Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-11 / 137. szám

közművelődésünk kérdései

A festészet ürügyén a közízlésről

Szekszárdi zenélő nyár ’76

Legutóbbi K?em_ 05 fi

LCguu/L/y tanúja voltam egy vitának, melyben a résztvevők a festészet kérdéseiről beszélgettek, s a legkülönbözőbb vélemények képviselői is egyetértettek abban, hogy a piktúra megnyilvánulási formái ma sokkalta inkább okot adnak aggodalomra, töprengésre, mint jó pár évtizeddel ezelőtt. A kérdés ilyen formán történő felvetése persze önkényes és egyoldalú, hisz ugyanez például elmondható lenne az irodalomról, esetleg a zenéről is, mert a mai irányzatok — keresvén az új, vagy még eléggé le nem rágott csontokat, s ezekhez a megfelelő új formákat — mindjobban építenek az előzetes ismeretekre, némi — elméleti — jártasságot is feltételezve, minimum megfelelő vizuális-auditív kultúrát, s csak azután számolnak a befogadó viszonyulásával, megértésével, tetszésével vagy elutasításával. A festészetben úgy tűnik, hogy egyre inkább tért hódít a színek nimbusza (ami önmagában jó dolog), a szem iskolázottságára aspiráló, harmóniát és diszharmóniát építő színfelvitel. Igaz, hogy a mindenkori, és nem öncéllal alkalmazott koloratúra mindig is alapvető eleme volt a pontosan ezen alapuló festészetnek, a képi hatásnak, míg azonban a klasszikusnak vehető olasz századok művészete a formának is megkülönböztetett fontosságot tulajdonított, addig a modem századok, tizedek új művészete látszólag lemond a „komoly”, jól felismerhető formákról, s inkább a formátlan — alaktalan, kontúr nélküli, színekből és vonalakból építkező irányzatnak kedvez. S ezzel teremtődik meg a probléma is: lehet ugyan ez a

!-művészi irányzat is progresz- szív, a kifejezés öncélúságára és exkluzivitásra való törekvés nélküli, de mit ért ebből az ilyen mértékű elvonatkoztatáshoz és stilizáláshoz nem szokott (nem szoktatott és nem szokhatott) átlagember, vagy éppen az iskolában is csak alapokat kapott, általános műveltségű diák, aki ezen műveltségről papírral is rendelkezik majd... Csak ő lenne a hibás a nyilvánvaló értési zavarokért?

Çnlfnlf szerint Mondrian- Jl/Min nai véget ért a festészet forradalma, a művészek most már vagy nagy szellemi energiákkal kényszerülnek újszerű tartalmak újszerűén történő kifejezésére, vagy ismét visszatérnek a megszokottabb, „demokratikusabb”, mert közérthetőbb tradíciókhoz. A világ teli van tehetséges emberekkel és kóklerekkel, csakhogy nehéz a megkülönböztetés. A festészet (meg a zene) egyébként is az a művészet, ahol az újszerűség, de egyáltalán a művészi érték és annak minőségi besorolása a legnehezebb kritikusi-műértői feladatok közé tartozik, nem beszélve arról, hogy társadalmi érdek is ennek felismerése. Mert egy íróról vagy költőről még csak-csak megállapítható, valamilyen eszményi objektív mérce segítségével, hogy alkotása a közérthetőség, az emberi etika és az esztétika tűrési határai között mozog-e, de mik a zene, a festészet, az ide tartozó művészi alkotások objektív kritériumai? Itt kerül megoldhatatlannak tetsző kérdés elé a műértő és az amatőr laikus is: sokkalta szubjektivebb eldönteni e vitát ezen művészetekben, mint az irodalomban, s egyszerűen azért, mert kevesen értenek hozzá igazán, a széles közönség pedig végképp nem. S egy-egy drága alkotás előtti döbbenetünk éppen e képzetlenségből és jogos értetlenségünkből fakad, különösen, ha halljuk a sznobok lelkesült sóhajait, melyek gyakorta csak egy jól felfogott érdeken megtelepült tudati szférájuk kisülései a „tetszésnemtetszés” gyanús kategóriája helyett a „nagy név” kategóriához törleszkedve.

