Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
1976. október 16. t(XNA , rïËPUJSAG 5 Az ozorai diadal a korabeli iratok tükrében Tolna megyei népfelkelők és nemzet- Jjt őrök legnagyobb fi győzelmüket a szabadságharc alatt Ozoránál aratták. 1848. október 6-án a Roth és Philippovich tábornokok által vezetett horvát csapatokat körülzárták, és október 7-én fegyverletételre kényszerítették. A Jellasich tartalék hadtestét képező csapatok szeptember 24-én szállták meg Pécs városát. Sztanko- vánszky Imre, Tolna vármegye teljhatalmú főispán kormánybiztosa több helyről is kapott értesítést és részletes leírást az ellenség útjáról, felszereléséről és nagyságáról. Batthyány Kázmér, Baranya vármegye főispán kormánybiztosa a következőképpen jellemezte Jellasich tartalékseregét : „Az ellenséges hadtest Roth és Philippovich tábornokok vezérlete alatt áll mintegy 6—7 ezer emberből, kik nagyobb számra nézve hitvány kinézésűek, s nem a legjobban vannak ruházva, fegyvereik azonban mindannyinak igen jók, a háborúba rossz kedvvel, kényszerítve mennek, sóhajtanak hazafelé, — lovas van köztük valami 100, nyomorult lovakkal. Ágyúik száma azonban tekintélyes, 18-cal bírnak, köztük két Haubitz. (Tarack). Fegyelem eddig még van köztük, s kihágásokat nem követtek el. ...Tegnap, szept. 25-én délelőtt egész erővel Pécsről Hegyhátnak, hihetőleg Székig (Magyarszék) vonultak, és máma valószínűleg Dombóváron vagy Berkiben lehetnek.” Batthyány úgy vélte, mivel rendes katonaságuk nincsen, a megyei felkelt csapatokkal pedig ekkora sereggel nem lehet megütközni, ezért csak partizánakciókkal lehet az ellenséget gyengíteni. A baranyaiak jó példával elől is jártak: szeptember 27-én Oposzlónál rajtaütöttek a horvátokon, és jelentős sikert arattak. Nyolcvan határőr katonát fogtak el, és igen sok fegyvert és lőszert zsákmányoltak. Batthyány Kázmér szeptember 28-án értesítette Sztankovánszkyt, hogy az ellenség elhagyta Baranyát, „útját Tolnában Dombóvár s Döbrököznek véve; egyszersmind szerzett kikémlelés, kipuhatolás után nyomába jővén, hogy ellenségeinknek parancsolat jött volna jobbra Pincehelynek, hihetőleg a Dunához húzódni.” A hadtest szeptember 29-én Szakályt és Gyulajováncát szállta meg. A Somogyból érkezett horvát csapatok Ireg körül táboroztak, „tetemes károkat és gonosz kicsapongásokat követtek el”, több falut feldúltak. A Tolna megyei népfelkelők sem maradtak tétlenek, mert gerillaakciókkal akadályozták az ellenség útját. Például a pincehelyiek hét horvát katonát agyonlőttek és fegyvereiket elszedték. Jellasich tartalékhadteste egész erejével Székesfehérvár fel fordult. Közben Pákozdnál a magyar csapatok fényes győzelmet arattak, Jellasich pedig elmenekült. Roth és Philippovich késve érkezett, ezért a tartalékcsapatok visszaforduljak. Követte őket Perczel Mór ezredes seregével, aki a Sió felé szorította Roth csapatait. Csatlakozott az üldözőkhöz Görgey Artur őrnagy Duna-Tisza közi önkénteseivel. Október 6-án Ozoránál a Tolna megyei népfelkelők és nemzetőrök Csapó Vilmos nemzetőrparancsnok vezetésével feltartóztatták a horvát csapatokat. Október 7-én reggel Roth és Philipovich tábornokok letették a fegyvert. Augusz Antal alispán a következőképpen adta hírül a győzelmet Sztankovánszky Imre főispán kormánybiztosnak: „Midőn ide érkezék — a magyar fegyver diadalát leltem örömriadások közt — ugyanis Perczel Mór ezredes úr mintegy 4000 főből álló katonasága 8 ágyú és 200 huszár harcosokkal Roth és Philippovich tábornokok alatt álló 7500 szlavón csapatot 12 ágyúval elfogott, lefegyverezte...” „A diadal teljes és hazánkra nézve elhatározó”. Érdekes módon Augusz Antal híradásában egy szóval sem említette a tolnai népfelkelők szerepét. Ezzel szemben a főispán válaszlevelében hangsúlyozottan kiemeli a diadalban való részvételüket: „Minden szerénység mellett azonban nem kis részt