalmát, amely pedig eredményeiben és hatásában aligha marad el mögötte. Igaz, hogy a képzőművészet hatalmas vonulata, amely Giottótól Michelangelo haláláig tart, egyedülálló a mű­vészettörténetben, de az is tény, hogy ebben a korban alakulnak ki a modern irodalmi műfajok, köztük a víg. játék is. Színházaink elég fukaron bánnak ezzel a hihe­tetlen bőséggel, s tulajdonképpen a Mandragora az egyet, len vígjáték, amely időről időre fölbukkan színpadja­inkon, pedig lenne miből válogatni, hisz maga Machia­velli is írt még egy darabot, a Cliziát, s a vígjátékírók sorában olyan előkelő filozófussal is találkozunk, mint Giordano Bruno. MACHIAVELLI A KOR EMBERESZMÉNYÉT testesí­ti meg, egy tőről sarjadt Albertivel, Leonardóval, akik­ben a reneszánsz ember teljességét csodáljuk. Machia­velli is államférfi, történetíró, filozófus, s még egy pa­zar novella is maradt utána, a Belfagor, ami fontos ál­lomás az olasz novella történetében, amely a Novellino jókedvű adomáival kezdődik. S ő írta az egyik legtöb­bet vitatott politikai könyvet, melyben az uralkodás művészetét mondja el a fejedelmeknek. A Mandragora a felszabadult modern ember boldog­sága és jókedve. Mert távolról sem arról van csak szó, hogy Nicia mester milyen reménytelen tökfilkó és frá­ter Timoteusz milyen züllött, bár ez is elég lenne egy komédiára, de a Mandragora a kor tükre akar lenni, ebből ered könyörtelen realizmusa, alakjainak hitelessé, ge. A modern irodalom első jellemvígjátéka, vidám le­számolás a középkor gondolatvilágával. Ez teszi mara­dandóvá, s ez a magyarázata annak is, hogy ma is biz. tos színházi siker. AKÁRCSAK SZEKSZÁRDON, a Kecskeméti Katona József Színház harsány előadásában. Kitűnő színészek (Monyók Ildikó, Mezey Lajos, Farády István, Major Pál, Székhelyi József, Gyólay Viktória) igazi reneszánsz hangulatot teremtenek, jobbat már nem is lehetne. Csiszár Imre rendező fergeteges iramot diktál, s ez így is van helyén. Ami vitatható, maga a színpadkép. A re­neszánsz színháznak éppúgy vannak hagyományai, ahogy Moliére-ének, bár ezt betartani nem kötelező, még akkor sem, ha Palladiótól kezdve a kisebb meste­rekig, kitűnő példákkal találkozunk. A színpad nagyob­bik felét hitvesi ággyá változtatni azonban kockázatos, már csak azért is, mert a színészek elég nehézkesen köz­lekednek a puha párnákon, amelyeknek esetenként az utcát kellene jelképezniük. A színpad két sarkában ősz. szehordott szemétdomb Savonarola máglyáit szimboli­zálja, de erre valójában semmi szükség, még akkor sem, ha a prológusban Machiavelli komor időkre hivat, kozik. Savonarolát 1498-ban égették meg, a Mandragora bemutatója pedig 1520-ban volt (az első előadás díszle­teit Andrea del Sarto festette!), s ekkorra már Firenze végképp elfelejtette a barátot, aki tűzre hordatta a re­neszánsz jó néhány mesterművét. (Csak mellékesen: a jelképes máglyán ott van Leonardo keresztelő Jánosa is, amit pedig nem pusztítottak el...) EZEK VITATHATÓ PONTJAI az egyébként kitűnő előadásnak, amely pompás szórakozást ad, de nemcsak ezt. Mert Machiavelli vígjátéka egyben társadalomrajz is, s tanúvallomás egy korról, amely végérvényesen le tudott számolni babonával, előítélettel. CSÁNYI LASZLO Figurák az első égetés után. A herendi gyár egyik szép terméke. Snlelaíléa sanWés 1M1-WI T olna megye gazdasági életében mindig igen jelentős helyen állt a szőlőművelés és a borterme­lés. Különösen a múlt század elején nőtt meg ugrásszerűen a szőlőterület a vármegyé­ben: 1780-tól 1818-ig 8000 kát. holddal szaporodott. Egyed Antal a következőket írta 1828-ban: „Szőlőhegyek­kel igenis megvagyon rakva ez a vármegye. A bor ára nagy lévén, ott is szőlővesz- szőket raktak, hol előbb er­dők zöldeltek, vagy gabona­kalászok sárgultak.” A bor­termelés kifizetődő volt, el­sősorban a földesuraknak, de a parasztságnak is. Érdemes felidézni, milyen feltételek mellett művelhet­ték a szőlőt elődeink. 