Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

1976. szeptember S.

KÉPÚJSÁG 3

Világnézeti nevelés az iskolában

A világnézet formálására való törekvés nem csupán a szocialista pedagógiára jellemző, hanem minden más nevelésre is. A nevelés az osztályharc egyik eszköze, a világnézeti nevelés pedig a nevelésen belül különös hangsúlyt kap.

A dialektikus materialista világnézet kialakítása nevelésünknek nem külön feladata, hanem oktató-nevelő munkánk központi, szintetizáló elve, amely meghatározza a nevelés tartalmát, eszközeit és módszereit.

Hatást elérni

A világnézet bizonyos nézetek rendszere, amelyet tartós érzelmek tesznek cselekvésünk, magatartásunk meghatározójává. Tehát a nevelésben értelmi és érzelmi hatást kell elérnünk. Ebből is következik, hogy a világnézet formálásának egyik leglényegesebb helye az iskolában a tanítási óra, függetlenül attól, hogy melyik tantárgyról van szó. A tananyag — amely ugyan sokat változott, korszerűsödött — abban nem változott, hogy a műveltséget szocialista szellemben tükrözte és tükrözi ma is. A megtanított tananyag tehát önmagában is nagyon hatékony tényező a világnézet formálásában. Ha ehhez hozzátesszük a pedagógus oktató-nevelő munkájának szintetizáló szerepét, akkor egyértelmű, hogy a rendszerbe foglalt ismerethalmaz — ami a világnézet szerves része — az iskolás gyermek fejlődésében valamilyen fokon rendelkezésre áll. Ez az ismeretanyag, világkép csak pontosabb lehet, ha bizonyos időközönként egy tantárgy direkt módon foglalkozik véle, rendszerbe foglalja, következtetéseket von le. törvényszerűséget állapít meg.

Aláhúzottan kell foglalkoznunk a világnézet formálódásának érzelmi oldalával is, hiszen a cselekvés rugójává csak akkor válik a nézet, ha érzelmileg kötődünk hozzá.

Az értelmi és érzelmi hatások közül minden bizonynyal az érzelmi az, aminek nagyobb része származik az iskolán kívülről. Ezek a hatások döntő többségben pozitív hatások, de akad példa bőven arra is, hogy rombolnak, hogy megtanult, elméletileg igazolt ismeretet döntenek romokká.

Ebben a folyamatban válik a pedagógus döntő tényezővé, hiszen meg kell találnia a gyermekhez méretezetten az értelmi és érzelmi egyensúlyt annak az ellentmondásos folyamatnak mindennapi feloldásában, hogy a ma társadalmában nevel a holnapra is.

Az alapvető feladat — ami nem új — az, hogy alapos ismeret birtokában tervszerű, szervezett tevékenység legyen az iskolában és abban a kapcsolatrendszerben, ami az ifjúság nevelésében kiépült.

Az eredmények kétségtelenül nagyok. Ennek fényes igazolásaként csak egyetlen témát említek: ma már a vallásosság elleni harc egészen más iskoláinkban, mint tíz évvel ezelőtt. A vallás világnézetet, erkölcsöt formáló szerepének csökkenését egy megyei felmérés bizonyítja. Ugyanez a felmérés igazolja azt is, hogy a megye ifjúságának lényegesen több tudományos ismerete van a világról, környezetéről, a társadalomról, mint tíz évvel ezelőtt.

De ez a felmérés figyelmeztet is bennünket arra, hogy sok feladatunk is van még, és itt mindenkire gondolok, akiknek az ifjúság nevelésében szerepe van. A gondok közül is csak néhány említésére van lehetőség.

Alapvető gond

Alapvető gond az, hogy a megtanult ismeret alkalmazása nehezen megy olyan értelemben, hogy segítene a világ dolgai közötti eligazodásban.

