Tolna Megyei Népújság, 1976. augusztus (26. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-10 / 188. szám
A ^PÚJSÁG 1976. augusztus 10. írástudatlanság az USA-ban Minden ötödik felnőtt amerikai írástudatlan, állapította meg az AFP jelentése szerint Norvell Northcutt, a texasi egyetem professzora. Az 1971. óta készülő felmérés eredménye „megdöbbentő”. A vizsgálat megállapította, hogy a rendkívül rossz iskolai oktatás miatt, különösen a fiatalok körében magas az analfabéták aránya. A 18 és 29 év közöttiek 16 százaléka és a 30—39 évesek korcsoportjába tartozók 11 százaléka nem tud írni, olvasni, számolni. Az amerikai összlakosság 20 százalékának olyan hiányos a tudása, hogy a mindennapi élet legegyszerűbb követelményeinek sem tud megfelelni. Jelentős különbség van az Egyesült Államok északi és déli lakóinak tudásszintje között. A legtöbb analfabéta Joseph Losey, amerikai filmrendező végre meg akarja valósítani évek óta dédel— 25 százalék — Délen él, míg Nyugaton és Északon a lakosságnak „csupán” 15 százaléka írástudatlan. Különösen az afro-amerikaiak és a spanyol vagy mexikói származású polgárok vannak hátrányos helyzetben: 44, illetve 56 százalékuk analfabéta. Az angol Daily Telegraph azzal a megállapítással egészítette ki ezeket a számokat, hogy egy angol nyelvű szöveg írásbeli megfogalmazása még azoknak a fiatal amerikaiaknak is nehézséget okoz, akik egyetemen akarnak továbbtanulni. A lap egy egyetemi vizsgabizottság tagjának szavait idézve elmondja, hogy a felvételi vizsgák csupán arra jók, hogy „kihalásszák azokat a diákokat, akiknek sürgős korrepetálásra van szükségük. .. ” getett tervét: filmre viszi Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényét. A forgatókönyvet Harold Pinter és Barbara Bray írta. A francia, angol, német, olasz koprodukcióban készülő film elkészítése feltehetőleg 10 millió dollárba kerül majd. A tervek szerint nemcsak mozikban vetítik, hanem négyrészes tv-játék is készül belőle. Puskintól a „szemecskik”-ig A szovjet lakosság mintegy 75 százaléka szívesen és sokat olvas — állapította meg a statisztika. Az irodalomkedvelők naponta átlag 31 percet töltenek olvasással. A szívesen és sokat olvasók háromnegyed része szinte mindent „fogyaszt”; Puskin verseitől Makarenko nevelési intelmein át a „sze- mecskik”-ig, a „napraforgó- magok”-ig, ahogy a krimiket és az utópisztikus regényeket nevezik. A századfordulón Nyikolaj Rybakin „mint az orosz olvasóközönség jó ismerője”, így írt: „ ... Oroszországban csak elvétve akad állandó olvasó, akinek bizonyos igényei vannak a könyvvel szemben”. A Szovjetunióban évente 85 000 új irodalmi mű jelenik meg a szovjet népek 89 nyelvén, és 1,5 milliárd példányban. Az ország nyomdáit naponta négymillió könyv hagyja el. Az egész világon kiadott könyvek közül minden negyedik a Szovjetunióban jelenik meg. Míg a Párizsban megjelenő „Echo” című lap szerint a franciák 53 százaléka egyetlen centime-ot sem költ könyvekre, és az Egyesült Államok lakosságának nemegészen 10 százaléka olvas rendszeresen, a szovjet olvasók minden évben több millió példányt vesznek meg az amerikai, a francia és az angol irodalom orosz nyelvre lefordított 18 000 művéből. Dokumentumok A nemzetközi Marx—En- gels-kutatás új adatokkal gazdagodott a Marx családról. Az eddig ismeretlen, értékes dokumentumok között van például az a nyolc levél is, amelyet Jenny Marx írt 1855-ben, 1865-ben és 1868- ban féltestvérének, . Ferdinand von Westphalennek és annak sógorának. Wilhelm von Florencourtnak. E levelek nemcsak új részletekkel ismertetnek meg a Marx család életéből, hanem