Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-05 / 210. szám
1976. szeptember 5. Képújság 5 Jegyzetfüzet Hóharmat Csíkban Vannak mesterek, akik iskolát teremtenek, s nemzedékek járulnak forrásukhoz, mások oly magányosak, mint a libanoni cédrus Csontváry festményén. Kimerítenek minden lehetőséget, s ha valaki az ő csapásukon indul, szánalmas utánzó lehet csak. Cézanne-nak még vannak elődei, Gaugin vagy van Gogh fütyül a múltra és a jelenre, a lelkében élő látomás érdekli csak, s ha ezt a földrészt szűknek érzi, hát nekivág az óceánnak, s meg se áll Tahitiig, s legföljebb éhen hal, mint Tivadar festő. Élete valóságos anekdotagyűjtemény, kezdve attól, hogy az iglói patika ajtajában meghallotta a mennyei kinyilatkoztatást, mely úgy szólt, hogy a világ legnagyobb festője lesz. Mi már tudjuk, hogy az égi szózat egy kicsit naív volt, mert a világnak sok legnagyobb festője van, s valószínűleg Tivadar festőt is közéjük számíthatjuk. Nem azért, mert nagyobb, mint Raffael, az égi szózat ugyanis ezt ígérte neki, hanem azért, mert hitt a látomásnak, s mindenről lemondva elindult az ábrándkép után. Nem volt könnyű sorsa, de aki hisz, alig tud különbséget tenni könnyű és nehéz között. így képzelem: Tivadar festő boldog volt, mert mindent saját hite sugárzásában látott. Pedig ennek a hitnek határai kimérettek: Tivadar festő ugyanis csak önmagában hitt, a küldetésben, amit rajta kívül senki nem tud betölteni. Nagylelkűségében a királynak is szeretett volna valamit adni ebből a hitből, de a király éppen mással volt elfoglalva, ahogy az történni szokott. S a végén éhen halt, pontosan úgy, ahogyan a múlt század romantikája előírta, pedig nem a művésznyomorról ábrándozott, hanem hírről, dicsőségről, a hódítás öröméről. Még iglói patikus volt, s lelke vásznán már ott ragyogott minden kép, s tudta, nincs más dolga, mint ezeket megfesteni. Amikor elkészült, le is tette az ecsetet, mintha azt mondta volna: partra szállottam, bevonom vitorlám. A többi rátok tartozik. A végén piaci árusok alkudtak vásznaira; jó lesz sátortetőnek, hisz oly nagyok, hogy elfér alattuk egy hetipiac rakománya. Csak a véletlen mentette meg képeit a pusztulástól, de jól tudjuk, a véletlen mindig a legalkalmasabb pillanatban lép közbe, mert a természet lehet pazarló, de amit ember alkotott, ne vesszék kárba. * A világ természetesen nem olyan, amilyennek ő festette. Egyébként is, mondhatná valaki fontoskodva, az embernek csak egy bal keze van, a lovak pedig négy lábon járnak. De azért ez sem olyan lényeges, mint azok hiszik, akik csak a közvetlenül tapintható valóságot ismerik. Egy mexikói szobornak (öbölparti klasszikus kultúra) három arca van, jelképezve az ifjúságot, öregséget és halált, Picasso pedig nagyon is ésszerű megfontolás alapján festette három orrú nőit. Mert a látszat ellenére mindenkinek legalább három orra van, pontosabban annyi, ahány helyzetből látható. Csontváry igaza: megfestette a lehetséges világok egyikét. Művésztől többet ne kívánjunk. De az is igaz, hogy ezt a lehetséges világot sokáig elutasították. Egyszerű lenne, ha arra gondolnánk, hogy ellenzői tudatlanok voltak, szánalmas hülyék, akikhez képest Bálám szamara tiszteletre méltó jellem, mert csak választani nem tudott, az elutasítás viszont maga a félreérthetetlen választás. Annak, aki a látványból indul ki, s a művészettől csak a közvetlenül érzékelhetőt kéri számon, a maga módján igaza is lehet. De ezzel nem megyünk sokra. Mert nem arról van szó, hogy alkalmat adunk-e a kispolgári álmélkodásnak, amely folyton önmagát akarja viszontlátni, s egyszemélyes világegyetemében csak a feltétlen azonosság jogosultságát ismeri el, sokkal fontosabb a megértés és a benne- élés, mely a lélek színeváltozásával lel egy tágasabb és igazibb otthonra, ahol lehetőségei válnak valósággá. * Csontváry egyébként valóban őrült volt, ami egy számító, haszonban gondolkozó világban behozhatatlan előny. Természetesen csak az örökkévalóság szempontjából. Űjváry Lajos festménye szekszárdi kiállításán. Foto: Komáromi Zoltán Tudományos tanácskozás A Dunántúl XVIII—XIX. századi településtörténete AZ MTA pécsi bizottságának VIII. számú