Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-21 / 171. szám
1976. július 21. címben jelzett ide- gesség súlyos következményekkel járt a közelmúltban a megye két vállalatánál, egy állami gazdaságban és egy ÁFÉSZ- nél. Nem akarunk általános következtetéseket levonni a munkájukról, az emberekkel való bánásmódjukról, de a tünetek olyanok, hogy a kívülállót mellbe vágják és gondolkodásra, sőt töprengésre késztetik. Lehet ezt csinálni ma, nálunk? Itt, ahol annyit beszélnek az ember megbecsüléséről. Elöljáróban megemlítjük, hogy mindkét vállalat nagyon jó eredményekkel dicsekedhet. A termelés, illetve a kiszolgálás az megy, szinte hibátlanul. Az állami gazdaságban a következő történt. Teljesen váratlanul és szabálytalanul — papír nélkül — érkezett egy nagy teherkocsi táptakarmány a gazdaság egyik kerületébe és a kerületveze- tő-helyettes nem vehette át Nem is tudta volna akkor sem, ha valóban az övék, tehát a „dokumentum” is meglett volna, ugyanis nem voltak a közelben zsákolóemberék. Máshol dolgoztak. A n^gy rakományok érkezével előre ismerik és akkor várják is, nem úgy, mint most. A gépkocsivezető erősködött, így hát a kerületvezető-he- lyettes felhívta a gazdaság központját, véleményt akart kérni az igazgatóhelyettestől. Röviden vázolta a helyzetet, erré azt a Választ kapta, vegyék át a tápot, most azonnal. De ahhoz idő kell, amíg össze lehet szedhi néhány zsákolót, hiszen kint dolgoznak a földeken — mondta a kerületvezető-helyettes. „Nem érdekel, akkor zsákold te! Ha nem tudjátok elvégezni a munkátokat, elzavarlak benneteket a francba!” — ordított az igazgatóhelyettes. „Te engem nem zavarsz el” — felelte szolidan az idős szakember, a kerületvezető-helyettes, aki csaknem két évtizede dolgozott már ezen a helyen. ement a munkakönyvéért és elhagyta a gazdaságot. Egyébként nem ő az első ember mostanában, aki távozott. Az idegesség, az or- denálé hang tehát aligha írható a kánikula számlájára. Valahol másban kellene keresni az okot vagy az okokat. Megkérdezhetnénk például: az igazgatóhelyettes el tudja-e látni a munkáját? Hiszen az egyik legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy segítse a beosztottakat. Különösen, ha lehetetlen helyzetbe kerülnek. így előbb- utóbb maga a gazdaság kerül majd lehetetlen helyzetbe. Az ÁFÉSZ-nél azért mondott fel egy régi dolgozó, mert nem emelték az alapfizetését hosszú idő óta. Kérte már többször is, legutóbb az idén tavasszal, ajánlott levélben. Választ sem kapott rá. Nem kapott, mert nagy volt az elfoglaltság, nemzetközi vásárra kellett menni, kollektív szerződést kellett tervezni. Meg hát „egyébként sem gondolták, hogy ő komolyan gondolja a felmondást”, amikor már letette az asztalra a felmondó- levelet. Igaz. többen is tudtak az esetről, hiszen éppen értekezlet volt az igazgatósági elnök szobájában, amikor ez a dolgozó bement és megkérdezte, emelik-e a fizetését vagy nem. Ott, az értekezlet kellős közepén. Kellemetlen szituáció. Kétségtelenül kellemetlen. Talán jobb is, ha az ilyen ember távozik? Megkapta a választ: most nincs mód az emelésre. Csak ennyit. Azt sem, hogy délután visszatérünk a dologra, hiszen a jövő év elejétől általános fizetésrendezést akarunk. Azt sem mondták neki, elnézést kérünk, most már válaszolni fogunk a levelére, hiszen néhány hét eltelt azóta, de most fontos tanácskozás van, kérjük a türelmét. Nyilvánvalóan látszott az illetőn, hogy nem képes türtőztetni magát, elege van a halogatásból. Az illető jól dolgozott, Kiváló Dolgozó kitüntetést kapott az előző évben, húsz év óta párttag. Mégis elintézték a robbanásig feszült helyzetet egy „nem tudunk”-kal. Ö letette az asztalra a felmondólevelet. ersze nem gondolták komolyan, hát nem is beszéltek vele a következő hetekben. Eltelt az idő, kapkodva kellett keresni egy másik embert. Nem volt könnyű. Az új embernek lényegesen magasabb alapfizetést kellett adni, mégpedig