Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-26 / 253. szám
A 1ÉPÜJSÁG 1976. október 26. A közművelődés kérdései Egy szeptemberben kezdett kísérletről Az Országos Közművelődési Tanács elnökségének állásfoglalásáról a napokban olvashattunk: a rendelkezésre álló közművelődési alapból elsősorban a komplex intézmények létrehozását kívánják segíteni. Ez is jelzi a művelődési intézményhálózatban a céltudatos törekvést: minél több helyen lehetővé tenni, hogy az iskola, könyvtár, művelődési ház közösen szolgálja a település kulturális fejlődését. Tolna megyében komplex létesítmény építésére ugyan nem kerül sor a közeljövőben, de más módon nálunk is kísérleteznek a komplexitás megvalósításával. KÖLESDEN ÉS TENGELICEN A kísérlet szeptemberben kezdődött. Hosszas mérlegelés után Kölesdet és Tengeli- cet választották ki a modell szerepére, elsősorban azért, mert a személyi feltételek a két községben voltak alkalmasak. A kísérlet ugyanis mindenképpen feltételezi, hogy a művelődésiház-igaz- gató egyben pedagógus legyen. (Mint ismeretes, ma már a népművelő- és könyvtárosképzés — középfokon is — tanári szakkal párosítva folyik.) A két községben egy irányítás alá került a már együttműködő iskola-óvoda a könyvtárral és a művelődési házzal. Az intézmények élén a volt iskolaigazgató áll, akinek két helyettese van, közoktatási és közművelődési. Utóbbi a művelődési ház igazgatója, aki azonban tanít is az általános iskolában. Az intézmények gazdasági ügyeivel egyetlen megbízott, a gondnok foglalkozik. A közigazgatási igazgatóhelyetteshez tartoznak a tantestület tagjai, a közművelődési igazgatóhelyetteshez a könyvtáros és a kiscsoport-vezetők irányítása. Az igazgató a kísérlet ideje alatt — minisztériumi engedéllyel — a megyei tanácscsal áll kapcsolatban, egyébként, ha a modell beválik, a községi tanács irányításával fog tevékenykedni. KOMPLEX MUNKATERV Természetesen hatással lesz a kísérlet a közművelődési munka szerkezetére, terminusára is. A művelődési házakban, könyvtárakban naptári évre terveznek, az összevonás után alkalmazkodni kell az iskolai terminushoz, azaz * szeptembertől szeptemberig készítik a munkatervet. A közös munkaterv községi helyzetelemzéssel kezdődik. Ennek alaposságáról úgy gondoskodott a megyei tanács, hogy egy szociológus és egy népművelő egyetemi hallgatót bízott meg a felmérés elkészítésére. A munkaterv tartalmazza a tantervet, amely az iskola mellett az óvoda, diákotthon és az úttörőcsapat tevékenységével is foglalkozik. A közművelődési munkaterv tárgya az oktató-nevelő munka segítése tantárgyanként, az iskolai szakkörök, klubok, művészeti csoportok, és az ifjúsági és felnőtt kiscsoportok, tanfolyamok, műsoros estek, színházi esték, táncmulatságok, ünnepélyek, családi és társadalmi ünnepek. EGY ÉV MÜLVA A kísérlet folyamatát állandóan figyelemmel kísérik a megyei tanács közművelődési csoportjának munkatársai, hogy megadják a szükséges segítséget mindkét községben. A kölesdi és tengelici eredményeken múlik, hogy a modellt fokozatosan bevezessék a megyében azokon a helyeken, ahol a körülmények megengedik. A kísérlet egyéves: jövő szeptemberig tart. — vfé — * Moziban Hétvégi boldogság Egy ember cipeli a hátán a kenyereskosarat. Fáradt, megtört, borostás arccal, megszokott rutinmozdulatokkal. Trógerol. Nincs benne semmi különös, mindennapos cselekvés, amit végez. Egy ember kiszáll a