szakbizottsága, az MTA veszprémi bizottságának településtörténeti szakbizottsága, a Magyar Történelmi Társulat dunántúli szervezetei és a Baranya megyei Levéltár rendezésében kétnapos tudományos ülésszak volt Pécsett a dunántúli településtörténet eredményeiről. A konferencia a tavaly Székesfehérváron megtartott tanácskozás folytatása volt. Székesfehérváron elsősorban a török megszállás utáni felszabadult Dunántúl népességi és települési problémáiról volt szó. Most Pécsett 1767- től, az úrbérrendezéstől 1848- ig tárgyalták a résztvevők a települési struktúra és a népesség alakulását, valamint az ehhez kapcsolódó mező- gazdasági, ipari és művelődési viszonyokat. Amíg a székesfehérvári konferencia célja elsősorban az volt, hogy a legújabb eredményekről és módszerekről adjanak az előadók tájékoztatást és felvázolják a kutatás fő irányait, addig Pécsett a már ezen az úton elindult kutatási eredményeket sorakoztatták fel. A bevezető előadást Székely György akadémikus tartotta: Az európai település- hálózat átalakulása a XVI— XIX. században és a Dunántúl címmel. Rámutatott arra, hogy ebben az időszakban Európa-szerte tendencia volt a feudális típusú települések lehanyatlása, elnéptelenedése. Természetesen ennek más indító okai voltak nyugaton, mint keleten. Az előadó részletesen elemezte az egyes nagyvárosok kialakulását és fő jellemzőit. A bevezető után a konferencia öt szekcióban ülésezett tovább. A következő témák szerint oszlott meg a tanácskozás: A Wellmann Imre vezette szekció a mezőgazdaságtörténet főbb problémáit vizsgálta. Fügedi Erik csoportja a dunántúli városok fejlődését tárgyalta meg. Szita László szekciója a Dunántúl nemzetiségi struktúráját elemezte. Kanyar Józsefék a népiskola és a középfokú oktatás helyzetét vizsgálták meg. Uj témával is bővült a településtörténeti konferencia: a Vörös Károly által vezetett családtörténeti szekcióval, mely igen sok új problémát vetett fel. Az öt szekcióban a vezetők a megjelölt témákból előadást tartottak. Ezekhez a fő előadásokhoz kapcsolódtak a felkért hozzászólók. A dunántúli megyék neves szakemberei saját tájegységük adataival egészítették ki és tették teljessé a korszakról rajzolt képet. A kétnapos tanácskozást plenáris ülés zárta. Ezen elhatározták, az elhangzottakat megjelentetik nyomtatásban is. Bejelentették, hogy 1978- ban Székesfehérváron rendezik meg a következő településtörténeti konferenciát, amelyen az 1848—1867. közötti időszak kérdéseit vizsgálják meg. Dr. Kisasszondy Éva Babus Jolán néprajzi tanulmányai A nyíregyházi múzeum kiadványa Sokan emlékeznek még Babus Jolánra, az 1960-as évek első felében a szek_ szárdi múzeumban dolgozó néprajzkutatóra, hiszen megyénk igen sok településén megfordult akkortájt. Fáradhatatlanul dolgozott. Múzeumunk adattárában megőrzött feljegyzései tanúsítják, hogy a néprajzi témák majd mindegyike érdekelte. Lázas igyekezettel vetette papírra minden apró megfi. gyelését; nyilván, mert részletesebb vizsgálatra érdemes témának érzett mindent, amit Tolna megye falvait járva meglátott, kérdéseire megtudott. Korai halála sajnos megakadályozta, hogy ezek a megfigyelései és ötlet-feljegyzései tanulmányokká érlelődjenek. Megyénk néprajzi kutatásának nagy vesztesége, hogy néhány szekszárdi éve csak a feltétlenül meg- írandók megkeresésére volt elegendő. Mert Babus Jolán, ha elkötelezte magát egy táj kutatójának, maradandó értékű forrásanyaggal tudta gazdagítani hivatással szolgált tudományát. Bizonyság erre halála után közel tíz esztendővel kéziratos hagya. tékából szerkesztett, a nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványaként megjelent „Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról” című kis kötet. Lónyának és közvetlen környékének történeti hagyományanyaga, hitvilága, szokásai, gazdálkodásának néhány részlete bontakozik ki ezekből az adatgazdag leíró dolgozatokból, bizonyítván, hogy egyetlen falu alapos vizsgá. lata is elegendő munkát ad egy emberi életre. Hiszen korábban is — életében — szinte csak Lónya néprajzát mutatta be tanulmányaiban. Arra azonban kiválóan alkalmas e kis kötet is — jóllehet nem rendeződnek monografikus