azonnal. Megadták. G. J. il mosomester — És otthon? Otthon ki mos? — Na, ne. Jól néznék ki. Kimosok egy műszakban húsz mázsa ruhát és még otthon is nekiálljak? A mosómester — magas, sovány, fekete férfi — el neveti magát, s tovább pakolja a gépet. Az előbb jött meg az egyik budapesti vendéglátó vállalat teherautója. Hozott vagy ezer abroszt, fehéret és mintásat vegyesen, van dolog bőven. Meleg, gőz és gépzúgás. Ez jellemzi a szekszárdi Patyolat mosótermét. A párás ablakok előtt hat mosógép dübörög. De ne gondoljunk olyan gépekre, mint például az otthon használatos Hajdúk. Ezek a gépek mások. Legalább olyanok, mintha a kis házi mosógépek óriási rokonai lennének. — Kinyitom a tetőt, s a kézikocsiról megkezdem a pakolást. Ebbe itt, — mutat dübörgő masinájára Mekl János — belerakhatok hatvan kilót.'Hogy jobban értse: egy alkalomra 120 abroszt moshatok. És ezt szorozza be hattal, mivel annyi gép van. Jó gépek, meg kell hagyni. Ahogy a mosómester meséli, műszaki hiba miatt még alig fordult elő leállás. Az okos masinák teljesen automaták. — Be kell programozni őket és csinálják a dolgukat — jegyzi meg a mosómester. És hogy szavainak nyoma- tékot adjon, odamegy az egyik géphez, zöld szalagot húz ki bizonyos hosszúságban, majd gombokat nyomkod, s azzal kész. Ellép a géptől, s megy a másik felé. — Majd ötvenöt perc múlva nézek felé újra. Annyi kell neki, hogy tisztára mossa a hatvan kiló ruhát. Óhatatlanul a felelősségre gondolok. Az üzemrész vezetője mondta el, hogy a hat mosógép értéke legalább tízmillió forint, nem beszélve a tisztításra váró ruhák értékéről. — Ha mindig ez járna az eszemben, nem mernék hozzájuk nyúlni. Tízmillió forint? Üsse kavics. Ha az ember szakszerűen bánik velük, érhetnek akár százmilliót is Abból még baj nem származik. A szakma érdekessége: Mekl János mosómester egy műszak alatt legalább 30 kiló Biopont, 70—80 köbméter vizet használ fel. Hogy kikre mosnak itt, a szekszárdi Patyolatnál? A legnagyobb üzletfeleik a MÁV, néhány budapesti vendéglátó vállalat, de üzleti kapcsolatban állnak Szek- szárd szinte valamennyi vendéglátó helyével is. — Helyben vagyunk. Milyennek találja a vendéglői abroszokat? — Előrebocsátom, nem az én hibám, hogy sokszor elég koszosak. A vendéglátók dolga lenne, hogy gyakrabban járjanak hozzánk, akkor nem kellene annyit bosszankodnunk a pecsétes, ételfoltos térítők miatt. Mekl János 31 éves, négy éve dolgozik a szakmában, Otthon az asszony mos. VARGA JÓZSEF Foto: Gottvald Károly „Serlegek” Költözik francia exportra Nehezen indult, de már eredményes a serleggyártás a Láng Gépgyár dombóvári gyáregységében. A francia tervek honosításának, technológiai és gyártási problémáinak megoldása után, a prototípust követően elkezdődött a sorozatgyártás — írja Oszlánczi János levelezőnk. A gazdaságosság és a versenyképesség érdekében speciális berendezések és szerszámok készültek, és a dolgozóknak is meg kellett szerezniük a megfelelő szakmai rutint. Ütemterv szerint júniusban 10 darab 55. típusú és 2 darab 75. típusú készült el a földmunkagépekhez szükséges serlegből a franciák által elvárt műszaki színvonalon. A 12 darab serleg a napokban, július 9-én indult útnak a Clark Equipment France gyárába és máris megkezdődött az újabb 24 darab gyártása. Az idén 100 darab készül a különböző típusú serlegekből. Most folyik a felmérés, hogy az anyagbiztosítás, a műszaki és kapacitásbeli lehetőségeken belül a jövő évre hány darab gyártását vállalják. Ez a gyártmány a gyáregység jövője szempontjából igen jelentős. Az öreg ház ablakában sokáig kint volt a kartonlap, hírül adva az arra járóknak, hogy eladó kovácsszerszám, vas, különféle gazdasági esz- kózóK. — Nemigen jött komoly vevő, többnyire csak kíváncsiskodók. így aztán megvan még a sok limlom. Pedig el kéne adni, használható, jó szerszámok ezek. A jövő hónapban Ócsára költözöm, a fiamhoz. De nem viszek magammal sok cipelni valót: öreg vagyok, 80 éves. — mondja a ház egyedüli lakója, a gyönki Horváth Lajos nyugdíjas kovács. Beljebb megyünk, a veranda melletti megsárgult füvet taposva, miközben Lajos bácsi előkeresi a kulcsok mellé a szemüveget is — így köny- nyebben beletalál a lyukba. Megnézzük a portát. Az öreg mondja, hogy a házat eladta egy helybeli embernek. 