Tolna Megyei Népújság, 1976. április (26. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Fekete Gyula: Emlék és tanulság (Visszanézés a földosztásra) 1945. VONAT TETE JEN kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon te­tején kevés. Attól függ, mi­lyen a szellőzőnyílások kikép­zése. Olyik valóságos kis ké­mény, annak a szomszédságá­ban a legbiztonságosabb ülő­helyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különö­sen ajánlatos úgy elhelyezked­ni, hogy legyen valami ka­paszkodó az ember keze ügyé­ben. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fé­kezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet köz­ben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelme­sebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen ászéi. Csak hát bizonyítani kell bá­torságukat, s hogy bizonygas­sák, folyton keresztülmászkál­nak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsé­ge jól ismeri a vonalat, s vé­gigvisszhangzik a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni! —, ha felüljáró közeleg vagy ne­tán alagút, ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn, mi­nél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a moz­dony kéményénél. Az biztos hogy a vonat te­tején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lép­csőjén fekve. A vagon alá be- hajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elgém­beredett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tarcó- vasához. MINDEZEKET nem azért emlegetem, hogy adjunk há­lát a sorsnak, ha ma a sze­mélyvagon belsejében utazha­tunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bi­zonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a háború pusztításait kiheverve, tömeg- közlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, ameny- nyit az igények, a szükségle­tek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kel­lett volna. Csupán azt bogoz- gatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékezé­sekbe —, mitől volt olyan de­rűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a te­hervagon lépcsőjéhez szíjazva is. NEM MINDENKINEK VOLT jókedve. Bár tülekedés, civódás sem igen fordult elő, legalább is nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel Kedélyes hangu­latban utaztunk, erre határo­zottan emlékszem. Április el­sejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsolkodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan le­hetne a felkapaszkodókkal áp­rilis bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? Lehetséges az, hogy erede­tiben nem volt. derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási fe­lelősség szakadt a Vállamra, a szó szoros értelmében történel­mi felelősség: ezeréves pér ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtá­sáért felelős „miniszteri biz­tos”. PECSÉTES ÍRÁST kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány köteg- gel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendel­kezésemre: egy öregecske ka­tonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasz­tottam annyi defektet, mint azokban a hetekben: kétség­kívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön. Élettapasztalatot, emberis­meretet, szervezőképességet viszont senki sem dugott a vá­szontarisznyámba, s találga­tom utólag, mi mindent kap­kodhattam el, a feladat nagy­ságához képest bizony túlsá­gosan is fiatalon. Mégis meg­nyugtat, hogy eleve nem moz­díthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy-egy gátsza­kadásnál a történelem fősodrá­ba kerül. Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településeire eljutott a rende­let plakátja, többnyire gya­logfutárok hordták ki a járási székhelyekről Négy nap múl­va már az első karókat lever­tük, és annak a 190 ezer hold­nak a jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, megmunkálat- lan földek —, pár hónappal később már új gazdájának ter­mett. gZÜKSÉCTELEN volna bi­zonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívül eredményes munkában elha­nyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, szelever- di fiatalembernek, aki a lom­ha, csökönyös kincstári bicik­lin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gu­miragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mér­nökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a deb­receni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társada­lom legmélyéig kavargó for­radalomban. De hol rejtőzködött évtize­deken át a?, emberek forradal­mi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő is­kolái, nem a sajtója, nem prog­rambeszédei, prédikációi ne­velték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S im, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpör­te el a gátakat, mégis úgy va­lahogy tört a felszínre, ellen­állhatatlanul, mint a történel­mi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, min­den előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a ma­gyar történelemben csak ek­kor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy ma­ga a nép kasza és fütykös he­lyett teljhatalommal tollat, pa­pirost, mérőláncot ragad, pél­dátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lo­vat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval fel­fegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti. BÉKÉSCSABÁN a föld­osztók emlékülésének részve­vőiből csak úgy sugárzott a felparázsló közös élmeny, „mintha csak tegnap történi volna”. Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tanulták meg a köz­vetlen demokráciában maguk­tól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha, senki nem tanította őket; a tettek fele­lősségét. Közös az élmény, az életta­pasztalat az emlékezés millió­nyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos föld­osztó munkájáról. Nagy László: Tavaszi dal Pártom, te kardos angyalom öledben én sem alhatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom Nem kötöztök le gazdagok foszló aranyos madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem Oly undok ma a búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing Németh János kiállítása A Műcsarnokban meg­nyílt Németh János Mun. kácsy-díjas keramikusmű. vész kiállítása. Képünk a művész egyik kerámia­szobrát ábrázolja. * Hatszáz év üzenete A budai várpalotában most nyílt meg az a kiállítás, mely a közelmúltban feltárt gótikus szobrokat mutatja be. Képünk az egyik lovag szobrát ábrázolja. Cserhát József: Alszik a szarvas Tiszta szívű ember volt, aki viszonylag lassan ért olyan tiszta szavú költővé, mint amilyennek a halála után majdnem hét évvel (!) meg. jelent válogatás bizonyítja. Pályatársai között szinte egyedülálló módon vonako­dott attól, hogy örökké csi­szolt verseiből egy kötetre va­lót egybegyűjtsön. Számlálha- tatlan beszélgetésre emlék­szem a Veszprém megyei lap szerkesztőségében, amikor olykor kérve, máskor vesze­kedve igyekeztünk erre rábe­szélni, de ő egy-egy legyin­téssel mindig kitért előlünk. Ma már senki sem tudja meg­mondani, hogy a szívéből jött alkotásokkal való elkerülhe­tetlen „házalástól” való ide­genkedés munkált-e benne, vagy az önmagával sosem elé­gedett igazi, mindig különbet akaró művész tiszteletre méltó gátlása — és ez talán feles­leges is. Cserhát Jóska (so­kunknak mindörökre az ma. rád) érzékeny, finom lelkű em­ber volt. A Szabolcsból jött egykori cselédgyerek küzdel­mes. nehéz élete igazán nem volt alkalmas arra, hogy ezt az érzékenységet csökkentse. „Mert most, hogy alszik, álma magva kelt ki. Kóró álmodja így, hogy ő virág, a nyomorék, ki alva elfelejti, hogy ökle nincs! Ha bántják, visszavág.n Nagyon ritkán vágott visz- sza a hántásokra, pedig volt bennük része elég. Elismerés, ben már kevesebb. pedig mennyire tudott a legkisebb­nek is örülni! A megvei ki­tüntetéseket sokszor érdemük, nél kevésbé jegyzik áz iro­dalom korántsem mindig biz­tos értékítéletü „piacán.” Ta-- núja voltam, hogy mennyire boldoggá tette, amikor a Veszprém megye alapította Batsányi-díjat elsőként neki juttatták. A nyilvánosságot számára akkoriban a megyei lap jól szerkesztett irodalmi rovata, néhány folyóirat — elsősorban a Jelenkor — és egy-két antológia jelentette. Számos verse jelent meg a mj lapunk hasábjain is. „Ti mondjátok meg, mit csináljak? Tegnap a számat szétfeszí­tette. • beleköpött egy fiatal állat. »No most mi lesz? — idéz­tek engem, akik szerettek. — Bátyám — így szólt az egyik — hallgass rám, maradj csak veszteg!" így szólt belőle a keserűség a „Biztatás másoknak és ma­gamnak” című versben. A „Három kívánság” kísérteties jóslatában pedig így: „Nem mondom én ma sen­kinek, hogy füstöt bodorintva ismerje meg, miért verek ötven nikotin-szeget ijedt szívembe naponta.” Utolsó versét, melynek a fátumszerű „Alvás előtt” cí­met adta, bulgáriai útja előtt írhatta:' „Most egy kicsit messzebb. re megyek, összegubancolt életemet kibontani.” Nem sikerült. Visszaúton, 1969. augusztus 6-án éjjel két órakor, a bukaresti gyorsvona­ton vitte el nikotin-szegektől felsebzett szíve, ötvenkét éves volt. ORDAS IVÁN (

Next

/
Oldalképek
Tartalom