teljességgé Lónyával kapcsolatos néprajzi ismereteink —, hogy Babus Jolán sokirányú ér. deklődésének, módszertani felkészültségének, szorgos munkájának rövid summá- zataként mindannyiunknak példát mutasson ügyszeretetből. Hiszen úgy tudott a beregi táj — elsősorban „fogadott szülőfaluja”, Lónya — legszakavatottabb néprajzosa lenni, hogy közben tanári munkát végzett. Először Szekszárdon került muzeológusi munkakörbe. Emiatt az etikai tanulság miatt kell számon tartanunk az ország más részéről szóló néprajzi adatközléseket. Szilágyi Miklós Hajnal Gábor: lfEREKEDES G yerekkorom egy részét Szombathelyen töltöttem. Hétéves lehettem, amikor oda kerültem, nagyanyámhoz. Ekkor láttam először várost. Október elején, esőfelhős, vonat, füstös utcákon ballagtam anyám oldalán, végig a végtelen Széli Kálmán utcán, a pompázatos palotákkal szegélyezett Király utcán, hogy nagyanyámhoz jussunk, a Rumi utcába. Nagyanyám földszintes háza mögött gyümölcsös volt és itt még sűrűbb homály fogadott. A körte-, alma- és szilvafák mögött magas, dús orgonabokrok takarták el előlem az eget, és az orgonabokrok közül magányosan, méltósággal, ölnyi vastag törzsével egy diófa magasodott ki. Másnap már iskolába mentem. A tanító, Körösi bácsi — öreg, szelíd, kövér, kés ember — kedvesen bemutatott a többi gyereknek, de azok bizalmatlanul fogadtak. Nadrágom talán kicsit hosszabb volt, mint a többieké, kiejtésem is falusias, ez elegendő a gyerekek között, hogy valakit nehezen fogadjanak be maguk közé. Egyedül ődöngtem az óraközi szünetekben a nagy iskolaudvaron. A többiek labdáztak, fogócskáztak, és az én szívemet egyre nagyobb keserűség szorongatta. Az októberi esőket felváltották a novemberi ködök, aztán jöttek a deres, havas téli napok. Az iskolaudvar hatalmas gesztenyefái lehullatták barnapiros leveleiket, a szikár ágakon zúzmara ezüstlött. Már nem lehetett az udvaron futká. rozni, vagy rongylabdát rúgni, beszorultunk a folyosóra. Ott járkáltam én is tízóraimat majszolva a folyosón. De legszívesebben a félemeleti lépcsőfordulón álldogáltam. Ide nyílott a földszinti szertár felső ablaka, s ezen keresztül leláthattam a szertárba. Egy alkalommal, mikor éppen belefeledkeztem a számolóállványok, mérlegek, üvegek, kitömött madarak különös világába, meghallottam magam mögött Fehér Pista hangját. Engem utánzott, kiejtésemet, félszeg mozgásomat. Elöntött a méreg, hátrafordultam és rákiáltottam: — Hagyd abba! Fölényesen végigmért : — Én?! Te nyápic! Vékony csontú gyerek voltam, gyengének tartottak. Fehér Pista jó egy fejjel nagyobb volt nálam, keménykötésű gyerek, tekintélye volt az osztályban. Szó nélkül nekiugrottam Fehér Pistának, átkaroltam és pillanat alatt lerántottam magammal a földre. Ott hemperegtünk, a gyerekek körénk sereglettek, biztat, tak, tüzeltek bennünket. — Összetörlek! — kiáltotta többször is Fehér Pista. Láthatóan váratlanul érte, hogy nem bír velem. A harag és sértettség felfokozta erőmet. Aztán nekizuhantunk az ablaknak, az kitört, és már lent voltunk a szertárban. Indulatomban nem éreztem fájdalmat. Talán lábunkkal rúgtuk be az ablakot. Tény, hogy lent to. vább birkóztunk. Az éktelen lármára előkerült Körösi tanító bácsi, kinyitotta a szertárt. Erre elengedtük egymást Pistával, szégyenkezve feltápász- kodtunk. A mérkőzés döntetlen maradt. Aznap bezártak mindkettőnket. Az egyik padsor szélén ült Fehér Pista, a másik padsor szélén én. Körösi bácsi fel és alá járkált a padsorok előtt, s ezenközben felháborodva magyará. zott a verekedés helytelenségéről, meg a kárról, amit a szüléinknek okoztunk. Mert meg kell fizetni a kárt, hangoztatta. Fehér Pista motyogott valamint a tanító prédikációjára. Én konokan hallgattam. Nem éreztem magamat bűnösnek. Ültünk a padban, egymásra néztünk, sötét, gyűlölködő tekintettel. Egy órával később szótlanul, egymás mellett bandukoltunk hazafelé a sötétedő utcán, hátitáskánkban ott lötyögtek a könyvek. Fehér Pista egyszerre elővette színes üveggolyóit és mutogatni kezdte. Megálltunk és összehajoltunk a golyók fölött. M ásnap már együtt játszottam a gyerekekkel. Barátom is volt már: Fehér Pista. Az első osztály befogadott. CSOniTUARY