800 négyszögöl a terület hozzá. Az udvaron 10—12 mázsa ócskavas. Szabadulna tőle a gazda — de mint később kiderül a MÉH helyi átvevőjénél — a saját ügyetlenkedése is hozzájárult ahhoz, az öreg kovács hogy az úttörők neffi vitték el. A délelőtti nap egyre forróbbá teszi a levegőt. Macska sétál keresztül az udvaron, lustán meg-megállva, mintha tudná — ő az egyedüli négylábú a házban. Az üres disznóól előtt régi kotla, víz csillog benne, a hat tyúk, no meg a kakas számára. Ez az összes jószág. A kutyaól előtt az öreg kovács széttárja karjait. — Nincs kutyám, megszökött, egyszerűen itthagyott — mondja mosolyogva. A galambokat — bök a galamdúc felé — ösz- szefogták a szomszédok. Az ócskavas között varrógép- és szekéralkatrész, háromlábú bográcstartó — a szerb menekülttáborból való az első háború idejéből — kulcsok mindenféle méretben és formában, menetvágó, patkóárokvágó, csavarok, idomvasak... A szín alatti asztalon régi fénykép a század elejéről. A tavasszal meghalt feleség apja néz ránk nyírott hajjal. — 1960-ban levettem a cégtáblát, utána csak a tsz-ben dolgoztam, onnét a nyugdíj. Gondoltam, eladom a holmit. A galambokat összefogták a szomszédok. Azóta ezt nem használom — nyit be Lajos bácsi a műhelybe. Betűvágó, kalapácsok, fogók. — Az egyiket 15 évesen csináltam — forgatja kezében —, még most is jó, használható. Az asztalon házi főzött szappan; van vagy húszéves, jó 15 kilóra való Az ablakon pókok nemzedékei, és muszlin sűrűségű pókháló. Az inas kéz lassan végigsimít a karcsú üllőn. — Szarvasüllőnek hívják, ezt viszem magammal — majd kis szünet után hozzáteszi: emléknek. Átlépünk a kopott küszöbön. A konyhaasztalon, félbemaradt diótörés tartozékai. A régi bútorzatú szoba falán öles kép: Az ezeréves alkotmányos Magyarország örömünnepe, középen Deák, Kossuth, Széchenyi portréjával. Megnézzük az első világháborús emlékkönyv széteső lapjainak fotóit. — Lajos bácsi leteszi a szemüveget, mi búcsúzunk. Éles nyikorgással csukódik az alacsony kertajtó mögöttünk. — st — Fotó: Gk. Tamási A megrokkant üzem Szót fogadok. Indulatok, ; vádaskodások helyett következzenek egészen röviden, maguk a tények. Mert erre kértek az Orionban azok, akiknek jelenleg az a legnagyobb gondjuk, hogy megrokkant üzemük mikor lesz újra olyan, hogy biztosítani lehessen a zavartalan munkát és a dolgozók elemi szociális körülményeit. Tényeket ígértem, hát íme a tények: 1969-ben adták át Tamásiban az odatelepült Orion- gyáregység vadonatúj üzemépületeit. A kivitelező a TOTÉV volt. Tavaly októberben az épület egy része mintegy 15 méter hosszúságban megrepedt, megroggyant, majd süllyedni kezdett. Ennek következtében a termelést át kellett szervezni, a dolgozók szociális létesítményeit összezsúfolni, a volt üzemi étteremből üzemet csinálni, s a még ép folyosóból éttermet. Az Orion vezetői irigylésre méltó türelemmel (előrelátással?) nem bírósági pulpitusnál keresik a megoldást. A kár felmérése után — ami tavaly októbertől kis híján idáig tartott — a mielőbbi megoldás érdekében átépítési tervet készíttetnek a Tolna megyei tanácsi tervezőkkel. A helyreállításhoz a TOTÉV — mihelyt a dokumentáció elkészül — azonnal szabad kapacitást biztosít. Eddig a tények. Tehát a kivitelező igyekszik minél hamarabb helyrehozni az : építés hibáit, s remélhetőleg ez valóban így is lesz. Mégis, így befejezésül a konkrét tények mellé még valami idekívánkozik. Vajon milyen „objektív nehézségnek” felel meg az, hogy az építők ottfelejtenek egy ideiglenes vízcsövet az általuk épített épület alatt, amely aztán el is áztatja azt? Gyvgy