A műalkotás SS

lélektana és filozófiája különben is rendkívül sajátos, olykor paradox, ám egyben mindenképpen céltudatos és egyirányú: abban ugyanis, hogy a kísérletező művész csak addig vállalhatja eszményei megvalósításának tövises útját, amíg egzisztenciális problémái nem kényszerítik más megoldásra. Attól fogva aztán azt ír, azt fest vagy szerez, amit a közönség, az állítólagos közízlés, s azzal vagy annak ellenére a kritika elvár tőle (a művész ugyan maga is csodálkozik olykor, hogy vajon mitől olyan jó az, s mitől annyira rossz ez a műve, s leginkább nem érti, de nehéz is megérteni). Nyilvánvaló az is, hogy ebből a szituációból származnak később az értelmezési, meg a művész belső, etikai problémái: ami neki tetszik, kigú- nyolják, amit megvetéssel

„megcsinál”, azt megtapsolják; nem érzi katartikus erejűnek, felszabadítónak, doppingnak és katalizátornak azt, ami pedig önnön művészi fejlődése, emberi alakulása, későbbi megnyilvánulásai szempontjából fontos lenne.

Hol van hát az orvosság? Ma még mindig ott tártunk, hogy zenei ismereteink, a klasszikus festészet határain túli fel- készültségünk (minden eshetőségre?), s egy tudományban — nevezetesen a matematikában — való jártasságunk, elért egyéni teljesitményeink nem érik el a kívánatos szintet, s valóban megdöbbentőek, jóllehet mindhárom egyformán az úgynevezett általános műveltséghez tartozik — sok más eleminek számító ismerettel együtt. Nyugati tapasztalat, hogy a költségvetési mérleg felbillenésének mindig a művelődés az első áldozata. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyre többet fordíthatunk közművelődésre állami szinten, az objektív feltételek tehát adottak.

Bizonyos -«SV

nélkül viszont éretlennek bizonyultunk e tőke okos felhasználásához. Meg kell teremteni tehát azokat a priori ismereteket, melyek birtokában nem keli majd küszködnünk az ért- hetőség-érthetetlenség kínos, bosszantó kérdéseivel és érzéseivel, s kigyomlálhatjuk a kóklerséget is a művészi értékek egyidejű felismerésével, a széles alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott és megbízható közízlés által.

DRESCHER ATTILA

MEGSZOKTUK, a megyeszékhely kulturális életének eleven része lett az a hangversenysorozat, melynek első megrendezésére a régi megyeháza udvarán a szép környezet és kitűnő akusztika inspirálta a szekszárdi zenélő nyár gondolatát felvetőket. Számos más, Szekszárdnál nagyobb város irigyelheti tőlünk ezt a nagyszerű, szabadtéri „hangversenytermet”, mely ragyogó lehetőséget biztosít a zenekedvelőknek a muzsikával való találkozásokra a hivatalos hangversenyévadon kívül is. Mondhatnánk úgy is, hogy a nyarak ráadásként „zenélnek” és gondosan kiválogatott együttesek fogadására adnak módot.

E hó végén a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola .művész tanárainak kamaraestje nyitja a sort. A június 28-án este nyolckor kezdődő hangverseny műsorában a többszörösen kitüntetett Szekszárdi Szövetkezeti Madrigálkórus is szerepel. Július két hangversenyt ígér. A Moszkvai Filharmónia Vonósnégyese — Andrej Sislov, Alexandr Szem- jannyikov, Alexandr Galkovsz- kij és Alexandr Korcsagi,n — július 8-án vendégszerepei .a zenélő nyár programjában. Műsorukat Prokofjev-, Csajkovszkij- és Ravel-darabok bemutatása alkotja. A következő est együttesének, a Budapesti Fúvósötösnek a neve már ismerősebben cseng. A, július 19-én esedékes hangverseny programjában Remau, Haydn- Kesztler és Pergolesi egy-egy ismert műve csendül fel. Közreműködik — énekesként — Bikfalvi Júlia és Marczis Demeter, táncosként pedig Molnár Lajos.