liftből. Jól öltözött, simára borotvált arcú, nyakkendős úriember. Arcán a kiegyensúlyozottak boldogsága. Határozott, céltudatos jellem. Ha nem lenne az ismerős színész, talán rá se ébrednénk az első pillanatban, hogy mindkét személy azonos. Ivicz István, aki hétköznap a „kenyeres Pista” hatalmas illatos kosarakkal trógeroló, mindenki ugratásának kitett munkásember, szombat estétől hétfő reggelig pedig az NB III-as fut- ballpályák erős kezű, senkitől sem befolyásolható, mindenki által tisztelt uralkodója. A futballbíró. Ezért a pár óráért, a játékvezetés semmihez sem hasonlítható boldogságáért utazik minden szombaton, órákon keresztül zötyögtetve magát a vonaton, amíg eljut egy-egy kisvárosba. A kacagtató képsorokból mélységes emberi dráma bontakozik ki a szemünk előtt. Egy élet tragédiája, a füstbe ment vágyak, álmok kárpótlása az a pár óra, amit a labdarúgópályán tölt. Nagy ember Ivicz István! Az a fajta „jó ember”, akinek természetes az, hogy ő mindenkihez jó, akibe éppen ezért mindenki bátran — a megtorlás veszélye nélkül — beletörölheti a lábát. Ivicz a bajai pékségből gondolkodás nélkül elkíséri halott főnöke kislányát az auschwitzi táborba, mert a kislány ragaszkodik hozzá. Ekkora jóságot a láger német katonái épeszű emberről nem feltételeznek, talán ezért tetoválják a karjába: „narr”, azaz: bolond. Ez a bolond ember is akart valamit ifjú korában. Mint mindenki, ő is nagy tervekkel, ambícióval indult neki az életnek. Túl a negyedik X-en egyre kevesebb esélye van arra, hogy még történik vele valami. Ida, a szomorú arcú, szép vidéki cukrászné megjelenése új lehetőséget biztosít számára, de ő soha sem magával akart jó lenni, hanem másokkal. így a — talán — utolsó lehetőséget sem használja ki az új életre. Hajnalban együtt várják a postavonatot, ami az újságokat hozza, hátha most lesz valami apró cikk a meccsről, hiszen a mérkőzésen megjelent a szövetségi ellenőr is és látta, hogy Ivicz milyen határozottan, erős kézzel vezette a meccset. Az újságban azonban csak ennyi jelenik meg: „Vezette: Ivicz. Jól”. . E néhány szóban benne van ennek a kisembernek egész tragádiája. Hisz valamiben, felteszi arra az életét, de ez a valami olyasmi, amiért nem szabad ennyit áldozni. A film témájában ott a dráma. És ezt a rendező Szász Péter tudta is. A filmet végignézve mégis úgy tűnik, nem döntötte el, hogy drámát, vagy vígjátékot akar-e készíteni. Nem volt következetes és a film elhajolt az eladhatóság felé. Lehetett volna egyébként bő humorú vígjátékot is kerekíteni a történethez. Ez utóbbi megoldáshoz nagyszerű színészek is segítették volna a rendezőt. De így, hogy a két véglet között, amolyan „öszvér” alakítást, rendezést és forgatókönyvet kaptunk, lényegesen értéktelenebb a produkció. Jó lett volna eldönteni, hogy mi a rendező mondanivalója, célja. És ezt nemcsak a műfaji tisztaság miatt kellett volna végigvinni, hanem a tartalmi érthetőség kedvéért is. Mert így úgy tűnik; a rendező sem tudta, hogy szánja, vagy kinevesse főhősét. Hogy Kállai István nagy színész, azt filmen, színpadon számtalanszor bizonyította. Bodrogi Gyulát filmszerepben régen láttuk, ugyanígy ritkább arc a filmvásznon Meszléry Judité, Ida alakítójáé. Hármuk kimagasló teljesítménye sem feledtette azonban a film azon hibáit, amelyek a rendezői koncepció hiányából adódtak. Tamási János Következő heti filmjegyzetünket Az ötödik pecsét