Az iskolás gyermek sokféle közösség tagja, amelyekben más-más ismeretet szerez ugyanarról a dologról. Ezek összeegyeztetése gyakran megoldhatatlan számára. Szabadjon itt is egy példával élni. Az iskola tanítja, gyakoroltatja, éli a demokratizmust. Tudjuk, hogy napjaink egyik igen lényeges kérdése az üzemi demokrácia fejlesztése. Mindkettőnek hatása van a családra. Gyakran a pedagógus és a szülő sem tudja, hogy a gyermek megoldhatatlannak látszó ellentmondásokat fedez fel elméleti ismeretei, tapasztalatai, pedagógusainak és szüleinek gyakorlati tevékenysége, barátai elbeszélései stb. között. Eddig nincs is baj, hiszen az ellentmondás a fejlődés szükségszerű velejárója, hanem a megoldás hiányos volta, vagy meg nem történte jelenti a problémát.

Számos példát említhetnék még, de csak egyet emelek ki. Ez a béke, háború, harc, szeretet, gyűlölet fogalmakkal kapcsolatos kérdések köre. Ezek korunk nagyon fontos kérdései, és mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeink tisztán lássanak ezekben a kérdésekben. Hogy van még feladat azt a már említett felmérés is igazolja. Tanulóink igen nagy százaléka a szocialista humanizmus fogalmából kizárja a gyűlöletet, pedig számos alkalommal kifejezte együttérzését az

üldözöttekkel, tiltakozását a gyilkolás, a népek bármilyen leigázása ellen. Egész társadalmunk küzd a háború ellen, ifjúságunk nemegyszer demonstrálta érzéseit ebben a kérdésben, de nem látja elég világosan, hogy a békés egymás mellett élés nemcsak együttműködést, hanem kemény, következetes harcot is jelent.

Ifjúságunk tudja, hogy a kizsákmányolásmentes társadalom az egyedüli igazságos, a fejlődés soha nem látott méreteit biztosító társadalom, de mégis sokan vannak, akik a kapitalista társadalom osztályellentéteit engedmények, jóindulat és megértés szellemében megoldhatónak tartják.

Közös feladat

Az említett példák bizonyára érzékeltetik feladataink jellegét, és nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy ezeknek a gondoknak nem lehet egyedüli megoldója az iskola. Az iskola évről évre leszűri a tapasztalatokat, gyakran látja saját hibáit és feladatait.

Tudjuk, hogy minden iskolában a világnézeti nevelés központi helyet kapott. Annak is tanúja lehet mindenki, hogy az üzemek és iskolák kapcsolataiban is egyre nagyobb szerepet kap ez a kérdés.

A továbblépés egyik nagyon lényeges lehetősége a jobb összhang, a közös hatások kiépítésében, egymás erősítésében van. így lehet érvényt szerezni az oktatás- politikáról szóló határozat azon megállapításának, hogy az ifjúság nevelése az egész társadalom feladata.

Varjas László

a megyei pártbizottság munkatársa

Ki er rca (sok) pénzt keresni ?

MIÓTA a mesterek átlépték a lakás küszöbét, a család növekvő ingerültséggel figyeli a szerelés fejleményeit. Nagy a felfordulás, nincs semmi a helyén, mindenki ideges, vége a nyugalomnak, a békességnek, s a meghitt esti beszélgetéseket felváltotta a paprikás hangulat. A házastársak indulatosak, semmiségeken összeszólalkoznak, kiszolgáltatott helyzetükben egymást marják.

Nyugtalanító a bizonytalanság, minthogy közeleg a tél, és nincs emberfia, aki megmondaná, hogy mikor fejezik be a mesterek a radiátorok beszerelését. Minden elképzelhető, még az is, hogy egy szép napon eltűnnek, és tavaszig elő sem kerülnek. A családot leginkább a munkafegyelem kihívó, minden képzeletet felülmúló megsértése háborítja fel. Nem élnek elefántcsont toronyban, jól tudják, vannak még lazaságok, de amit most saját bőrükön tapasztalnak, az túlmegy a „tűréshatáron”. Együttérzek velük.

Reggelenként megérkezik egy ember, áramtalanítja a lakást, aztán több órás szünet. Délelőtt előkerül néhány mester, leginkább szemlélődnek, beszélgetnek, erősen óvják magukat az oktalan megerőltetéstől, olyany- nyira, hogy még a laikus is láthatja: a fél órát igénylő munkán olykor fél napig nyűglődnek.

A praktikus és gyakorlatias szomszéd bevetette az ösztönzőket, hátha ezek megtáltosítják a mestereket. Az ösztönzők sem hozták meg a várt eredményt. A néhány kupica tömény, a pár üveg sör, gyanítom nevetséges alamizsna ahhoz képest, amit maszekolással, néhány órás megfeszített esti, hét végi munkával egyes mesterek zsebre tesznek.

SZOMBATON elhatároztam, felhívom a kétségbeesés szélén álló családot, megnyugtatom őket. Majd csak befejezik egyszer a mesterek a szerelést, elvégre ami késik, nem múlik, ne emésszék magukat, viseljék el fegyelmezetten a felfordulást és örüljenek, hogy eddig kár nélkül megúszták a lakás összkomfortosítására irányuló munkát. Mit szóljak én? Nálam, amikor az erkélyeket két menetben festették, a második menetben az olvasólámpát valaki hanyagul a heverőre hajította, a villany- körtétől a matrac tüzet fogott, s ha fél órával később érünk haza, esetleg porig ég az egész lakás... Eh, dehogy telefonálok, közlésemmel még jobban felizgatom őket.

Más részről viszont a mestereket „piszkálni”, firtatni, hogy nap közben a munkaidőt mivel töltik, végképp kockázatos. Megsértődhetnek és a teljesítményt még lejjebb adják. Be vagyunk kerítve, főleg ha abból indulunk ki, hogy az alkotmány is rögzíti a dolgozók jogát a pihenéshez. Kőműves szakmunkás ismerősöm épp az alkotmányra hivatkozva tartott számomra kioktatást, amikor vasárnap este kétnapos maszekolás után megkérdeztem tőle: Hogyan bírod ezt az állati hajtást? „Hétfőn majd kipihenem magam” közölte, s megmutatta az új televíziót, melynek árát négy hét végi mellékesből fizette ki. Egy év múlva, ha jól megy a „bolt”, Zsiguli áll a háza előtt. Ez alkalommal szombaton reggeltől vasárnap estig 1700 forintot keresett, igaz, mindössze két órát pihent, ennek következtében még a legnagyobb rosszakarattal sem állíthatom róla, hogy dologkerülő ember.

S végeredményben a hét végi fáradtságot valahol, valamikor csakugyan ki kell pihennie, s hol tegye, ha nem a munkahelyén. Illetőleg valamelyik söntésben. Eszembe jut a hihetetlenül szorgalmas, „munkafaló” szobafestő. Nem ismeri a lehetetlent, meggyőződése, ilyen nincs, csak tehetetlenség van. Pontos, megbízható szakember. Éjjel dolgozik, pontosabban este hattól éjfélig, esetleg hajnali háromig. Néhány segédmunkással egy lakást egy éjszaka „elintéznek”, a megrendelő fizet és másnap reggel a folyosóról a bútorokat visszapakolhatja a helyére. Ez a derék festő délelőtt, amikor főállásban van, órákon át cseveg a restiben, vagy a talponállók valamelyikében a vele „egy hiten lévő” barátaival.

NEM TITOK, a „kiszállásos” dolgozók, azok tehát, akik valamelyik szolgáltató vállalat alkalmazottjaként a szélrózsa minden irányában, a városban szétszóródva munkálkodnak, sokkal többet megengedhetnek maguknak, mint az üzemek dolgozói és tisztelet a kivételnek, igen sokan élnek, visszaélnek kiváltságos helyzetükkel. A régi öregek valamikor gyakran mondogatták egymásnak, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Ebben az ironikus, kesernyés megállapításban temérdek élet- tapasztalat, életismeret rejtezett. A kereskedő, az uzsorás, a futurás, a spekuláns, a kupec, a vállalkozó ügyesen forgatva az eszét, ráért pénzt keresni, a napszámost, a cselédet, a kisparasztot „fejni”.

Megfelelő életismerettel rendelkezve, úgy vélem, napjainkban, jelenünkben éppen azok érnek rá pénzt keresni, akik dolgoznak. De ki ér rá sok pénzt keresni? Szinte kivétel nélkül mindenki, akinek a főállása csupán mellékállás, s igazából a mellékállás, magyarán a maszekolás a főállása. Az egyik arra jó csupán, hogy meglegyen a nyugdíjjogosultság, a másik... Ne bocsátkozzunk ismétlésekbe, de azért valami még kikívánkozik belőlem. Tudom, hogy vannak dicsekvő természetű emberek, mégis fenntartás nélkül elhiszem, hogy a sokoldalú tetőfedő mester hét végén harmadmagával olykor megkeresi a tízezer forintot. Ilyenkor természetesen be- leád a melóba apait, anyait, és a munkaadó fizet, mint a köles. A pénz nem számít, az a fontos, akad megbízható vállalkozó, aki megkéri ugyan a gázsit, nem szégyenlős, de ennek fejében mennyiséget és minőséget produkál, nincs hetekig, hónapokig tartó vacakolás és ez a tulajnak minden pénzt megér. Hét közben a tetőfedő mester megszervezi az anyag helyszínre szállítását, úgy, hogy szombaton és vasárnap megy a munka, mint a karikacsapás. A háromtagú brigád szakadásig dolgozik az ezresekért, s hétfőn reggel hullafáradtan kezdik a műszakot. Őket hibáztassam?

INKÁBB azt mondom: gyakrabban kellene ellenőrizni magát az ellenőrzést. Visszatérve a bevezetőben említett család viszontagságaihoz, felvetődik a kérdés: hol vannak azok az emberek, akiknek a mestereket kötelességük volna ellenőrizni. Élhetünk a gyanúperrel, hét közben a maguk hétvégi pecsenyéjét sütögetve, éppen a jól jövedelmező maszek munkájukat szervezik. Máskülönben a sokoldalú tetőfedő mester is középvezető, s hozzá képest „életrevalóságban” a balaton-parti lángossütő tehetségtelen kezdő.

SZEKULITY PÉTER

Változások egy témában

Azt mondják, hogy az emberek természete hétévenként változik. Az életkörülményekben a változást ritkán lehet ilyen „tudományos” pontossággal behatárolni. Az elmúlt évek mindegyike hozott valami újat, valami mást, amely lemérhető, szemmel látható módon változtatott valamit, nemcsak kör. nyezetünkben, mindennapjainkban —, de önmagunkon belül is.

Egy falusi asszony negyven éve ugyanúgy élt, gondolkodott, mint anyja, és lehetőségei, körülményei sem különböztek túl sok mindenben. Ma azonban ...

De vegyünk egy példát. Hőgyész megyénk egyik dinamikusan fejlődő nagyközsége. Háromezer-hétszáz lakosának valamivel több mint a fele nő. Alig tíz évvel ezelőtt döntő többségük élettere alig terjedt túl portájuk küszöbén. És ez — faluról lévén szó — szinte természetes volt.

És ma a községben a foglalkoztatottaknak több mint a fele nő — 900 személy —, s legnagyobb részük ipari dolgozó. Ez pedig — túl azon, hogy alapjában változtatta meg az em. berek, családok egyéni sorsát és arculatát, szemmel látható módon alakított — és alakít továbbra is a nagyközség külső képén.

Érthető, hogy a falun élő — de iparban vagy ipari munkakörülményeket teremető mezőgazdasági nagyüzemben dolgozó — munkásasszonyok igényei erőteljesen hatnak a község fejlődésére. Nem beszélve arról, hogy mintegy százötvenen közülük társadalmi funkcióik révén tevékeny részesei községük fejlődésének.

— gyvgy — Fotó: Bakó Jenő.

Gépek mellett a mai „falusi” lányok és asszonyok... A munkáslétszám legnagyobb részét ők teszik ki a Hogy észi Vegyesipari Szövetkezetben.

A falun felnőtt idősebb korosztály nosztalgiájának — a „libalegelős gyerekkorról” — már az emlékeit sem találni. Csaknem kétszáz hőgyészi kisgyerek élvezi a modern, korszerű óvoda minden előnyét.

Kis bolt — nagy öröm. A közelmúltban átadott parányi élelmiszerbolt — némiképpen enyhítette a község asszonyainak második műszakos gondjait. De e téren még van mit tenni — és nem kizárólag a hőgyészi munkásasszonyoknak ...