AUGUSZTUS 23-án az Osztrák Barokk Triót köszönthetjük körünkben. Tagjai Hans Meister, Johannes Aursperg és Josef Hofer.

Olvasás közben

mikor már a tavalyi könyvnapra hatvan szovjet-orosz író novelláit másfél ezer oldalon, két hatalmas antológiában (A for. rófejű Andron, 1920—1940, és a Téli tölgy 1940—1970) megkaptuk, kérdezték olvasóink: hol vannak a Szovjetunió szövetséges köztársaságainak írói ?

Alighogy elmúlt egy kurta év — máris kezünkben van a Kakukk-kút című idei könyv, napi kötet 716 oldalán 38 olyan író műve. kiknek a népeit a cári világ elnyomta, testi-szellemi rabságra ítélte. Ezek a kisebb-nagyobb népek, különböző hagyományú nép. csoportok az 1917-es forradalom után érkeztek el ahhoz a nagy 'történelmi ugróponthoz, amitől fogva nem „kisnépek” többé, hanem a szocializmus nagy közösségének egyenértékű tagjai. Alighogy két gene, ráció felnőtt, s annak nyomá. ban jár a harmadik és a ne. gyedik is már — a szovjet társadalom nagy egységét aL kotják, mely nem zsarnokoskodik semmiféle nemzet, vagy csoport fölött, hanem éppen a szabad elhatározás alapján sorakoztatott egymás mellé kü. lönféle csoportokat, rétegeket, népeket: a gondolati szabadság a teljes önálló művészetet bontakoztatta ki mindannyiuk- nál. Ezt a sok millió ajkat akarták elnémítani a Hitler, fasiszták a második világháború elején — mint „germán népfalók.” e kisebb népeket nemcsak a nyelvek világ, lajstromából akarták eltörölni, nemcsak nyelv-, hanem lélek, tinrást is elkövetni rajtuk.

A. nyelvek változatos cso- a Szovjetunió és a s~> ‘ ■ <; kultúra eleitől fogva gyönyörködött. Az 1917-es forradalom által talpraállított kisebb népek egyéniségüket az. óta szélesen kibontakoztatták. Nyelvüket, mint az eleven élet szövetét saját lelkűk munkálta tovább, s íróik a szabad lelkek forróságán keresztül szépprózát, költészetet és ér. tekező prózát teremtettek maguknak. A szocialista társadalom felépítése, mint nagysza. bású életterv, oly gazdagon vált valóra, hogy a cári világban még szinte élettanilag is kifáradó népcsoportok — mint a nyenyecek — 50 év alatt ön. álló irodalmat alakítottak. Most a Kukukk-kút antológia tizenkét nemzetiségű tagjának 38 szépprózai remeke, a nyelvek világlajstromának titáni seregletét számba véve, büszkén lobogtathatja az önálló alkotás büszke lobogóját! Mindegyiküknek egyénisége van —i de tegyük hozzá rögtön —, ez az egyéniség éppen azáltal lett még karakteresebb és sokszínűbb, mivei ezek a nemze- tiségi írók az anyanyelv_ édessége mellett „kétnyelvűekké* is váltak.

novellakötetben —• és már más önálló kötetekben — világhírnévre szert tett- kirgiz Csingiz Ajt. matov nemcsak a szocializmusban testvéresült a Szovjet, unió hatalmas közösségében, hanem Tolsztoj nyelvében is —: magyarán mondva, előbb kirgiz nyelven ír, s mindazt oroszul adja át a „nyolcvan, milliós” olvasóterületnek.

Hogy ez az új egység micsoda szellemi teljesítményre lett képes az 1917-es forradalom óta eltelt félszáz esztendőben, azt a virágba szökkent szovjet nemzetiségi irodalmak alkotásai itt a szemünk előtt, ebben a nagyszabású novella, gyűjteményben is dokumentáL ják. A kirgiz, örmény, kazah, üzbég, türkmén, litván, tad- zsik, moldván, vagy azerbajdzsán alkotók — szinte természetesen! — némák maradhattak volna, ha a tolsztoji, csehovi, gogoli, gorkiji klasszikus formavilágot nem sajátították volna eL

D

e saját népi kultúrájuk is ez ötven év alatt fordult a nap felé és virult ki az is. ami a cári vi_ lágban senyvedt, vagy teljesen elsorvadt. De a forradalomtól kezdődő félszáz esztendő titka nem más, mint az, hogy a forradalom indította társadalmi fejlődés eltörölte a nagy és kis népek közötti ellentétet. A szövetséges köztársaságok irodalma saját nyelvén fejezi ki a felszabadulás, a szabadság iránti szeretetét. Alighogy megkezdték a Kakukk-kút sze. dését, éppen akkor fogalmazta meg maga Brezsnyev mindezt a kongresszusi beszédében tételesen is, a szocialista művelt, ség áhítatának fényében, a következőkben: .,Az elmúlt

fél évszázad munkasikereiben, a Nagy Honvédő Háború harci h^st^ribc« fejlődött ki és edződött meg országunk őszszes osztályának, társadalmi csoportjának, népének és nem. zetiségének megbonthatatlan egysége, minden szovjet ' embernek összeforrottsága, odaadásuk nagy hazájuk iránt, a népek internacionalista testvérisége vált az elmúlt jubileu. mok alapgondolatává,”

*

Az említett „kétnyelvű” Csingiz Ajtmatov ebben a kötetben „Az első tanító” című remeklésében annak az első forradalmi generációnak állít feledhetetlen emléket, amelyik a kirgiz népet embertelen helyzetéből, a feudalizmus fül. ledt homályából és sötétségé, bői emelte ki.

enin már felismerte ezé. két az „első tanítókat”, s lelkűk nemességéért, úttörő áldozatosságukért a legnagyobb mértékben nagyra becsülte őket. Lenin a for. radalom és az emberiség újkorának nagy korszakkondító államférfiúja volt, a népek felemelkedésének első szorgal. mazója. De az „istenháta- megett” is tüzes lelkű műveltség-hordozók kezdeti eredményei, vívódásai a tömegek értetlenségével szemben ha. marosan eltörpültek —: olyan ütemet vett a forradalom a kulturális területen is. hogy az első apró lépéseken nany ütemben léptek túl az utódok. Már hovatovább nem maradt senki, aki a fénylő új tudás- többlet birtokában vissza tudott volna tekinteni a tudás első aranymorzsáit nyújtó öregekre! Még csak embertelennek és igazságtalannak sem érzik emiatt magukat: a tár. sadalmi, kulturális, gazdasági látóhatár úgy kitágult az új nemzedékek előtt, hogy már képtelenek voltak még csak visszanézni is. A forradalmi fejlődés motorja meg se áll, csak az állandó meg nem ál. lást, a haladást ismeri, a régi szemhatárból kirepülnek egymás után a nyomukba lépő nemzedékek. Úgy*’ érzik, szükségtelen, afféle „mítosztermés” volna „visszafelé néző” kultúrhőstípust ápolgatni; többé egyáltalán nem figyelnek visszafelé arra a pici magra, melyből a forradalmi tudás kifakadt — a forradalom az egész emberiség nagy tömegét viszi előre. Csingiz Ajtmatovnak ez a tüneményesen fordulatos, állandó feszültséget sugárzó elbeszélése azért művészi rangú nagy al. kotás. mert a szocialista fejlődés sajátos ritmusváltásának izgató polémiájáról van itt szó. A lét régi, szűk keretének első szétfeszítőjére rálép a forradalmi fejlődés irama és ritmusa. Az egymás nyomába lépő nemzedékek újabb és másabb alapélményei saját történelmüket, mintegy „saját műalkotásnak” veszik.

L

étük már — úgy érzik — nincs közvetlenül hozzákötve az indulás kezdetlegességéhez: a fejlettebb szocialista léthez fejlett, kitágult szocialista látóhatár tartozik. A forradalom elsősorban változást ismer, semmi megállapodást, vagy tartós létezőt.

FODOR LÁSZLÓ (Folytatjuk.)