Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-06 / 133. szám

Tűnődés három részletben A legszebb hivatás A pedagógusnap alkalmából Kappelmayer Mátyást, a bátaszéki gimnázium tanárát az Apáczai Csere Já- nos-díjjal tüntették ki. A két éve alapított kitüntetés a legmagasabb szakmai el ismerés, amit pedagógus kaphat. tanítványom volt ég van. Va­lami hihetetlen ösztönzést ad­nak a fiatalok az embernek a munkához. — A matematika nehéz és a középiskolában. buktató tan­tárgy... — Az új tantervek már az elsőtől kezdve gondolkodni tanítják a gyerekeket és ez nagy dolog. A középiskolások, amikor meglátogattak egy órát az általánosban, azt mondták: „Ha én ezt így tanultam vol-, na!” Persze ez a módszer sem tökéletes, de egy forradalom után sem marad úgy minden, mint ahogy volt. A gyakorlat tökéletesíti az elméletet. — Az iskolai elfoglaltság mellett társadalmi munkát végez az MHSZ-ben, a Nép­frontban, a községi pártbizott­ság fegyelmi bizottságának el­nöke. a megyei felnőttoktatási központban matematikai kon­zultációkat vezet hetenként, még a Műszaki Egyetemet le­velezőként végzőknek is. Mi­tTnllol Kiifrrún OT N em szerei- szere^exiii, ir~ tózik a nyilvánosságtól, — figyelmeztetett a gimnázium igazgatója. S való­ban, érdeklődésünk elől mere­ven elzárkózott. Akkor eny­hült meg, amikor arra kér­tem, hogy ne magáról, a mun­kájáról beszéljen. — Azt hiszem, hogy az ér­telmiségi pályák legszebbike az enyém. Pedig nem akar­tam pedagógus, fenni,, .mindig., műszaki pályára készültem, de a Műszaki Egyetemre be se hívtak felvételire. Minden elvégzett félév után' kértem; mehessek át. A végén már le­hetett volna, de akkor azt mondtam, ezt most már befe­jezem. Tanítani kezdtem, megnősültem, négy évet jár­tam a villamosmérnöki karon, levelezőéként, aztán abba­hagytam. Tulajdonképpen csa­ládi okok miatt. A feleségem még nem fejezte be a főisko­lát és már megszületett mind a,két gyerék. — Ez idő tájt kaphattam én egy életre szóló „fertőzést”, amit nem is nagyon bántam. Meggyőződésem, hogy a hiva­tástudat igazán nem a közép­iskolában, nem is az egyete­men kezdődik, ez egy folya- mat, ami munka közben ala­kul ki és köti az embert el- téphetetlenül a pályához.3 -A legnagyobb dolog ezen a pá­lyán, ha okos, tehetséges ta­nítványaink sikereket érnek el. És ' nekem sttk tehetséges eu vaiicu .címeit, xuöz-cii a* iskolában is van négy szakkö­re? — Nem vállalok többet, mint bárki más. Elkötelezett­je vagyok ennek a rendszer­nek. Az ember elindul vala­honnan. Én asztalos voltam. Akkori kötődéseimtől nem szabadulhatok. Nem is aka­rok, természetesen. Ennek a rendszernek köszönhetem, hogy tanulhattam, hogy az va­gyok, aki. Az igazgatója mondta, ke­vés ember szaktudását becsü­li, sőt irigyli úgy, mint Kap- pelmayer Mátyásét.” Ért a fa- munkákhoz, ért a villanysze­reléshez, a rádióhoz, a tele­vízióhoz. Eletrotechnikát ta­nít az iskolában. Az iskola rádiós berendezéseit is ő ter­vezte és a szakkörösökkel együtt fel is szerelték. * stúdióból az iskola A minden helyisége hív­ható, nemcsak egyen­ként, de az összes lehetséges variációban, ötletességére ta­lán a tolnai gimnáziumban készült elektromos kutya a legjellemzőbb, ami a pavlovi reflexek tanítását szemlélte­ti. —I Mit tekint élete legna­gyobb sikerének? — Azt, hogy tanítok, hogy taníthatok. Ehhez képest még az Apáczai Csere János-díj iá ráadásnak tűnik - csupán. IHÁROSI IBOLYA Szellemi — Amíg élek, hálás vagyok Zola Emilnek. Mária-Adoráta nővérnek és Némethy Katalin polgári, majd általános iskolai tanárnak- Mit jelent ez a színes szentháromság? Elmondom. Tanáraim hosszas rábeszélésére és hév kö­nyörgésemre édesanyám beíratott a Miasszo­nyunkról Elnevezett Szegény Iskolanővérek tanítóképzőjébe, 1946-ban. Apám hadifogság­ban volt, ott is feledkezett 1948-ig. A mama magára maradt hat gyerekkel és egy anyós­sal. Volt gondja-baja elég és nyugodtan sze­gezhette volna ezeket érvként tanulási szán­dékommal szembe. Tanítónő "akartam lenni és anyám azt hiszem úgy okoskodott, ahogyan merőben más körülmények között a» mai szü­lők. „Sikerüljön a gyereknek mindaz, ami ne­kem nem sikerült.” Prepa lettem tehát, de — soha nem tudom már meg, anyám keserűsége volt-e a nagyobb, vagy az enyém — eltaná- csoltattam a pályáról, alig megkezdve az ar­ra való felkészülést. A kiakolbólitásban van szerepe Emile Zolának és a fönt már említett szerzetestanárnak, aki osztályfőnököm is volt. Rendkívül mohó betűfaló lévén, végeztem a magyar klasszikusok elolvasásával, mire a ta­nítóképzőbe érkeztem. Következett a világ­irodalom és grácia szegény fejemnek — de tán akkori életkorom is magyarázza — Balzac után Zolára vetettem magamat. Fogalmam sem volt, hogy „felfedezettem” egyházi indexen szereplő írástudó. Ennek következtében min­dig ott tartózkodott a táskámban a soros mű. S bizony nem átadottam — két, mennydörgé­sek kíséretében megtörtént elkobozás után sem — táskámba rakni a következő regényt és olvasni is suttyomban a pad alatti elmélyü­lésre alkalmas órákon. Ez okozta a veszte­met. A „bűnben” való megátalkodottság. S itt játszott parádés főszerepet az életemben tisz­telendőnővér Adoráta, aki közel két méteres termetével és banyakemencét idéző terjedel­mével rendkívül jó szaktanára volt a föld­rajznak és történelemnek. Baj csak pedagó­giai képességeivel volt, mert jámbor belátás és bűnbánat helyett belőlem csak veszekedett makacsságot váltott ki. Az egyenlőtlen via­dalnak lett a végeredménye, hogy fejem fö- . lőtt kimondatott a zord ítélet: „Semmi sem garantálja, hogy a vallás-erkölcs szellemében tanítja majda rábízott ifjúságot!” Egy hónappal a félévi bizonyítványosztás után Mária-Adoráta behívatta anyámat, s dér vén, hogy anyám sem akarta érteni miért ég­be kiáltó rosszaság, ha valaki olvas, Adoráta néni keményen azt tanácsolta, hogy sürgősen vigyen világi iskolába, mert nem vagyok al­kalmas arra, hogy tanítónő legyek. Egyébként a világi iskolákban szabadabb a szellem... Mennyei szerencse, hogy anyám azon jel­lemzést, hogy elsőszülött gyermeke „erkölcs­telen”, nem vette túlságosan a szívére és azt hiszem, dacból Íratott be a kereskedelmi is­kolába, mely közgazdasági technikum lett, mire elvégeztem. (Megszenvedve minden volt és leendő bű­nömért a kereskedelmi levelezés, könyvelés, statisztika és társaik igen gyatra sikerű ta­nulása közben. De tanulhattam.) szülőink Apám hangjától reszketett a ház, úgy ki­eresztette; f ‘ . i \ ' J * ■ ... — Miféle portéka vagy te, hogy magyarból megbuktatnak, németből meg kitűnőt hozol? Az első nyaklevest a bizonyítvánnyal sózta rám, de mivel az szakadékóny volt, követke­zett az atyai tenyér. Elismerem, csúful megsértettem - az anya­nyelvemet a’félévi elégtelennel, de ebben osz­tályfőnökömnek, Kató nénihek oroszlán része volt. Ö tehetett arról, hogy rajongásig kellett szeretni, hogy ő volt a példakép, néki kellett örömét szerezni azzal, hogy fújtuk a németet. Közeledve, a középiskolás élet vége felé, egy­szer még ' megkísértett a gondolat, hogy csak azért is pedagógus leszek. Gyorsan megírtam Kató néninek, hogy a bölcsészkarra akarok3 menni, s azonkívül, hogy tanár, költő és új­ságíró is leszek. Postafordultával jött a vá­lasz. A poétaság, azújságírás még úgy, ahogy rendben, de pedagóguspályára világért se menjek, hacsak szertelenségemmé! nem aka­rom megnyomorítani a magyar oktatásügyet Töményebb kiábrándításul pedig az állt a le­vélben, hogy szép-szép a lobogás, de ha vala­ki dacból cselekszik, hamar kihúny a lángo­lása. Átmenetileg ugyanúgy megharagudtam Némethy Katalinra — nyugodjék békében —‘-, mint korábban Adoráta nővérre. Közel tíz év telt el, mire megértettem, mennyivel jobban ismert engem, mint én magamat, mennyivel jobban tudta, mire vagyok képes, mint én. Áldom is a nevét, amíg élek, mert tulajdon­képpen kissé megelőzve a ma hivatalosat:: nem tudott úgy tanítani, hogy ne nevelt vol­na. Igazi emberszobrász volt, s keze alatt el­haladtak nem túdom hányán, mégis emléke-' zett rám, amikor a tanácsa kellett. o — Pedagógus ismerőseim és barátaim idő­közönként azt állítják, pedagógusellenes va­gyok maximalista elképzeléseimmel. Tagadóm". Ázzál is tagadom, hogy ma már tisztelettel gondolok az életembe gorombán beleavatkozó Adoráta nővérre, mert szakta­nárként, olyan volt, hogy felkészültségét min­denkinek szívből kívánom, aki csak tanít. Egy baj ellenben van. Mindig az azokkal rokon, azokra hasonlító pedagógusokat keresem, hogy főt hajtsak előttük, akik nyolc meg négy röp­ke év leforgása alatt tanítványaikban olyan mély és meghatározó nyomokat hagynak, ami egy emberéletre elegendő. Szerencsének tartom,. hogy legalább féltu­cat ilyen tanárom volt és közéjük sorolhatom Ilonka nénit is, első tanítómat. Nem tudok rá nem gondolni, valahányszor elsőosztályos ta­nító néniket látogatok meg szeptemberben és elbűvölődöm attól, hogy a mindkét nembeli ugrabugra tücskök hadát milyen angyali türe­lemmel terelgetik be a betűk és számok or­szágába. Kató nénire is sokszor gondolok, mert személyének varázsával rábírt, hogy kedvéért kitűnően „beszéljek” egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem. Miatta utólag már az atyai pofonok is glóriát viselnek, mert az a kitűnő és az az elégtelen azt példázza sírig, mire képes egy pedagógus, ha nemcsak fog­lalkozása szerint az. FÉLIG MÉG JÁTÉK... 0 — Most már mosolyogva emlékszem mind­erre. Akkor rettenetesen fájt az eltanácsolás. Időnként ma is belesajdul a szívem, hogy képzelt paradicsomomból az ostobaság korbá­csolt ki. De azért ma már hálás is vagyok, s legfőképpen .Némethy Katalinnak, akiért első polgárista koromban hatalmas atyai pofono­kat szenvedtem el. Vallomásomhoz még annyit, hogy mióta. Jó­zsef Attilától tüdőm, hogy taní-tani nemcsak katedráról lehet, nem fájlalom, hogy mégçsak meg sem próbáltam a pedagóguspályát. De őszinte .tisztelettel hajolok meg'mindazok előtt, akik a pályán tevékenykednek hivatástudattól fűtve és a rájuk bízott gyerekek, fiatalok pél­daképeiként. Olyan példaképekként, akiket tanítványaik 40—50 év. múlva is úgy emleget­nek, mint szellemi szülőiket. Följegyezte: LÄSZLÖ IBOLYA Tudás, emberség Tanítónak,-tanárnak ritkán emelnék ' szob- lukóhelyét, iskoláját emléktábla nem -jel-. 1. flacsak másvalamiért ném: költő -, vagy. ó lett, közéleti férfiú. Oktató-nevelő munká­dnak emlékét nem őrzi' érc,-márvány; legföl­jebb — amint mondják.— az oktatásügy terén szerzett érdemeit, reformjait, töményeit avat­ja történelemmé az Utókor. Mondhatjuk persze, hogy ércnél maradan- ' íbb emléke a tanárok, tanítók munkájának tudás, az em’""sóg, amit beleplántáltak ta- ványaikba. így valamennyi szobor, emlék­tábla — őrizne bár tudós, művész, hazafi em­lékezetét — szobra valamennyi névtelen taní­tónak, tanárnak is. Minden emlékmű minden kis darabkájának jókora része illeti őket. Gondoljunk erre, amikor történelmi alakok­ra emlékezünk és elqttük tisztelgünk. . S igen, gondoljunk ma is, a pedagógusna­pon, . amikor köszöntő szavakkal és virággal köszönjük még a hivatástudattal végzett mun­kát, ami az ember, az egyén, a társadalom je­lenében és jövőjében felbecsülhetetlen értéke­ket terem. ..

Next

/
Oldalképek
Tartalom