1801. ből maradt ránk egy szőlőte­lepítésre kiadott szerződés, amelyet Sztankovánszky And­rás földesúr adott ki kajda- csi jobbágyainak. Mik is voltak azok a fel­tételek, amik mellett a job­bágyok haszonbérbe vehettek egy területet szőlőtelepítés­re? Akik elvállalták, a telepí­tést öt esztendeig a bordézs- mától, azaz a földesúrnak való adótól mentesek lettek. A hatodik esztendőben azon­ban a szabályzat szerint „mindnyájan tartoznak min­den hetedig akó bort az ura­ságnak kiadni.” Ez az adó a kajdacsiak esetében igen ma­gas volt, mert a kilencedik vagy a tizedik rész adása volt az általános. „Az uraság által tilalmaz- tatnak, hogy a szőlőben gyü­mölcsfákat, az akárminémű légyen, ültetni szabad nem lészen.” Ennek a rendelke­zésnek kettős oka volt: egy­részt védte a szőlőt a talaj- zsarolástól, árnyéktól, más­részt a dézsma kijátszását akarta megakadályozni. „Meg is minden gazda a ma­ga szőlejét úgy mívelje, trá­gyázza, kapálja és gondját viselje, hogy ha csak egy esz­tendőben a szokott munkáját meg nem adja, és az által az uraság dézsmája kisebbedik, minden munkáját, szoléit el­veszti, az uraság kezét reá té­vén, annak adja, akinek akarja.” A szőlőt bérlők közösen, hegybírót és szőlőpásztort tartottak. A szabályzat szerint a sző­lőt művelők is csak minimá­lis mennyiséget vihettek ha­za a gyümölcsből, mert ha három-négy gerezd szőlőnél többet a gazda a házához vitt, vagy eladott, pénzbünte­tés sújtotta. Részletesen szabályozták a földesúrnak járó rész besze­désének, azaz a dézsmálás­nak a módját. A gazdának a dézsmatiszteket „becsületes étellel és itallal” napjában kétszer meg kellett vendégei­ig. Töttős Gábor rw Őszi szonáta 1. nem éget csipkebokrok lángja bárhova fordulok sejti a lomb néma holdak nyitnak ajtót engem jönnek megkeresni ez az ősz ez az ősz gregorián dallam lámpák lengenek énekelnek hosszan a halkuló dalban 2. ujjaim között fűszálak mikor a Tiszához érek s f oszló íombot fúj dogálnak a fázós hídverők hullámutcákon halak járnak részeg autólámpacsillagok előtt leülnek kőre fára a csöndek esteiig s leányként lépdel a pőre pára míg szíve folyóval megtelik megyek újra az áradó utcán felém tátognak kirakatok mint hatalmas akváriumban úszkálnak csukák angolnák villamosok rebbennek előlük emberhalrajok a zaj a fal tövén locsog 3. száz virág szemét lecsukja hangja megcsuklik halkul az utca s csak lámpám lángja éget otthon ha holdak távozóban nincs kinek kopognom Kemenczik Gitta: Vörös, narancs, sárga lángok kavalkádja izzó fehér közt mélázó rózsaszín, az éj homályán átütő kék. Meleg, vidám, forró és perzselő, lanyhán kihunyó, álma tag narancs parázs. Csak leheletnyi lég s lángra kap. Csönd. Egy percig világít még. Sötét van. S éjszaka megfagytak a krizantémok. ni. A borhamisítás sem újke­letű találmány, mert a sza­bályzat kimondta: ha rájön­nek, hogy „az uraságnak já­randó dézsmát vad alma, körte vagy más egyéb préselt lével, avagy vízzel keveri, szaporítja, az ilyen dévajság. ban észrevétetett, megesmér- tetett személynek azon esz­tendőbéli termés borát azon rossztévőnek egészen elfog­lalja, minden irgalom nélkül elveszi.” Ha valaki a termés­ből ejtagadott, elrejtett, és erre rájöttek, egész bérlemé­nyét elvesztette. Ismerve a bor hatását, Sztankovánszky András be­levette a szabályzatába a kö­vetkezőket is: „A káromko­dás, verekedés, vérbocsájtás, tolvajság és fajtalanság ke­ményen tiltatik”. A szőlősgazdák a szőlő­területet szabadon ad­hatták, vehették. A hegybíró ítélte meg, hogy a vevő „elégséges ember”-e, azaz alkalmas-e a szőlőt úgy művelni, hogy az uraságnak kára ne legyen. Ezután felje­gyezte a tényt a nagykönyv. be, amelyben pontosan meg volt határozva, ki mennyi te­rületet bír, kinek a szom­szédságában. A jobbágyok a bort Szent Mihálytól (szep­tember 29.) Szent Györgyig (április 24.) mérhették ki, ezután már csak a földesúr áruitathatta a borát. Dr. Kisasszondy Éva Farkas Pál szobra J. Perreira : Üreg José nem jön vissza HETEK ÓTA SZTRÁJKOLNAK a