Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
4r 'KÉPÚJSÁG 1976. július 25. ARA TÓ Cseh Gábor grafikája Ihász-Kovács Éva: Esténként Esténként lezárják az áruházakat s a mozdulatlan viaszbábuk tovább állnak a kirakatokban, beállított mozdulattal; szívük helyén bársonyos semmiséggel. Hazavándorolnak az ezüstsisakos felhők, s a láthatatlan ujjak teleszórják bizsuval az égi folyókat, a földet telehintik gyöngyház-szerelemmel. Befestik négyszögű fénnyel az ablakokat, hogy mindig lásson az ember, akkor is, ha mostohagyermeke a világosságnak. Ha meg-nem-értett, beszédes társa a Társnak; ha magzata az emberi kínnak, a végnélküli szomorúságnak .. . Ha édes, kitagadott lánya a szerelemnek; mert tudnunk kell s szeretni a szerelmet; a szerelem mindig a béke, fényessége a jövőnek, és a békének istenarca van, szárnya madárszép s kislány-szelíd, gömbölyű karja. A békét utoléri, aki nagyon akarja. Valami csönd vesz körül, minthogyha meg se születnék. Dicső Zsolt: Kenyér és cigaretta és egy kopott aktatáskával átléptél az ötödik ikszen leültél egy szál cigarettát kértél egy szál mondtad cigarettát és kenyeret könyörögtél csak nézték hogy egy kopott aktatáskával átléptél az ötödik ikszen A KÍSÉRLET Az író kitette maga elé az elefántcsont berakású, míves fegyvert, és hosszan bámulta a rideg csövet. Ellágyult szívvel gondolt magára, s arra, hogy hamarosan itthagyja ezt a roskatag földi világot. Szeme könnybe lábadt: a drága Erzsiké néni, a Putzfrau, holnap reggel majd ott találja az íróasztalra borulva, élettelenül alácsüngő kezekkel — azok a tehetséges kezek! —, s riadtan, meg a megtiszteltetéstől kimért hangon értesíti a rendőrséget. Ó, milyen szép, milyen csodálatos lesz! Amint így ringatózott az édes-keserű önsajnálkozás nosztalgia-tengerében, tekintete ismét a fegyverre esett. Úristen! hónapok óta (legalábbis a legutóbbi öngyilkos- sági kísérletet alapul véve) nem tisztította meg, s ha éppen most mond csütörtököt? Naptárára nézett: s pont ma, csütörtökön! Agyában egy másodperc erejéig fölvillant még, hogy micsoda remek sztorit szülhetett volna a szituációból — ám késő már! Felállt, és a tükör felé fordult, kihúzta magát, büszkén felszegte állát, s halántékához illesztette a revolvert. Félig lehunyt szemmel figyelte önmagát. Most, gondolta, most a ravaszt — katt! Megtántorodott, s csak másodpercek múlva jött rá, hogy a fegyver bizonyára üres volt, s felfokozott állapotában vélte nagyobbnak az elcsettenés zaját. Csüggedten a padlóra dobta az értelmetlen jószágot, és a székbe hanyatlott. Micsoda remek sztori lehetett volna, lehetett — lehetne! — Ha megírná! Hát persze! Izgatottan tekerte-nyúzta le töltőtolla kupakját — az írók mindig maradiak az írószerek forradalmával szemben, s ő az volt —, és ontani kezdte a sorokat. A tükör előtti önmegfigyelésig jutott. Megrázta a fejét, nem jól emlékezett. Hogy leírása lélektanilag is pontos legyen, felkapta a pisztolyt, a tükör elé állt, és elpróbálta a jelenetet. A katt!-ig jutott. A lövés robaját már nem érzékelte, csak egy lökésszerű meleg hullámot, mely átcsapott a fején. A papírokat másnap rendben megtalálták. Kihívtak valami irodalmárféle embert is, aki megvizsgálván a félbemaradt írást, faarcához nem illő sajnálkozással csóválta meg a fejét, s csak annyit mondott: Pedig micsoda sztori, milyen remek novella lehetett volna! DRESCHER ATTILA Jegyzetfüzet Bi ismeretlen Velence Ez is Velence A GYORS LÁBÚ utas mindig hamis képet visz haza Velencéről. Hát persze, könnyű lelkesedni a Canal Gran- déért, a San Marcóért, s aki mélán megáll Colleoni szobra előtt, valóban elégedetten mondhatja: ez szép. De