mindenekelőtt bepillantást is engednek Kari és Jenny Marx érzelemvilágába, erkölcsi magatartásába 1855. augusztus 10-én Jenny' Marx megrázó levélben számolt be Wilhelm von Florencourt fia, Edgar halálának tragikus körülményeiről. Proust művének megfilmesítése A hét végén újabb szobrokkal bővült a szekszárdi szoborpark. A fából faragott munkákat Vass György készítette Pakson Bécsi keringő a műtőben Lüneburg (NSZK) kórházában a helyi érzéstelenítéssel műtőasztalra kerülő beteget kívánságára a bécsi valcer hangjai vagy egy induló pattogó ütemei mellett operálják meg. Egyre több páciens kéri a megnyugtató muzsikát. Herbert vor Karajan, a világhírű karmester is nagyra tartja a zene gyógyító hatását a betegségekre: intézet megalapítását javasolta, amelyben orvosok és zenetudósok közösen dolgoznának ezen a problémán. Ildu a muuesznek Gyanús, ha egy színes francia filmnek — aminek ráadásul Marcello Mastroianni a főszereplője —, alig vannak nézői. Két eshetőségre számít az ember: vagy sikertelen közönségfilm amit vetítenek, vagy unalmas „művészfilm”. (Az idézőjel azért kívánkozott ide, mert igazán művészi film nem lehet unalmas.) Az Üdv a művésznek című színes francia film, amelynek alig volt negyedháznyi közönsége, csipetnyit gunyoros hangon elénk tálalja az összes — úgy látszik nemzetközi — közhelyet, amit a színészekről hallani. Bohókásak, hiúk, csapodá- rok, túlterheltek, pénzsóvá- rok... Eseményben sincs hiány, a kamera rohan Mastroiannival forgatásról forgatásra, színházból lokálba, filmgyárból szinkron- stúdióba, haza, onnan pedig a tengerpartra. Alig győzzük tudomásul venni, hogy a művész egyszer Napoleon tisztje, máskor detektív, aztán a lokál „titokzatos fiúja”, majd rendőr, békés horgász vagy hódító vidéki orvos. Természetesen mindeközben rengeteg gonddal küszködő ember is, akinek a magánélete eseménydús — ahogy a jámbor közönség a színészektől el is várja. így tehát hősünk jelmez- és színhelyváltás közben — elveszett kamaszfiát kutatja, vándorol elhagyott hitvese és igényes élettársa között, szenved csacsogó ifjú barátnőjétől és ráadásul partnere és legjobb barátja is otthagyja, mert reklámfőnöknek szegődik a nyugodtabb élet, nagyobb kereset reményében. Talán e felsorolás azt a hitet kelti, hogy az Üdv a művésznek roppant változatos cselekményű, érdekfeszítő film. Inkább csak zsúfolt: a közönség azoknál a részeknél ocsúdik, amelyek beavatják a kulisszatitkokba. A két legyilkolt detektív halotti pózba meredve társalog a színpadon, a színészek futtában váltják a jelmezt és a „pofát” két fellépés között... Szóval kuncogunk a kulisszapletykákon. Ezekről szívesen beszél a közönség, s most filmen igazolódni őket — kedvünkre A montreali olimpia feketefehérben is színpompás záróünnepélyét figyelve vajon hány nézőnek jutottak eszébe azok az indiánok, akiket néhány nappal korábban esetleg a moziban látott, „A kék katona” című film szereplőiként? Aki mindkét eseményt végignézte, annak bizonyára megkeseredett egy kicsit a szája íze az olimpiai stadionban felvonuló indiánok láttán. Az amerikai földrész őslakóiból az elmúlt néhány évszázad alatt nem lett egyéb kuriózumnál, színes látványosságnál. Az út, mely idáig vezetett, nem volt éppen sima. Ezt igazolja „A kék katona” című színes amerikai film is, amelyet nemrég mutattak be a szekszárdi Panoráma moziban. való dolog, ha igencsak felületes mulatság is... Ami hősünk emberi gondjait illeti — hiába avatódunk magánéletébe : közömbösek maradunk, mert felületesnek ábrázolják (vagy felületesen ábrázolják?) ezt az életet, így aztán gyötrődhet a mi színészünk — a közönség könnyű szívvel mondja, üdv — és távozik. Hazafelé baktatva fejében megfordul a kétely, becsapták: olyan színészéletet „csiribáltak” a vászonra, amilyent a nagy- közönség elképzel, elvár, ügyesen eltitkolva, hogy igazából hogyan is él, alkot a színművész... —véefé— Maga a történet nem rendkívüli, a rendező, az operatőr munkája, színészek játéka sem az. 1864-et mutat a naptár. Valahol az amerikai prérin az indiánok megtámadnak egy pénzt szállító katonai egységet. A kegyetlen öldöklés után csak Ho- nus Gant közkatona és az egységgel utazó különös fehér nő, Cresta marad életben. Együtt, egymásra utalva folytatják útjukat. Céljuk egy távoli erőd elérése, ahol Crestát vőlegénye várja. Éhesen, lerongyolódva járják a kietlen vidéket. Előbb három indián, majd Issac Cumber, a prérikereskedő állja útjukat, aki titokban fegyverekkel látja el az indiánokat. Cresta és Honus Gant közben a szó átvitt értelmében is egymásra talál. Végül elérik a tábort, ahol a katonák már készülődnek az indiánok elleni harcra. A kissé naív Honus a táborban látja, hogy a cél nem az indiánok áttelepítése, hanem megsemmisítése. Eredménytelenül próbálja lebeszélni a parancsnokot, az durván visszautasítja. Cresta az indiánokhoz lovagol, hogy értesítse őket a közelgő veszedelemről. Megkezdődik az egyenlőtlen küzdelem, ami után csak az elégett indiánsátrak füstölgő romjai, meggyalázott és megölt asszonyok, legyilkolt gyermekek maradnak a csatatéren. A vászon lassan kivilágosodik, de még hallani a feliratot fordító bemondó szavait, amelyekből kiderül, hogy 1864-ben 700 katona lemészárolt 500 indiánt, főként asszonyokat és gyermekeket. Az öldöklést az akkori vezérkari főnök az Egyesült Államok egyik legnagyobb bűntettének nevezte. Bizonyára véletlen, hogy a magyar mozinézők éppen most, az Amerikai Egyesült Államok megalakulásának kétszázadik évfordulóján láthatják ezt a filmet, amely eszközeit, művészi színvonalát tekintve nem, mondanivalójával viszont mindenképpen kitűnik a westernek közül. Arra inspirálja a nézőt, hogy egy kicsit elgondolkozzon, milyen út vezetett a most kétszáz éves Egyesült Államok nagyságához, polgárai jólétéhez. Mert ugye — ha a téma engedné — megmosolyognánk a vezérkari főnök föntebb említett szavait. Elvégre mi már tudjuk, azóta történt egy és más, például Hirosimában és Vietnamban. — gy — H kék katona Tv-napló Kosztolányi és az ismeret öröme KOSZTOLÁNYIRA emlékezett a tv, s ritka ajándékkal lepett meg bennünket: valahonnan előkerült egy hajdani amatőrfilm, s az emlékezést a testi valójában megjelenő költő tette teljessé. Azt mondhatnánk, szinte missziót teljesített ez az összeállítás, mert Kosztolányi művészete voltaképp mindmáig nem kapta meg méltó elismertetését, amihez az is hozzájárult, hogy az 50-es években túl sok kérdőjelet tettek neve mellé. Pedig kiapadhatatlan művészete folyton meglepetéssel szolgál: két remekműve, az Édes Anna és a Pacsirta a magyar regény csúcsteljesítményeihez tartozik, mint novellista, költő a legjobbak között van, európai mércével mérve is, esszéi máig nem vesztették érvényüket, s azt se felejtsük el, hogy mindennapi szóhasználatunkban is állandóan jelen van, magyarított szavaival élünk, egy szép mondat, pontos kifejezés mögött az ő hatását kereshetjük, aki jelszóként vallotta, „erős várunk a nyelv”. Az emlékezők az embert és a művészt igyekeztek közelebb hozni a mai olvasóhoz, aki már csak műveiből ismerheti. Kár, hogy az összeállítás nem volt hibátlan. Novák János dalai nem méltók a szép versekhez, s a rendező sem vette észre, hogy csaknem valamennyi versből sorok maradtak ki. Közben egy másik kérdésre szombaton szerettünk volna választ kapni. Mert kérdés, hogy az avatatlan olvasó, aki nem ismeri töviről hegyire Kosztolányit, nyomon tudta-e követni mindazt, amit nevezetes Ady- tanulmányával kapcsolatban mondtak el? S így joggal hangzott el a kérdés: mit ér az ember, ha művelt? Vagy a Kosztolányi-kérdésre konkretizálva: mi a jelentősége annak, ha valaki olvasta Kosztolányi Ady- tanulmányát, s véleményt is formál róla? A SZAKMAI, POLITIKAI MŰVELTSÉG olyan alap, amit senki nem nélkülözhet. Hiánya egyébként, is előbb-utóbb kiderül, mert a tudatlan hivatalnok rosszul intézi el ügyes-bajos dolgainkat, a rossz szerelő után ugyanúgy csöpög a vízcsap, a gyári tudatlanság eredménye a hibás termék, s ha tehetetlen a felvásárló, nincs a piacon zöldség, paprika. Ha valakit megtűrnek olyan poszton, ahol nem állja meg a helyét, az elég baj, ám a cél az, hogy mindenki képessége szerint dolgozzék és kapjon bért. A műveltségért azonban, amit mindenki saját örömére szerez meg, nem szoktak fizetni. Egyébként is, mostanában túlságosan gyakran hangzik el a kérdés, „mit fizetnek érte”. Ebben a vitaműsorban is állandóan kísértett ez a bér-centrikus- ság, holott a kérdés egészen más. Ma már, amikor viszonylagos jómódban élünk — ne féljünk kimondani! — elsősorban az ismeret örömére kell megtanítani az embereket. Az a munkás — és ilyen ma már nagyon sok van —, aki olvasta Daniét, színházba jár, könyvtára van, hanglemezeket gyűjt, s okos megértéssel szemlél egy barokk épületegyüttest, önmagában érzi a pénzzel nem kifejezhető gazdagság örömét. Az is természetes, hogy egy esztergályos, vagy vízvezetékszerelő attól nem végzi jobban a munkáját, hogy nem megvetendő művészettörténeti ismereteket szerzett, az viszont, hogy teljesebb, igazabb emberré lett, igenis kihat egész életszemléletére, magatartására, s így közvetve már a munkájára is. Csak éppen le kellene szokni arról a vigasztalan prakticista szemléletről, amely csak haszonban tud gondolkodni. S ha így tesz- szük fel a kérdést, hogy mit ér az ember, ha művelt, egészen más eredményt kapunk. Mert eljutunk ahhoz az ideális állapothoz, ahol az ismeret megértéssé válik, s a tudás együtt jár a kultúrával. Aki csak ösztönére, természetes eszére bízza magát, aligha igazodik ki egyre bonyolultabb világunkban, s nemcsak a munkáját nézi mechanikusan, hanem az életét is. HOGY MONDTA József Attila? Emberek vagyunk, s nem vadak, s éppen a műveltséggel válhat mindenki teljes emberré, olyanná, amilyennek a lehetőségét a szocializmus mindenki számára megteremti. CSÁNYI L. Sokoldalú művészek ||j—Jr 1 a 1 —— j Li IKf^i A képen a világhírű szovjet zongoraművész, Szvja- toszlav Richter látható, a környező falakon pedig ötven remek akvarell és rajz függ. Aki értő szemmel megnézi e festményeket és rajzokat, megállapíthatja, hogy a neves zenész két művészeti ágnak is komoly művelője. A talentumok ilyenfajta sokszorozódása nem is olyan ritkaság a nagy művészeknél, mint gondolnánk. Emlékezzünk csak Leonardo da Vincire, aki festő, szobrász, építész, író, zenész, anatómus, a kísérletes természettudomány előfutára volt egysze- mélyben, egyszóval a történelem egyik legsokoldalúbb lángelméje. Alig marad el tőle sokoldalúságban Michelangelo, ő a szobrászat, festészet és építészet felsőfokú művésze volt, és mellesleg még költőként is jól megállta a helyét. Giorgio Vásárit is háromféle művészeti ág — festészet, építészet, irodalom — tette világhírűvé. Wagner Richardról tudjuk, amellett, hogy kiváló zeneszerző volt, sajátos zenedrámáinak a szövegét is maga írta.