fuvarozók, az egész or­szág elégedetlen volt, a szocialisták radikálisabb politikát kö­veteltek Allende elnöktől, a jobboldal pedig a rendszer bu­kását várta. És valahol Észak-Amerikában a monopoltőke szövögette hálóját... öreg José persze semmiről sem tudott, ő csak kenyérért jött Santiagóba. Északon élt egy bányászfa­luban, napok óta éheztek, már zuzmót szedtek a kövekről, azt főzték meg, amikor jött a hír, hogy a fővárosban lehet kenye­ret kapni, öreg Jósét sem érdekelte a politika, polgárháború, államosítás, merénylet, hasonlóan sorstársaihoz, csak egy ér­dekelte: a kenyér. Először járt a fővárosban, s nem egészen így képzelte el santiagói látogatását. Gyermekfejjel járt le a bányába, és az­óta, majdnem 45 éven át szinte csak aludni járt fel onnan. Amikor szabadnapos volt, minden idejét lefoglalta családja. Santiagóra sosem gondolt. S hogy erre az útra most sor ke­rült, annál nagyobb érdeklődéssel járta a várost. Csalódott. A BOLTOK ELŐTT SORBAN ÁLLT a nép, kenyeret csak jegyre lehetett kapni, az utcák kihaltak voltak, néhol katonai őrjárat cirkált. Sok fáradságába és pénzébe került, míg ke­nyérhez jutott. Beállt a sorba, és eldörmögte magában: „Meg­kapom a kenyeret és itthagylak, te istenverte világváros !” De nemsokára elfelejtett minden bosszúságot, nehézséget, kelle­metlenséget: végre kezében érezhette a Kenyeret. Vászonzacs­kót húzott rá, majd körbetekerte újságpapapírral, és hóna alá csapta. „Ideje hazaindulni” — gondolta és elégedetten, némi kárörömmel nézte végig a mögötte húzódó sort. Immár csomaggal a hóna alatt baktat Santiagóból Valpa- raisóba vezető út felé. Sétál, közben dúdol és meg-megsimo- gatja a Kenyeret. Kiáltás csattan a háta mögött: — Hé, öreg! Álljon csak meg! „Katonák” — gondolja öreg José, magához szorítja a Ke. nyeret, és megszaporázza lépteit. Futó léptek dübörgése: — Állj már meg, vén szarházi! öreg José is fut. Fiatal katona dühtől eltorzult arca villan előtte, és ütést érez a válla táján. Megfordul, de újabb egyenruhákba ütkö­zik. Szíve a torkában, és szorítja a Kenyeret. — Mi van a motyóban, öreg? öreg José nem szól, ellenségesen méregeti a komandót. Az egyik katona a Kenyér felé nyúl. — Nem! — kiált fel az öreg. VALAKI MEGLÖKI HÁTULRÓL. Arccal zuhan a porba. De a Kenyeret még szorosabban szorítja magához. Rúgások érik, de ő csak a Kenyérrel törődik. „Milyen jó, hogy becso­magoltam” — gondolja, és e pillanatban bársonyos, vörös ön­tudatlanságba zuhan. Áztán rémlik, hogy fölemelik, görcsö­sen markoló ujjait lefejtik csomagjáról, és öreg José már nem érzi mellén a Kenyér melegét, mely átizzott vásznon, papíron, kabáton, ingen... ... és öreg José, aki élettelenül lógott az erős kezek között, hirtelen kitépi a Kenyeret a katona markából, félrelöki az út­jában álló legényt, és fut, maga sem tudja, merre, de fut a Kenyérrel, talán hazafelé. Gépfegyver-kelepelés. öreg José elejti a csomagot. Felbu­kik, élettelenül terül el a porban. Egy katona ugrik oda, vil­lámgyorsan kibontja a Kenyeret, és magasra tartva mutatja — Kenyér! — és bosszúsan földhöz vágja. HIRTELEN KISÜT A NAP. A fény megcsillan a reggeli eső ittfelejtett tócsáin, egy keskeny fénykéve öreg José szét­tárt karú mellére telepszik. A víz lassan magába szívja a ke­nyér illatát. Dénes Géza fordítása * (Jose Ramon Marie Manuel Perreira 1926-ban született Santa Isa. belieben. Apja orvos volt egy lepratelepen, ez a szomorú környe­zet nagy hatással volt Perreira gyermekkorira. Közgazdasági Írói szakot végzett 1947-ben Santiagóban, az USA-ban másfél évet töltött UNESCO-ösztöndíjjal. Itt ismerkedett meg a baloldali mozgalmak, kai. Tanulmányai befejeztével visszatért hazájába, Chilébe. Allendé. nek lelkes hive volt. A fasiszta hatalomátvétel után Paraguayba emigrált. Jelenleg „A néma stadion’’ című kötetén dolgozik. írása, it a fasiszta junta indexre tette, könyvelt elégette.) Barcsay

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom