Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-30 / 127. szám
Pintér Tamás: V Tárgyalás baráti légkörben — Megkínálhatom konyak* kai? — Jöhet — Ismeri ? — Az igazgató átszellemült áhitatos mozdulattal mutatja fel az üveget, mint valami áldozati tárgyat. — Seguin. Az egyik legjobb márka. Salánki lazán bólint — Védőital — toldja meg a szertartási szöveget a szakszervezeti titkár a beavatottak cinkos magabiztosságával. — Háp romcsillagos francia. Salánkinak a sértettségtől ferde, gúnyos fintorba rándul a szája. A hangot lenézőnek, le- ereszkedőnek, kioktatónak érzi. Nana!... Tiltakozásul csak sokára nyúl a pohár után és nem iszik azonnal: előbb kiszámított mozdulattal a fény felé emeli, hosszan vizsgálgatja az ital színét, majd többször is beleszagol. Egészen keveset szürcsöl fel és mielőtt lenyelné, fölényes nyugalommal, szakértő módon öblögeti, forgatja a szájában. A másik kettő készséges vá-> rakozássai lesi a hatást. — Megjárja — biccent Sai lánki. Rövid csend következik. Az a néhány másodperces zavart üresség, amely a száraz, hivatalos hangütést rendszerint megelőzi. Felkészülési szünet A helyiség lassan alámerül a műhelyek és csarnokok felől egyenletesen áradó tompa dübörgésben. Salánki élvezi a szokatlanul nagy, szokatlanul puha fotelt Meleg, lágy ölelés. Semmilyen más, eddig ismert ülőhelyre nem emlékezteti. A szállásokon csak nyekergő, felszaggatott huzatú skay-székek vannak. Jellemző ... Hátradőlve cigarettázik, és unalmában szem- ügyre veszi a berendezést. Teniszpálya nagyságú tárgyaló- asztal, tizenöt székkel, a sarokban páncélszekrény, a fehér polcokon és a rafináltan elhelyezett rekeszekben könyvek, rekvizitumok : serlegek, díszoklevelek, emlékszobrok. A tárgyak tisztasága és túlzott rendje ösztönösen felingerli. Nem segít a két férfinak: csak kezdjék el, ha akarják. Az igazgató végre krákog egyet, korán őszült kefehaját simogatja. — Talán a tárgyra térhetnénk.' — Kérem — egyezik bele Salánki. A titkár lecsap : — Nos, hogy döntött? — Egész arca kíváncsi, érdeklődést sugárzó vonásokba rendeződik. Salánki módszeresen elnyomja a cigarettát a hosszú távú megbeszéléseket kiszolgáló, többszemélyes hamutartóban. Gondosan csinálja, mintha alattomos, lappangó tüzet oltana eJL — Meg kell gondolnom ~ mondja. — Természetesen. — Az Igazgató ismét az üvegért nyúl, de Salánki tiltakozó ujja megállítja. Salánkinak szüksége van az eszére. Csak tiszta fejjel... A visszautasítás enyhe csalódást okoz a másiknak, de láthatóan belenyugszik. Egyik pohárba se tölt. — Szeretnénk, ha elmondaná, milyenek a benyomásai. *— Elmondhatom. — Tessék csak — biztatja a titkár. Hát nem a legjobbak. — A válasz határozottan hangzik. Salánki, hogy némileg visszabillentse az egyensúlyt, hozzáteszi : — Persze, egy röpke üzemi séta után az ember nem alkothat magának teljes képet Ügy értem, a szembetűnő dől- gokat veszi észre leginkább, — Na igen. Salánki egyikről a másikra néz. Az Igazgató türelmesen simogatja a haját mint akit a tapasztalat és a fárasztó, nehéz szolgálat fegyelemre szoktatott A titkár más. ö félig kiemeli hosszú, sovány testét a fotelból és aggodalmasan pislog. Salánki vár egy keveset. A színes függönyön keresztül szakállas prófétaarcára süt a nap. Főszereplő. Bocsánatkérőn tárja szét a karját — Csak arról beszélek, ami közelebbről érint. — Persze. — A lakatosműhelyről. — Evidens. — Szóval, szűknek és sötétnek találom. Főleg sötétnek. Azok a nyavalyás neonlámpák előbb-utóbb tönkreteszik az ember szemét. Pláne, akinek már volt baja a kötőhártyájával. Nyomós érv. Hirtelen egyikük se tud válaszolni. — És hol a lemezolló? — Drámai kérdés. Salánki folytatja: — Legalább kétszáz méterre kell menni. Segédmunkás pedig nincs. Sehol nincs elég segédmunkás. Tudnék róla beszélni. — Üj műhelyt építünk — szól közbe élénken az igazgató. — Már megvan a terve. ■— Azzal a nyilvánvaló szándékkal áll fel, hogy kiteríti a műszaki dokumentációt, amelynek ábráiból, vonalaiból megnyugtató perspektíva rajzolódik ki. — Köszönöm, tudok róla — legyint Salánki. Tarvek. A jövő zenéje. — Én csak azt mondhatom, amit most láttam. — Hallgatjuk — adja meg magát az igazgató. Salánki most a szakszervezeti titkár vállára teszi a kezét. Előlegezett bocsánatkérés. Mert kellemetlen, netán kínos megjegyzéseket kell tennie. — Van egy gyengém — mondja, mintha gyónna. — Ez a tisztálkodás. Nem lehet úgy fürdeni, ha közben mások az ember lábán ficánkolnak és hozzányomják a falhoz. — Sóhajt. — Bocsánat, erre kényes vagyok. És ki nem az? — Erős lapátszerű tenyere még mindig a titkár vállán van. — Meg tud érteni? —- Igen, de.:: •— Tudom, a fürdő is tervbe van. véve — állítja meg Salánki. Nem tudja. Csak úgy ráhibázik. És most végre kiengedi gyengéd érintése alól a titkárt. — Egyszer minden lesz — mondja derűlátó bölcsességgel, — Talán még ifjúsági klub is. Mert a mostanin csak szomor- kodni lehet. Egypár klubot láttam már életemben, elhihetik, láttam olyat, amelyiket szenespincéből, olyat, amelyiket padlásból vagy teszem azt, istállóból csináltak; láttam faburkolatút, szőnyegekkel béleltet, meg meztelen téglafalút, de ilyen csüggesztó, nedves bunkerszerűségben nem jártam. Igaz, hogy még sört se lehet kapni? — Nem lehet? — kérdezi az igazgató. — Különleges rendezvényeken — felelj a titkár. Most, hogy kezdett belemelegedni, Salánki nagy kísértést érez: ha akarná, teljesen szabadjára engedhetné a nyelvét. De úgy véli, helyesebb, ha nem él vissza a helyzetével. Minek is? Fő a baráti légkör. — Elnézést kell kémem — védekezik csendesen. — Ugyan:;: — Az igazgató rámosolyog. — Igyekszünk segíteni ezeken a dolgokon. És hirtelen ötlettel ismét megkísérli a kínálást. Ez már máskor is bevált. Salánki int, hogy rendben. Miért ne. Végtére is, ennyivel igazán tartozik nekik, ök meg neki. Míg iszik, az jár a fejében, hogy egy téma még hátravan. A legfontosabb. Szándékosan hagyta utoljára. — Pardon, még valamit’ — szólal meg, mintha mellékesen, véletlenül jutna eszébe. — Nem szívesen beszélek az anyagiakról... A titkár némán, az igazgatóra pillant. Keserves szünet. Töprengő. — Kettőt még rátehetek — mondja fáradtan, az igazgató. — Egy fillérrel se többet. Salánki kiereszti a levegőt — Kevés. § Az igazgató komoran, csalódottan ül, magában már beismerte, hogy ismét kudarcot vallott — Talán lehetne valami megoldást találni — morfondírozik a titkár. — Rugalmas megoldást De az igazgató tehetetlenül ingatja a fejét. Rugalmatlan. — Nem mehetek feljebb az órabérrel. — Sajnálom — mondja őszintén Salánki. A titkár még mindig nem adja fel. — Az órabérhez hozzájöhet ez-az — pengeti titokza- tdsan. — Tudja, hogy van ... — Tudom. — Gondolja meg. Salánkit elképeszti az a felismerés, hogy már-már részvétet érez irántuk. És nem tud ezzel a részvéttel mit kezdeni. Nagyon bonyolult. Neki ragaszkodnia kell az igényeihez, amelyeket természetesen jogosnak gondol. S amelyek a néhány éves munkában elvekké kemé- nyedtek benne. — Meggondoltam — mondja ki lassan, érthetően. — Egyszóval nem. — Az igazgató a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A titkár még egy utolsó kísérletet tesz. — Nálunk minden második szombat szabad. A vidékieknek mindegyik. — Lázasan igyekszik, hogy kiizzadjon még egy érvet. — Az üzemnek saját üdülője van — ez jut eszébe. Akkor Salánki már az ajtónál áll, fogja a kilincset. Vége. Talán meg kellene hajolni kissé. És kissé meghajol. Az akarattyai Rákóczi-fa 7W:mí!^:h: v‘ 1 * i Szerb György: Nem őrzi semmi Semmi anyag nem őrzi lábnyomod a hó elolvadt elfolyt a homok semmilyen hang nem őrzi léptedet a házak méla dobja néma lett szemed színét nem őrzi semmi már (e furcsa színből kikopott a táj) szavaid selymét nem vigyázza más csak néhány ittfelejtett suttogás melled ringása szélvizekbe fúlt mint meddő gyöngy ragyog kagyló a múlt derekad nádját elcsapta a kés a halott nádnak nincs már ébredés arcod bilincse gleccser-kék idő szép mint a jég keményebb mint a kő KRUMPLI A férj kinyitotta az előszoba ajtaját, belépett és egy székre dobva a kutya pórázát, becsukta az ajtót — Miért nem engedted be Krumplit? — kérdezte csodálkozva a felesége. — Bárcsak beengedhetném — sóhajtott a férfi. — Csak nem... — De igen! Elvesztettem a grundon, ahol sétálni szokott. — Te tréfálsz, — reménykedett az asszony és sietve kinyitotta az ajtót A kutya nem volt kint. — Mondom, hogy elveszett. — És te ezt ilyen nyugodtan mondod? Tegnap a kesztyűd, a múlt héten az aktatáskád, ma a Krumpli! Az istenért, hogy vesztetted el? A fejed még megvan? — Kérlek, csak egyetlen pillanatra fordultam el. —Biztosan egy fiatal nőt bámultál, — Az öreg Kemenesi Egont bámultam. Csak éppen visszaintettem neki. Mire körülnéztem, Krumpli sehol sem volt.— Ezzel az ügy részedről be is volt* fejezve? Hazajöttél kutya nélkül, slussz- passz. Egyáltalán miért nem volt rajta a póráz? — Azt akartam, hogy szaladgáljon egy kicsit. — Na most te szaladgálhatsz utána! Siess és járd körül a környéket, Krumpli nélkül ne is gyere haza. — Nem lenne jó, ha te is jönnél? Kettesben könnyebben megtalálhatnánk. — Menj csak egyedül! Krumpli közben hazajöhet. — Igazad van, talán megjön. Okqs kutya. — Mindenesetre neki több esze van, mint neked. Menj már végre ! Krumpli nem került elő. Harmadnap több újságban apróhirdetés jelent meg: „Fehér drótszőrű foxi barija és szürke foltokkal, kék nyakörvvel elveszett. Megtaláló magas jutalomban részesül”. A nyolcadik napon jelentkezett a megtaláló. — Mennyi a jutalom? — Volt első kérdése. — ötszáz forint ■— Kevés. — Legyen hétszáz, csak hozza már! Kék nyakörve Van? Barna és szürke foltos, fehér drótszőrű? — Pontosan, de hétszáz az kevés. — Hát legyen ezer, de hozza már! Félóra múlva hozták a kutyát Az asszony ölelte, szorongatta. A férj fizetett, a megtaláló elment Amikor a kutya megszabadult az ölelő karokból, a sarokba kuporodott és nem mozdult, hiába hívogatták. — Egy hét alatt biztosan megszerette azt a pasast, most újra meg kell szoknia bennünket, vélte a férj, azután odament Krumplihoz, ő is ölbe vette, azután nevetni kezdett: — A kutyának kölykei lesznek ! — Megbolondultál? Hiszen Krumpli fiú. — A Krumpli igen, de ez nem. Megtévesztettek bennünket azzal, hogy hasonlóan foltos és a pasas ravaszul vett egy kék nyakörvet neki. De ez új szíj, a régi kapott volt. — Most mit csináljunk? •— Tartsuk meg, hiszen nagyon kedves pofája van, mindenesetre idejében gondoskodj egy nagy kosárról, hogy a szülőotthon rendben legyen... Palásti László