él egy másik Velence is, remekműként meghúzódva a remekművek árnyékában, elnyomottsága öntudatával. Aki letér a hagyományos turistaútvonalról, egyszerre idegen városban találja magát, szinte falusias környezetben, ahol vasárnap délutánonként az öregek úgy üldögélnek a házak előtt, mintha a világ végéről lógatnák le a lábukat. A S. Pantaleone templom sekrestyése rçiég büszke arra, hogy nekik is van egy Veroneséjük, de aki átmegy a rión, meglepődve tapasztalja, hogy a mindentudó sekrestyések nem is hallották Veronese nevét. A CAMPO DELLA LANA, néhány száz méterre a Canal Grandétól, már igazi vidék. Mucsa, ha szabad így mondani. Vagy aki elindul a Canale di Canareggio partján, valamelyik névtelen utcán elmegy a Rio di San Girolamóig, s még tovább, a Rio della Sensáhpz, vidéki kisvárost talál, olyant, mint bárhol másutt a világon. S ez a szép benne, ez a tökéletes hasonulás a világ bárhol fellelhető szegénységéhez, mely mindig megvárja, hogy megszólítsák. Mert a gyanútlan idegen végül is eltéved, s felhangzik a hagyományos kérdés: per la ferro- via, prego, tehát a vasútállomáshoz, ami az egyetlen biztos pont az utcák tréfás útvesztőjében. A helybeli arcok ilyenkor felderülnek, a velencei sugárzás tükröződik vonásaikon, s egyszerre többen is ajánlkoznak kísérőnek. Ez nem az idegenforgalomból élők készsége, senki nem vár borravalót, hisz sokkal szegényebb annál, hogy hajlandó lenne megalázkodni, mindenki beéri velenceisége tudatával, azzaLa boldogító érzéssel, hogy ő is idevaló, a szépséges város polgára. AKIBEN csöppnyi figyelem is van irántuk, s úgy érzi, valamivel viszonoznia kell a város vendégszeretetét,-végigjárja a szegénynegyedeket, s miután mást nem tehet, lehetőleg minél több embert megkérdez, hogyan talál vissza a vasútállomáshoz. CSÁNYI LÁSZLÓ ogy mi a dolgom? Beveszem és kiadom a kabátokat. Közben megállók a fogasok mellett. A hivatalban sok az ember. Képtelenség mindenkit számon tartani. No, meg mikor? Az embernek leszakad a lába, annyit lót-fut a holmikkal. Sokféle ember fordul meg itt nap nap után, de a kabátját, azt egytől-egyig, mindnek ismerem. Tudom, kié milyen; az egyiké ilyen, a- másiké megint más. Ahányan vannak, any- nyiféle a kabát is — a szabása, a vonala, ahogy mostanság mondják ... Szám nélkül se keverem össze. Hogy én a hét év alatt mit összedédelgettem a mindenféle kabátokat, naphosszat futkostam velük! Hát persze, hogy emlékszik az ember. Tán el se hiszed, de azt is tudom, kinek a kabátját hová akasszam. Nézem, hát ezek például együtt jönnek, együtt mennek. No, hová akasztom őket? Persze, hogy egymás mellé. De nem is erről, akartam ... Történt itt egy dolog. Bár hát valójában nem is történt semmi, egyszerűen csak... Látod azt a helyet, ahol az a bőrkabát lóg? No, arra a helyre úgy két-három évvel ezelőtt mindig két kabátot szoktam akasztani. Az egyik, most is emlékszem, egy vadonatúj világos drapp volt. A másik meg fekete férfikabát. Agyonhordott, kopottas ujjú... Itt lógtak nálam egész nap. Reggel együtt vettem be őket, este meg együtt adtam ki. Ha meg előfordult, hogy nem jöttek, hát árválkodott a fogas. Ügy gondolom, ezek még betegek is együtt voltak. Nem törtem én, fiam, a fejemet, kik ezek egymásnak, férj-feleség, vagy mi egyéb, de egy biztos, elválaszthatatlanok voltak! Emlékszem, a férfi fehér sálat viselt, ismered, olyan fehér gyapjúsálat; épp, mint a tied, fiacskám, épp, mint a tied. Leveszi, és csak úgy begyömöszöli a zsebébe... Ha meg hideg volt az idő, vagy esett, a sálat mindig a női kabáttal együtt vettem be ... Előbb a nőit adta be, a világosat, azt akasztottam alulra, felülre meg a