tulajdoníthatunk mi ezen a diadalban saját népünknek is” — írta a főispán — „mert ezzel és a célszerű intézkedések által lön az ellenség 24 óráig veszteg- lésben feltartóztatva — mialatt a nemzeti fegyveres seregek azon pontra gyűlhettek, és az ellenség lefegyverzését eszközölhették. A dicsőség tehát illeti népfelkelésünket is.” A baranyai főispán, amint az örömhírt megkapta, azonnal röplapot nyomtattatott, mivel „a szabadság e nemes harcának történetkönyvében Tolna fiai örökre egy szép lapot vívtak ki maguknak.” Neki — mint írta — már más feladat nem maradt, mint ezt minél előbb Pécs városában, Baranya megyében, a Dráván túl Eszéken és Verőce megyében is tovább, tovább a hír szárnyain repíteni: „Tegnap, október 7-én, Ozorán, Tolna szélén a Sió mellett, Tolna megye összves felkelt népe, a már csak futásban menekvést kereső ellenségnek útját állván, az első csatárok által váltott csak néhány puskalövés után, melyek közülünk egy embert sem ejtettek el, az összves sereget fegyvereik letevésére kényszerítők !” Az eredmény: „Négy zászló, tizenkét ágyú, huszonnégy muníciós szekér, hatezerötszáz hadifogoly, köztük Roth és Philippovich tábornokok, összves tisztikarokkal.” „Kevés nap még csak, s bitor ellenség nem fogja Hazánk szent földét tiporni !” ossuth Lajos elnök köszönte meg Sztan- É# kovánszky Imrének JY az Országos Honvédelmi Bizottmány nevében az ozorai fényes diadalt: „kedves kötelességének ismeri azon lelkes hazafiságért, ernyedetlen buzgalomért, s vitéz elszántságért, mellyel az ellenség megsemmisítésében a tolnai nemzetőrök és felkelő nép a szabadság harcát vívó összes magyar nemzet óhajtását felkarolva” harcolt, meleg köszönetét mondani. Az ozorai fényes diadal emlékére a tolnai nemzetőrségnek 3, háromfontos ágyút küldetett Kossuth. A három ágyút október 27-én hozták Szek- szárdra, ünnepélyes keretek között. A „haza békéjéért”, a „haza üdvéért” és a „nemzet dicsőségéért” dördültek el üdvlövések a három ágyú torkábúl. Mindegyikre fel volt metszve: „Emlékül az ozorai diadalért, október 7-én 1848.” Dr. KISASSZONDY ÉVA Sz. Dalmatov Mindent a gyerekért AMINT megszületett a gyerek, nejem rögtön feltette a kérdést: vagy — vagy? Vagy bejuttatom a gyereket a bölcsődébe, vagy én fogom pelenkázni. Könnyű azt mondani, hogy — bölcsőde. De könyörgöm, hol találok én olyat, ahol tárva-nyitva minden ajtó? A túl jelentkezőkből a következő ötéves tervidőszakra is jutna. Próbáltam ezt a feleségemmel megértetni, de ő hajthatatlan maradt. — Gondoltad volna meg előbb! A rendes emberek előbb megkérvényezik a bölcsődét és csak azután nősülnek. Engem nem érdekel semmi, intézd el és kész! Ha nem, gondoskodj egyedül a gyerekről ! Értem én mindezt, értem, de hol szerezzek egy bölcsődét? Idegességemben a falra tudtam volna mászni. Még álmomban is dadáért kiáltoztam. A munkahelyeben problémát problémára halmoztam. A helyzet egyre kilátás- talanabbá vált, mígnem egyhónapi idegőrlő gyötrődés után eszembe jutott: van a feleségemnek vidéken egy távoli rokona. Távoli igaz, de rokon. Nyugdíjas. Előkerestem a címét és már utaztam is. Nagynehezen megtaláltam a nénit. Kissé tartózkodóan fogadott. Amikor meghallotta jövetelem célját — felháborodott. — Mit képzelsz, öreg fejjel pelenkát mossak? Itt vannak az állataim. Tehén, kacsa, liba meg minden. Ki etesse ezeket? Ne beszélj itt nekem össze-vissza. Nekem itt a gazdaság, punktum! És én csak álltam, álltam kétségbeesett tekintettel bámulva rá, kézzel-lábbal magyarázkodva. Előhozakodtam a rokoni segítséggel, az ösz- szetartozással, ecseteltem leendő családi boldogságunk fontosságát, a jövőnket, ami most tőle függ. Estig könyörögtem neki. Amikor befejeztem, megittam három pohár vizet, és aludni tértem. A néni pedig búcsút intett, megvette a vonatjegyet, felutazott hozzánk. Reggel korán keltem, megetettem az állatokat, kigyomláltam az