című új magyar filmről írjuk. Tv-nap ló Csongor és Inode | AZ ELSŐ SZÓ az elismerésé, mert mindenképpen nagyszabású vállalkozás megszólaltatni Vörösmarty mesejátékát. De a veszély is nagy, mert a Csongor éppúgy klasszikus kincsünk, mint Az ember tragédiája, s mostohább sorsa külön is indokolja, hogy a tv színházának sok milliós közönsége ismerje meg, érezze magáénak. Zsurzs Éva vállalkozását mégis elihibázottnak érezzük, ez a tv-változat aligha volt alkalmas arra, hogy értő és szerető híveket toborozzon Vörösmarty játékának. Már maga az „átdolgozás” is megkérdőjelezendő, mert semmi nem indokolta az egyes jelenetek fölcserélését, hisz Vörösmartynál logikusan követik egymást az események. Itt az ördögfiak előrehozott jelenete valami olyan mesehangulatot akart kelteni, ami a Csongorból valójában hiányzik. Ez a csodálatos játék ugyanis végig két szférában történik: Csongor és Tünde boldogságkeresése mellett ott áll a földhöz kötött valóság Balga és Ilma képében, akik a mesebelit és tündériest is saját világukra fordítva látják. Mint Balga, aki Ledér puha karját „a szép, fehér szalonnához” hasonlítja, s Ilma az Éj tragikus pátoszára is csak így tud felelni : Ah, szegény bús asszonyságnak, Mily furcsa álmai vannak! S AZ EGÉSZSÉGES, derűs népi világ mellett még egy harmadik, a három vándor komor világa, mely tulajdonképpen Vörösmarty szemléletét fejezi ki. Ezért érezte Babits erőltetettnek a befejezést, amikor minden jóra fordul, s egymásra találnak a szerelmesek. S ezért írta Tóth Dezső, kitűnő Vörösmarty-kutatónk, hogy a „Csongor egészének esztétikai hatása több, mint a merő tartalom”. Lényegesen több, egész világ, melynek tragikumát épp Csongor és Tünde megtalált szerelmének boldogsága oldja fel', s éppen ebben érezzük a Csongor jelentőségét, maradandóságának titkát. A tv-játék sajnos ezzel a többléttel maradt adós mindenképp tündérjátékot akart, pedig Csongor nem János vitéz, s ennék mesealakjait sem lehet a Csongor szimbolikus alakjai mellé tenni. így aztán valami felemás lett a megoldás: a vándorok, a Kalmár, a Fejedelem és a Bölcs, az Éj nagy, tragikus monológja szervetlenül illeszkedett az egészhez, s Mirigy is csak egy gonosz vénasszony volt, nem pedig az a gonoszság, amit Vörösmarty font Mirigy alakja köré. A szereplőket is ez a mesehangulat járta át, nem is mindig szerencsésen. A két főiskolai hallgató főszereplőt (Safranék Károly, Zsurzs Kati) időnként szinte műkedvelői színvonalon : látszott, hogy viaskodniök kell Vörösmarty szövegével. Vörösmarty szava tulajdonképpen csak Bessenyei Ferenc és Gáti József szájából hangzott hitelesen, mert nemcsak rutinjukat éreztük, hanem a megértést is. ZSURZS ÉVA úgy nyilatkozott rendezéséről, hogy igyekezett minél hűbb maradni „az író elképzeléseihez, gondolataihoz”, hogy valóban „Vörösmarty szólaljon meg”. A szöveggel nem is volt baj, végig a Csongor trooheusait hallottuk, de az egészből hiányzott az, ami a Csongort irodalmunk egyik csúcspontjává teszi. A szöveghűségen kívül ehhez még más is kell. CSÄNYI L. V áltozás előtt áll a szekszárdi néptáncfesztivál? A versenyműsorok alatt, az öltözők környékének izgatott eszmecseréi, később a zsürielnök Vásárhelyi László kérdései erre utalnak. Ami nyolcszor jó volt — kilencedszerre nem teljesült: a versenykiírást a részt vevő együtteseknek csak egy része teljesítette. Elvileg a részvétel feltétele