férfiét. Elnéztem párszor, hát tisztára, mint az eleven emberek! Átöleli a fekete a női kabátot, beborítja. Mintha a gonosz pillantásoktól védené. Így volt ez velük — mindig csak együtt. Ha korábban jöttek munkába, ha elkéstek — az ő helyük csak az övék. Megesett, hogy olyan tömeg volt, olyan nyüzsgés, hogy mindenki holmijának nem is jutott hely. De ha az enyimeket nem láttam is, azért a helyüket titokban csak szabadon hagytam ... Magam sem tudom, miért... Nem volt szívem! Volt akkoriban még egy kabát, amit ugyanígy szemmel tartottam. Szintén férfikabát, barna. Ez mindig magában lógott. Jön, nem néz se jobbra, se balra, lelöki, és már megy is a dolgára. Egyedül járt. Egymaga jött, egymaga ment. Se barátja, se ismerőse, senkije se volt. Szép volt a kabát, új, drága szövetből. Az ilyent megjegyzi az ember. Valahogyan leszakadt egyszer az akasztója — csak fognia kellett volna a tűt meg a cérnát, igazán nem nagy dolog — de nem! Tiszta gyötrelem lett az életem vele. Bárhogy akasztottam föl, folyton leesett a földre. Szóltam neki, kértem ... másnap megint minden ugyanúgy volt, maradt a régiben ... Nem nagy ügy persze, de attól függ, kinek. Ez még, úgy látszik, soha életében nem vett még tűt a kezébe .. . No, elfogyott a türelmem, fogtam, megvarrtam magam ... így telt-múlt az idő. Egy szép napon ... emlékszem, rengeteg volt az ember, mindenki sietett, innen az ajtóig állt a sor. Alig győztem. Mert igaz is — minél előbb el kell venni az emberektől a holmijukat, hogy ne legyen itt tolongás, meg még a számokat sem szabad eltévesztenem, nehogy rendetlenség legyen. Kifulladtam, a lábam is alig éreztem. Aztán nézek, hát mintha csöndesedne. No, gondolom, hála isten ... legalább kifújhatom magam. Leültem oldalt, hát egyszerre — úristen, sietségemben mégiscsak megtévedhettem, ezeket az enyémeket kétfelé akasztottam. A kis drapp a barnával van. Ó, te ostoba, mondom magamban. Odamentem, megnéztem : talán a feketét tettem a barna helyére? Látom, bizony tévedtem, üres, üres a fogas. Másnap ugyanaz. Aztán szintén... Aztán látom, megjött! A másik, a fekete kabátos. Beadja a kabátját... Mit volt mit tennem, fiacskám, fölakasztottam egymagában. Mégsem akaszthatok egy helyre három kabátot! Az idő meg rossz volt: aprószemű eső szemetelt. Ez, ha reggel elkezdi, estig se hagyja abba. Még csak meg sem áztat istenigazából, csak kellemetlen. A kabátja mindenkinek száraz volt, legföljebb ha az ujjai nyirkosodtak át. Ezé meg — facsarni lehet belőle a vizet! Nincs egy tenyérnyi száraz hely rajta. No, az idő múlik, így telt el egy hónap. Minden váltózatlan. Ahogy azon a napon elkezdődött. Kezdtem hozzászokni. Hát egyszer megszólít amaz, a fekete kabátos. Körül persze senki. „Nagyon kérem — mondja —, adja ide azt a kabátot, legalább egy pillanatra”. És mutatja a kis drappot. Tudod, fiam, milyen rendszer van itt. Ki milyen számot ad ide, azt a kabátot kapja. Ha az édes testvérem jön, szám nélkül azét sem adhatom ki. Más kabátját pedig — arról beszélni is kár! Itt meg az isten tudja, mi történt velem. Nézem, hogy gyötrődik, sajnálkozom magamban: eh, kedveském, mit akarsz nézni rajta? Ha nézed, ha nem, úgysem változtathatsz semmin. Különben, úgy látszik, így kell ennek lennie. Neki egy szót sem szóltam, hanem mentem és levettem a fogasról a kabátot. Rendben van, gondolom. Fogta és csak nézte, nézte ... aztán visszaadta. „Köszönöm” — mondta. És elment. Többet aztán nem is láttam. Vándor Anna fordítása Szovjet-azerbajdzsán író. 1938-ban született Bakuban. Apja, anyja Híres költő. Több novelláskötet és kisregény szerzője. Fehér kikötő című regénye magyarul is megjelent.