ágyásokat és jelentkeztem a helyi szövetkezetben munkára. Hála műszaki végzettségemnek gépkezelőként alkalmaztak. ITT ÉLEK HAT AZÓTA immár hat éve — falun. Élenjáró lettem, megnövekedett a háztáji gazdaságom. Nyaranként leruccan hozzám az egész család. Kislányom nemsokára iskolás lesz. Lehet, akkor visszamegyek a családomhoz, folytatom a mérnöki munkám. Feltéve, ha a rokon néni hajlandó lesz visszajönni falura. Baraté Rozália fordítása David Alfaro Siqueiros mexikói festőművész rajza Günter Kunért: Dal kétszemélyre Én és ő, összeborultunk, ő és én. Szél körülfújt, csikorgóit talpunk alatt a homok. A víz szürke volt és sima és mozdulatlan és végtelen nyugat felé, dél, észak felé. Egyedül voltunk. Nagy volt a víz és egyszerre élettel betelt, tele elsüllyedt dalokkal. Elénekeltük őket. (Orsovai Emil fordítása) Borisz Szvinyin szoborkompozíciója Jegyzetfüzet Weimari csend A Herder-templom és a Graben között minden nagyon öreg, az utcák macskakövén még visszhangzik a régen meghalt dámák lépteinek kopogása, pedig már unokáik is vénséges anyókák, akik délutánonként ölükbe ejtett kézzel ülnék a földbe süppedt házak előtt, s arra gondolnak, mikor hozza a nyugdíjat a postán, s mikor kopogtat be egyszer a postás helyett a halál. A Grabenen túl vége a világnak, ez már a Jakobsfri- edhof örök csendje, százados fákkal és néhány nagyon öreg madárral, amelyek akkor is itt röpködtek, amikor Goethe kegyelmes úr örök hűséget esküdött Christiané- nak. Mert ez is itt történt, 1806. október 19-én, a környezethez illően zajtalanul, feltűnés nélkül. Szegény Christiane! Amikor Goethe „lelki- ismereti házasságot” kötött vele, nem sokkal itáliai útja után, 1788. július 22-én — mert ezt is feljegyezte —, még viruló szépség volt, melyből a valódi házasságra semmi sem maradt. Christiane közben rútul elhízott, arca kivörösödött, talán a bortól és a pezsgőtől, amire az évek során ugyancsak rákapott. Nem telik belé tíz év, s Christiane a Frauenplanról végleg átköltözik a Jakobsriedhofba; egyedül didereg a lapos kővel borított sírban, mert a kegyelmes úrnak, aki a halált sem siette el, előkelőbb környezet dukált, fejedelme mellett. S más is történt. Schillert 1805-ben temették el a ma is látható tömegsírba, ahonnan 1826-ban emelték ki csontjait. Goethe magához vette koponyáját, napokig íróasztalán tartotta, s verset írt hozzá, melynek józan tárgyilagossággal ezt a címet adta: Betrachtung von Schiller’s Schädel, vagyis: Schiller koponyáját szemlélve. A csontokat majdnem egy évig a könyvtárban őrizték, s csak . 1827-ben kerültek a Fürstengruftba, a fejedelmi sírboltba, hogy itt várják Goethe érkezését. Meg akartam nézni a templomot, de be volt zárva, s nem volt értelme, hogy az egyházfit megkeressem; építészetileg jelentéktelen, XVIII. századi szabvány. Lucas Cranach sírjának sincs jelentősége, az eredeti követ bevitték a Herder- templomba, s itt csak másolatát helyezték el. De Christiane itt maradt, mintha halálában is hű akart volna lenni esküvője boldogságának pillanatához. Sdkáig ődöngtem sírja körül. Ilyen az élet, tensasszony, mondtam vállat vonva, mert tudtam, hogy soha nem lépte túl a mértéket, nem hivalkodott férje rangjával, akinek egyébként sokáig a nevét se tudta leírni, s örökké a Gehei- merat maradt neki. Vagy legyünk csak pontosak, a halál is ilyen, tensasszony, lám az urak az elmúlásban is összetartanak, s Steinné nagysága is, a nagy szerelem, odaát nyugszik a Geheimerat közelében, csak a feleséget semmizték ki a halál nyomorúságában is. Vagy nem is ez a fontos, tensasszony? A hűség nem vár jutalmat, önmagában és önmagáért van értelme, beéri saját fényével. Esőre hajló őszi délután volt. Arra gondoltam, holnap elhagyom a várost, de ha legközelebb Weimarba jövök, újra felkerestem a Jakobsfriedhofot. Ohiristianéért? A hűség tanulságáért? CSÄNYILÁSZLÓ Üzbegisztán iolyói