egy, dél-dunántúli, két évnél nem idősebb, koreográfiái versenyen még nem látott tánc. Volt olyan együttes, ami hozott ugyan bemutatót, csak éppen Ecser- ből, vagy Dél-Alföldről. Volt, aki dél-dunántúli gyűjtést táncolt, csak éppen olyat, amit évek óta műsorán tart. Őszintén szólva a közönség nemigen tartotta számon mindezt: azt ügyelte, milyen színvonalú műsort nyújt az idei fesztivál. De Vásárhelyi Lászlónak igaza van: a fesztivált rendező — s ezzel jelentős áldozatot vállaló — várost, a kiíró szerveket becsülni kell, s azzal, hogy tiszteletben tartják a versenyfeltételeket. Azok az együttesek, amelyek nem tették, elfogadhatóan érveltek: túl rövid idő az egy év, hogy mindig újat hozhassanak, s talán ahhoz is kevés, hogy kellő színvonalú lehessen az új produkció. Nyitva maradt a kérdés: nem kell-e ritkábbá tenni a szekszárdi néptáncfesztivált, s kétévente megrendezni? A fesztivál „törzsgárdája”, az a kilenc együttes, amely idén is megjelent, nagy meglepetést nem okozott. Sem olyan stílusváltozást, sem akkora színvonalingadozást nem láttunk, ami meglepetést keltett volna. A megyéből három együttes szerepelt: a Dunaföldvári Földvár, a Dombóvári Kapos és a Szekszárdi Néptáncegyüttes. A dunaföld- váriak nem fejlődtek annyit, amennyire számítottunk, nagy lendületű indulásuk után. Még nincs együttesüknek sajátos arculata, s az emiatti bizonytalanság érződött fellépésükön. A szekszárdiak új műsora vegyes érzelmeket váltott ki. A Néptáncetüdök verbunkja és csárdása nem tetszett a zsűrinek, igen a közönségnek, a Rákóczi-indulóra járt páros elnyerte a zsűri rokonszen- vét, nem így a közönségét. Nem tetszett egyébként a bátai menyecske paprikaszín fejkötője sem, főként azért, mert a szekszárdi együttes viseletéi hozzászoktattak a hagyományőrző jóízléshez. A dombóvári Kapos együttes titkát nehéz megfejteni. Évről évre aratják a szép szakmai sikereket, de a közönséget igazán csak zenekaruk nyeri meg, elsősorban kiváló vezetője révén. Lehet, szentségtörésnek hangzik: az idei fesztiválon is kicsit sok volt a Sárközből. Ha valaki nem tudná, akár azt is hihetné, a Dél- Dunántúlon nincs más említésre méltó néprajzi egység. .. Pedig vannak még fehér foltok, például Zalában tizenkét éve nem volt új táncgyűjtés. De ha már Sárköz, legyen Sárköz: talán nem túlzás elvárni, hogy stílusosan legyenek megkötve a kendők... A fesztivál programján a versenyműsorokon kívül népzenei hangverseny és szakmai tanácskozás, majd gálaműsor szerepelt, sőt, saját kezdeményezésű, utcai táncház is. Utóbbi — bár üde látvány volt —, mégis egy kis vendéglátói borongást sugall: nem lehetett volna úgy szervezni a művelődési központ programjait, hogy legyen egy szabad terem táncháznak? Az utcán bizony hideg volt. A fesztivál nagydíját az idén nem adták ki. Első díjat a Kalocsai Néptáncegyüttes és a Fejér megyei Népi együttes kapott, a másodikat a Dunai Vasmű Táncegyüttes, a dombóvári Kapos és a Szekszárdi Néptáncegyüttes, harmadikat a Pécsi KISZÖV Néptáncegyüttes. Zeneszerzői díjat Thész László, Várnai Ferenc és Vavrinecz Béla, koreográfiái díjat Botos József, jutalmat koreográfiájáért Galambos Tibor, Gerner István, Hortobágyi Béla, kiemelt jutalmat Szabadi Mihály és Tímár Sándor. S hogy jövőre, vagy két év múlva lesz a tizedik néptáncfesztivál? A kérdés tel van téve — a választ még nem tudjuk. Virág F. É Komáromi felv. A Dunai Vasmű Tánc- együttese
